B(alu)LOG

Telik múlik. Ilyen a természete.
Éppen ezért ez természetes, nincs benne meglepő.
Mármint a telésmúlásban.
Mégis hirtelen veszi észre az ember.

(Az ember... Hm... Az „ember”, természetesen, én vagyok. Biztos valami tudatalatti védekezésből használom ezt az általánosító szófordulatot, hogy távol tartsam a személyességét a telésmúlással kapcsolatos gondolataimnak. Persze, azzal is távol tartom, hogy gondolatokat emlegetek, érzések helyett. Na, majd megbeszélem a terapeutámmal.)

Szóval, telik múlik, ahogy ez természetes, és nevetséges, hogy hirtelen csodálkozunk rá: elteltmúlt. Na, nem nagyon ámulunk, hiszen tudjuk, hogy így van, meg is szoktuk.

Eddig csak tudtam. Most észre is vettem.
Vagyis nem most, hanem tegnap este.
Vagy inkább ma hajnalban.
Vagy reggel.

Teltemmúltam.

Akkor most belevágok valami másba.
Valahogy máshogy.

Na jó, nem most.

Talán holnap.

'94-es boldogság
42-es lábon
egy pocsolyában tocsogva     
a sarkon túl várom
ketten az esőben
'94-ben
már hónapok óta
nem vagyunk ébren
és azt akarom, ne érjen
véget ez az álom
megremeg a huszonkilenc
és a huszonhárom

Nincs hova menni
cuppog a cipő
a 42-es
de együtt vagyunk
hogy elbukhassak
és te megmenthess

úgy szerettél,
hogy ettől én
                      is gyönyörű lettem
akkor éjjel
felragyogott
                     melletted a testem

akármit megadnék
hogy ne legyek ébren

úgy szakad az eső

mint '94-ben

Teremteni, alkotni sokkal nehezebb, mint rombolni. Az alkotáshoz tudás, tehetség, szakértelem és szenvedély kell. A pusztításhoz elég az ostoba, pökhendi gőg. Igen, ez a Ligetről jutott eszembe.
Most hagyjuk figyelmen kívül, hogy szakmailag már az milyen elhibázott lépés, ahogy a múzeumokat egy helyre telepítik, így a turisták megérkeznek; a város egy kis részén, egyben „megkapják a kultúrát”, töményen, lélegzetvétel nélkül; megcsömörlenek, esznek valahol egy gulyást és elmondhatják, hogy látták Budapestet, megismerték a magyar kultúrát. Közben persze, mi tudjuk, hogy dehogy, ám ez nem érdekes. Az idegenforgalomból élők bevétele alaposan megcsappan – így az ország ebből származó bevétele is, egyenesen arányosan – , de ez sem érdekes.

Ilyen zseniális ötletek alapján csinálhatnánk színházi negyedet is: a Vígszínház, a Nemzeti, a Katona, az Örkény, a Madách, az Operett és a többi, mind egymás mellett állhatnának (a Szkéné, a Stúdió K., az alternatívok, függetlenek természetesen a föld alatt kialakított bunkereken osztoznának), a színház épületekbe pedig családjukkal beköltözhetnének a miniszterek, államtitkárok, miniszteri biztosok. Úgyis naponta, követhetetlen tempóban neveznek ki újabbakat, nevetségesebbnél nevetségesebb, kacifántos titulusokkal ellátva. És akkor már magától értetődően legyen iskola negyed (csak ne kolbászoljanak összevissza a kurva kölkek!), könyvelő negyed, esztergályos negyed, hentes negyed (nehogymá' szanaszét árulják a városban a csirkefarhátat!)... stb. Nem lesz viszont ember negyed. És aztán már egy negyed ember sem. De mint mondtam, ezt hagyjuk figyelmen kívül.

Több kulturális intézmény egymás közelében, egy gyönyörű, parkos vidéken. Ez tulajdonképpen nem hangzik rosszul. Egy normális embernek az jutna eszébe, hogy meg kéne építeni valahol: felhúzni az épületeket és gyönyörű parkot varázsolni köréjük. Egy ostoba faszfejnek viszont rögtön az jut eszébe, hogy basszuk szét Európa első közparkját, különböző stílusú, naponta változó méretű és funkciójú, átgondolatlan, folyamatosan és meglepetésszerűen változó tervek alapján épülő monstrumokkal. Majd teszünk műgyepet a tetőre, az is ző'd! Mit kell rinyá'ni?!

Egyértelműen kiderült, hogy a budapestiek ezt nem akarják. A szakértők, a szakmájukhoz valamit is konyítók sorolják az érveket, hogy miért rossz az elképzelés. Környezeti és környezetvédelmi szempontból káros. A lakosságot meglopja azzal, hogy elveszi tőlük a szabadon használható közparkot. (Mondjuk megszokhattuk, hogy a pénzünk elveszíti közpénz jellegét, ha kell nekik. Gondolhattuk volna, hogyha park kell, akkor a Liget veszíti el közpark jellegét.) De tény, hogy történelmi jelentőségű tett, egy történelmi jelentőségű helyet a funkciójától megfosztani és ezzel tönkretenni. Pláne, ha ezzel az egész várost teszik tönkre. Megnyugtathatom az... illetékest: már elérte a célját – nyomot hagyott, emlékezni fognak rá. Sokáig. (A leszármazottai valószínűleg már nevet fognak változtatni, hogy ne nagyon derüljön ki az emlékezetes rokonság.)
A lényeg, hogy igazán nagy az ellenállás. Senki nem akarja. Csak a minielnök és lihegő rajongói. Tehát nagy az ellenállás. A reakció pedig a szokásos: „Nem tetszik? Meghosszabbítjuk Bicskéig!” És bevetik ugyanazokat a verőlegényeket, akik hol Fradi ultrák, hol az ultrákkal szemben fellépő Fradi-biztonságiak, hol a Választási Irodánál népszavazás gátló kopaszok, hol a Fidesz székházat védő büntetett előéletű, köztörvényes bűnözők. Az arcok ugyanazok. A kopasz fejek is. Csak a foglalkozásuk változik. A Ligetben például naponta más cég alkalmazottaiként jelennek meg, más-más cég kis bilétájával, biztonsági őrként vagy éppen munkásnak öltözve. (Az utóbbi napokban mindennap több felvétel is készült a helyszínen és megkapó a változatosság, ahogy ugyanazok a figurák naponta más munkakörben tűnnek fel. Ráadásul ők utasítják a rendőröket! Hogy is van ez?)
Még az is ki van találva, ahogy nincs kitalálva az egész.

És a pofánkba röhögnek. Őket nem érdekli, milyen pusztítást visznek véghez. (Nem csak itt és nem csak ebben az ügyben.) Nem is látják.

Persze, a műemlékre betonozott erkélyről, a gömbölyű pocak alatt bokánál harmonikázó nadrágban szotyolázva, nem látszik a Liget. Sem.
Nem látszanak a fák. Amiket el akarnak pusztítani.

Mondjuk, Szauron nem sokáig szotyolázott Vasudvard erkélyén – nagyon megszívta, amikor az Entek háborúba mentek...

Nyár van.
Még hosszúak a nappalok, a fény még sokáig és jólesően bizserget, a téli didergések, az őszi nyomasztó borongás mind csak emlék.
Nyár van. Jó. Nagyon jó.
Miért borzongok mégis fázósan? És miért látom mégis azt, hogy megállíthatatlanul terjed a sötétség?
Ködszerűen gomolyog. Egyre sűrűbb lesz.

Akik kaján mosollyal, sunyin lapítva figyelik, várják, hogy mindent ellepjen, még nem tudják, hogy az irányítás már régen kicsúszott a kezük közül. Most még öntelten pöffeszkedve azt hiszik, hogy az általuk gerjesztett értelmetlen gyűlölködés őket szolgálja. Szánalmas ostobaságukban nem fogják fel, hogy előbb-utóbb mindez ellenük fordul. Ilyen a természete.
De előtte még a fölösleges, mindenre kiterjedő pusztítás jön, mérhetetlen, beláthatatlan károkat okozva falakban, testekben, lelkekben.
Volt már ilyen. - motyogja maga elé Cassandra - Megtörtént már korábban is.
Lassan tovább araszol a porban.
Már nem hallom mit dünnyög.
Nyár van.
Még hosszúak a nappalok.
És a fényben ijesztően terjed a sötétség.

Már megszoktam, hogy az utóbbi időben minden kiesik a kezemből.
Reggel, előbb a kávézaccal terítem be a konyhát, majd ennek a tetejére kerül, a mancsomból kajánul a földre penderülő dobozból, a darált kávé, végül alaposan meglocsolom a frissen főtt feketével az egészet. Ilyenkor persze kezdhetek mindent elölről, mert annyi kávé nem maradt, hogy elkezdhessem a napot. Poharakat már nem mosogatok, mert amint egy szép tiszta lesz, az rögtön megreped vagy eltörik. (Ha törik, akkor rögtön vérben ázik minden és egy darabig égnek emelt karral mászkálok, ami nem túl kényelmes, ha csak reped, az jó, mert akkor csak a következő használatkor szabdalom vele szanaszét a számat.)

De ma nagyon büszke voltam magamra: kezdve azzal, hogy majdnem normálisan felkeltem (mostanában inkább a kanapén heverve töltöm a napot, amibe az hoz némi változatosságot, ha este bebotorkálok a hálószobába, ahol aztán az ágyon fekszem tovább), időre elkészültem és még dolgozni is elmentem (tegnap ez sem jött össze) sőt, munkából hazafelé bementem a boltba vásárolni! Nem igazán volt tervem, hogy mit vegyek, de tulajdonképpen mindegy is volt, mert hetek óta csak csapvizet tartok otthon, tehát semmi sem lehet fölösleges, ami a boltból a hűtőbe kerül.

Otthon aztán, erőre kapva az új képességemtől, teljesen felpörögtem: brokkolit főztem! Hogy miért vettem brokkolit, ha tejet, kenyeret, vajat és hasonlókat nem, azt nem érdemes firtatni. Egyszerűen olyan rémesen büszke voltam arra, hogy képes voltam bemenni egy boltba, hogy arra már nem maradt energiám, hogy egy percig is odafigyeljek rá, mit rakok a kosaramba. Találtam még ezt-azt a zacskóban és összedobtam valami dresszinget is, amivel majd a főtt zöldséget meglocsolom. Dagadt a kebelem a büszkeségtől, mint a mosogatómból a szennyes edény halom. Nem zavartattam magam a rendetlenségtől, a mosogatnivalótól, elkészültem – fogtam a kész művet, hogy betegyem a frigóba.

A következő pillanatban brokkoli és öntet egyvelege borította be a járólapot, a csempét és a hűtőszekrényt, kívül-belül. Eltartott egy darabig, amíg fel-, és kitakarítottam. (Na, a patyolattisztaságtól még így is messze van!)


Visszaköltöztem a kanapéra.

És éppen azon morfondírozok, hogy kávét kéne főzni...

maradok

még

és

már

maradok

még itt

és

már ilyen

nem hiszek

nem

úgy

és

nem abban

várom

de

nem hiszem

vagy hiszek

csak

már

nem

remélek

hinnem

kell

magamban

maradok

már

és

még

egyedül

tényleg

itt

maradtam

elmosott

kép

a

múlt

nem tudom

mi jött

és

mit hoztam

maradok

én

ha

már

ez vagyok

és ha

már

megszoktam

Én játszani akartam,
csak játékból bújtam el.
Túl jól sikerült és most
már senkit nem érdekel

előkerülök-e még.
Akartam, hogy így legyen.
Akartam, de most már nem
kell a játék-életem.

Elbújtam
egy résben.
Picike
kuckóba
húzódva,
eltűntem egészen.

Elmúltam.
Nem vagyok.
Útközben
elvesztem
és már nem
keresnek a nagyok.

AMIKOR VÉGÜL

Alighanem...
Alighanem, ez a legszarabb.
Látni, tudni,
érezni az ittmaradtakat.
Amikor tudod, szavak nélkül is,
hogy az először, egyben végül is
és a szeretetben
hiába maradt erő –
az Előfordulhat
már nem fordulhat elő.

Amikor nem csak az fáj,
hogy te is itt maradtál.

A tekintetbe a hiány beleszédül
mikor végülis megvan a végül,

amikor hátrahajolva azt látod,
hogy a fény mindent szerteszór,
amikor végül megvan a hely, ami

 „végülis egy életre szól”...

Asz'ongya a miniszterelnök és ezt ismétlik hazánk felelős vezetői, hogy nem életszerű, hogy egy iskola igazgató és a tanárok egyik reggel felkelnek és azt mondják: „elegünk van, tiltakozunk, mert tarthatatlan ez az állapot!”

Tényleg nem életszerű.

Nem is ez történt. Már régóta tele volt a hócipőjük, mert régóta tarthatatlan állapotok uralkodnak az oktatásban. Ezt már régóta, többféle módon jelezték. És szartak a fejükre.

Na jó, ez így nem teljesen igaz. Nem csak szartak a fejükre, hanem megalázták és kizsigerelték őket válaszul. Kiherélték az oktatást, azaz generációk jövőjét rabolták el. Kitaláltak egy „intézményfenntartó” intézményt, ami ül a pénzen, amiből fenntartja magát és a dolgozóit, de nem tartja fenn az iskolákat, nem fizeti a rezsit, időnként elfeledkezik a tanárok fizetéséről, megnehezíti az iskolák technikai működését, cserébe viszont extrém és abszurd követelésekkel áll elő.
Többször botrány támadt már ezen intézmény fensőbbséges stílusú működésképtelensége miatt. A tanárok, iskolák kétségbeesetten kérték a változást, kiáltottak segítségért. A válasz: a rendszer jó, minden rendben van, ha valami mégsem stimmel, az a pedagógusok hibája – kapják gyorsan össze magukat, mert bünti lesz a vége!

És ezt fokozták naponta. És akkor a tanárok, iskola igazgatók, diákok és szülők azt mondták, hogy elég!
Ez nem életszerű.

Hiszen a rendszer jó. Mer' ők találták ki. Tehát csak jó lehet.
A tanárok és diákok kilógnak belőle itt-ott, hiába gyömöszölik őket bele. Időnként még le is vagdicsálták a kilógó részeket. És rendszeresen rendszerhű igazgatókat rendeltek a renitensnek tűnő iskolák élére. Mert a rendszer működik. A magyar reformok működnek. Kitalálták, megcsinálták és nekik tetszik. Tehát jó. Ha pedig jó, akkor a tanároknak is jó, ők is elégedettek. Tehát, ha elégedetlenkednek, akkor azt nem maguktól találták ki, hanem parancsra tették. Gyurcsány a hibás! A tanárok nem lehetnek elégedetlenek, tehát politikai okokból háborognak. Nyilván a tanár párt akarja megnyerni a következő választást. Vagy azoknak vannak politikai szándékaik, akik irányítják őket. Esténként titkos telefonhívások érkeznek Soros Györgytől, még titkosabb utasításokkal arra vonatkozóan, hogyan játsszák át a tanárok a zsidóknak, édes hazánk földjét.

Na, ez már életszerű!

De pártunk és kormányunk éber! Őket nem lehet átverni Leleplezték ezt a politikai összeesküvést! Sőt, még tárgyalni is hajlandóak! Na, nem feltétlenül az érintettekkel, hanem a Művészeti Akadémiával, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségével, és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával. A közoktatásban résztvevők közül pedig válogatnak, hogy kit hívnak meg, hisz nem velük akarnak tárgyalni, hanem róluk dönteni – ők csak akadékoskodnának.

Így kell ezt csinálni: életszerűen.

szögesdrótok mögött, barakkok

ez lenne a te országod?
nagylelkűen hozzánk vágod 
az életet

legyen meg a te akaratod

mindennapi gyűlöletünk
ma is megadatott nekünk
kenyér helyett

a jövőnkben a múltunk
megrémül, aki visszatekint
hát, semmit sem tanultunk?
tényleg oly korban élünk, megint?
tényleg elveszik a hazámat?
messzeringó gyerekkorom világát?
sunyi, arctalan gyávasággal
letörik alattam a semmi ágát?

legyen meg a te akaratod

de nem hiszem, hogy ezt akarod