B(alu)LOG

A kormánypárt oldalán, aktív politikai szerepet játszó, influenszerként (sőt, influenSZENTként) és a szószékről is gyakran gyűlöletkeltő szövegekkel mások ellen uszító, vidéki plébános, felvett egy videóüzenetet. Miután kiderült, amiről nem gondolta, hogy valaha kiderül. Írásban, szó szerint, közzéteszem a szavait és mellettük azokat a gondolatokat, amik nekem villantak be, e szavakat hallva, a plébánost (explébánost) nézve.

„Kedves barátaim, ismerőseim! Ez a videó most azoknak szól, akik az elmúlt napokban, szeretetükről, kiállásukról biztosítottak, nem csak engem, hanem családtagjaimat, szeretteimet. Köszönet érte!”
Azoknak pedig, akik választ szeretnének kapni arra, hogy a plébános miért hazudott folyamatosan, hogy volt pofája moral insanityként, mások ellen gyűlöletre uszítani, a katolikus egyház nevében, amikor éppen ő volt az, aki amúgy magasról tett a vallásra, a hívőkre, az egyháznak tett esküjére és fogadalmára, coki!

„Nagyon nehéz napokon vagyunk túl és a neheze még csak most következik. Egy olyan út indul el, amelyre nem számítottam, amelyre felkészülni se igazán tudok, de hiszek abban, hogy az úristennek mindennel szándéka van.”
Nyilván nem számított rá, hiszen akkor sokkal óvatosabb lett volna, jobban figyelt volna a nyomok eltüntetésére. De nem gondolta, hogy ilyen politikai háttérrel, bármi baj érheti, azt gondolta, hogy bármit megtehet. És meg is tett.
„Hiszek abban, hogy az irgalmas, teremtő isten, most is a hónom alá nyúl, felemel és vezetni fogja az életemet tovább az ismeretlen felé. Amit ő már tud, ő már ismer és bízik bennem, hogy képes vagyok ezt az utat vele végigjárni.”
Szóval, eddig ő vezette, ő terelte erre az útra? Próbált ugyan szegény ellenállni, de mit tehetett, ha a jóisten a hónaljánál fogva ráncigálva kényszerítette arra, hogy megszegje a papi fogadalmát, szexeljen, és ha már lúd, legyen kövér alapon, ezt férfiakkal tegye, miközben éppen istenre hivatkozva, gyűlöletet keltve, uszít minden eszközzel a melegek ellen? Nem, nem a kicsapongó életmód, hanem egy szexuális orientáció ellen. Ő maga viszont nyilván nem tehet róla, hogy isten a hóna alá nyúlt, felemelte és mire észbe kapott, már kicsapongó szexuális életet élő homoszexuális volt, akarata ellenére, mennyei utasításra.
„Fáj a szívem, mert nagyon sok embert, az elmúlt napok zűrzavara megbántással, fájdalommal ért.”
Nem, nem „az elmúlt napok zűrzavaráról” van szó. Hanem a plébános úr eddigi hazug, mocskos életéről. Amiben a mocsok nem a szexualitás, a szexuális orientáció, az egy teljesen rendben lévő, normális emberi dolog, hanem a hazugság, az álszentség, az a sötét aljasság, ahogy gyűlöletet szít, másokat manipulál a hitre és a vallásra hivatkozva (ami egyébként önmagában is ellentmond e vallás tanításainak), miközben ő képen röhögi a saját híveit és férfiakkal kufircolva, kicsapongó szexuális életet él a cölibátus fogadalma ellenére.
„Szeretnék őtőlük és mindenkitől bocsánatot kérni, ha bármivel is megbotránkoztattam, vagy bármivel is megbántottam őket.”
Ha?! Bármivel?! Feltételes módban nincs bocsánatkérés! Nem „ha”, hanem „mert”. Nem feltételes módban történt meg a dolog, amiért bocsánatot kér (illetve amiért bocsánatot kéne kérnie, de valójában nem teszi). És nem „bármivel” – ez így olyan, mintha fogalma sem lenne róla, hogy mit tett, de ártatlanul is elfogadná, hogy ez van rá kiszabva. Lószart!
„A boldogságos szűzanya mindig Jézussal járt. Ott volt lépten-nyomon, követte az ő szent fiát. Én is a boldogságos szűzanyával együtt haladok Jézus felé. Ha kell, a Golgotán, ha kell, az emeleti teremben, vagy éppen ott, amikor megnyílik az ég és őt testestül-lelkestül, az ő szent fia magához vette a Mennyek országában.”
Hű…! Azé’ ezt a szép képzavar halmazt egy kicsit át kéne gondolni. Lehet, hogy élőbeszédben, a templomban, mise közben, senkinek nem tűnik fel, hogy egy hangzatos, ájtatoskodóan hömpölygő, több mindenre is utaló, de konkrétumot nem tartalmazó és teljesen értelmetlen retorikai gyakorlatról van szó, de könyörgök: ezt rögzítették! Igazából éppen azért, hogy nagy nyilvánosságot kapjon. Micsoda dilettáns munka, ilyen bődületes, értelmetlen zagyvaságot beletenni, de ha már benne van, akkor benne hagyni? Értelme nincs, csak az derül ki belőle, hogy még ebben a pillanatban is próbálja a felelősséget hárítani, másra kenni, még ha teljesen zavaros, a konkrét dolgokhoz nem kapcsolódó, hangzatos, de valójában értelmetlen mondatokkal is. Legyen benne szűzanya, Jézus, szerepeljen bene a szent szó, beszéljünk a Golgotáról, párhuzamot vonva Jézus megpróbáltatásai és a kicsapongó szexuális életet élő, hazug pap szörnyű szenvedése közt. Megáll az eszem…!

„Tizenegy évig Gergő atyaként vittem mindenkit közelebb az úristenhez és a boldogságos szűzanya szeretetéhez. Most Gergőként, igyekszem ugyanezt tenni, mert hiszem. hogy minden, ami történt, nem véletlen, nem a véletlenek műve, az istennek ezzel is szándéka van.”
Tudtam én, hogy nem tehet róla! Ő nem csinált semmit! Hanem ugye „történtek dolgok”. Csak úgy maguktól. Azok már csak olyanok – történnek. Oszt’ mire az ember felriad, egyszer csak „hazug, aljas, buzi papként” emlegetik, mert hát, amíg nem figyelt, „történtek dolgok”. Ő maga nem tehet róla. Ezzel istennek volt szándéka, ez isten akarata szerint történt így.
„És elfogadom, mert „legyen nekem a te igéd szerint”, ahogyan azt szentelési jelmondatomban is választottam, s amely életmottóm, élethivatásom.”
Hát, most azért bepárásodott kicsit a tekintetem. Könnyen elérzékenyülök a felemelő emberi nagyságot látva. Micsoda megrendítő áldozatvállalás! Elfogadja! Lehajtja a fejét és aláveti magát isten akaratának, bár az eddig is oly sok kínlódást, szenvedést okozott neki azzal, hogy arra kényszerítette, hogy sok éven keresztül férfiakkal szexeljen, kicsapongó életet élve, folyamatosan gyűlöletkeltő hazugságokat üvöltve a világba.

„Köszönöm nektek, imádkozzatok értem, imádkozzunk egymásért!”
Ööö… hát, ja…

Aki óhajtja, a papivideót ezen a linken megtekintheti:
https://www.tiktok.com/@besegergo/video/7411947814336482593

Egy fiatal nő sétál a parkban. Odalép hozzá a környék vagánycsávója és közli, hogy „Te férfi vagy!” A nő összerezzen ugyan, de gondolja, jobb, ha inkább odébb megy. A fickó viszont elállja az útját.
– Te férfi vagy!
– Nem. Nem látod, hogy nő vagyok? – nevet fel a lány.
– Ugye, nem gondolod, hogy átversz? – vigyorog a kopasz pasi, egészen az arcához hajolva – Csak mert női ruhát hordasz, még nem leszel az! Úgy illegeted itt magad, mint egy nő, megtéveszted az embereket és a normális csajok, nem tudnak miattad randizni, férjhez menni-szülni-sütni-főzni-mosni-takarítani, mert eltereled róluk a figyelmet.
– Na jó, ne tarts fel ilyen marhaságokkal, engedj már tovább!
– Addig nem, amíg be nem bizonyítod, hogy nő vagy!
– Hát, te tényleg nem vagy normális. Miért kéne ezt neked bizonyítanom?
– Mert különben mindenkinek elmondom, hogy szőröstökű bika vagy.
– Mit érdekel az engem! – a kínos helyzet ellenére, egy ekkora ökörség hallatán megint nem tudta elfojtani a nevetését – Szerinted, ha valaki rám néz, ahogy itt sétálok a kis szoknyámban, az férfinak fog gondolni?
– Ha én azt mondom nekik, hogy az vagy, akkor elhiszik.
– Akkor ugyanolyan hülyék, mint te.
Indult volna tovább, de a férfi megragadta a karját és a park kerítéséhez lökte, majd miközben testével a kerítéshez szorította, lazán a nyakára fonta a kezét.
– Persze, az ádámcsutka sem mindig látszik. Mutasd a pinád!
– Dehogy mutatom! Ha nem engedsz el azonnal, segítségért kiálltok!
– Ugyan már! – röhögött egy fokhagymaszagút az arcába a férfi – Hiszen én vagyok az, akit egy női ruhába bújt férfi zaklat a parkban!
Érezte, ahogy a bumszli újak a szoknya derekánál matattak, próbáltak onnan becsusszanni alá.
– Látni akarom! Biztos azért nem mutatod, mert farkad van.
– Eressz… – maga sem értette, miért, már nem kiabált, csak könyörgött.
– Majd, ha megmutattad! Bizonyítsd be, hogy nem pöcsöd van!
A durva ujjak, akkor már nem foglalkoztak az övvel. A szőrös kéz végigsiklott a combján, a szoknyája alá nyúlt. A következő pillanatban érezte, ahogy a bugyijában matat. Alig kapott levegőt, miközben a férfi egyre hangosabban zihált. Aztán a fehérnemű már szakadtan hevert a földön. Nem is volt drága, három egyformát vett a kínainál és így kettő áráért vihette – gondolta, mert így valahogy jobban tudta függetleníteni az agyát attól, ami a testével történt. A fickó két kézzel markolta a fenekét, miközben nagyokat szippantva az ölébe fúrta a fejét. Hang már nem jött ki a torkán, csak a könnye buggyant ki és kezdet megállíthatatlanul ömleni a szeméből, miközben a forró leheletet és a fürge nyelvet érezte a lába közt. Aztán támadója felegyenesedet és míg az egyik kezével még mindig az ágyékán matatott, a másikkal megragadta a mellét.
– Szóval, átműttetted magad! – lihegte a fülébe.
– Nem vagyok férfi… – sírta halkan.
– Majd ha gyereket szülsz, elhiszem! – röhögött a fickó és letolt gatyával furakodott a combjai közé.
A park túloldalán, labdát pattogtatva, átszaladt néhány gyerek. A hangjukat hallva, a férfi egy pillanatra visszahőkölt, ő pedig ezt kihasználva próbálta ellökni magától. Majdnem sikerült, de mivel a kopasz még mindig a kezében tartotta az ő felemelt lábát, így aztán azzal próbált taszítani a férfin. A sarka lejjebb csúszott és pont tökön rúgta a pasit.
– Kurva! – vonyított fel a kopasz és összegörnyedt.
Nem nézett se jobbra, se balra, csak futott, ahogy a lába bírta. Azt sem tudta, merre tart, egyszerűen minél messzebb akart kerülni a parktól, a hangoktól, a szagtól. Az életétől. Amiben ez megtörténhetett. Egy darabig még hallotta a háta mögül az üvöltést: „Segítség! Segítsenek! Megtámadott egy buzi transzvesztita!”

Amikor hazaért, ledobta magáról a ruhát és vizet engedett a kádba. A Lady Shaver borotvával először a csuklója környékén matatott, de vágni valahogy nem volt mersze. Arra gondolt, hogy milyen lehet a véres vízben feküdni, amíg lassan vége lesz. Mégis azt érezte, hogy fájdalomra van szüksége. Hogy felébredjen. Fizikai fájdalom kell, hogy érezze, hogy van, hogy létezik. Könnye már nem volt. Belemarkolt a hajába. Érezte, ahogy fáj, amikor húzza. Ez az! Két kézzel kezdte tépni a haját, úgy, hogy az egyikkel a fejét tartotta, egészen a hajtőnél, míg a másikkal cibálni kezdte a tincseket. Lassan ment, mindig a külső szálak adták meg magukat előbb és nagyon fájt. De ezt akarta. Ez a fájdalom az övé volt. Nem irányította más. Ezt a fájdalmat nem más okozta, hanem önmaga – tehát ő uralta. És újra volt könnye. Kihűlt a víz a kádban, de nem tudta leengedni, mert a lefolyót eldugította a haj. Kiszállt a kádból. Nem tudott felöltözni. Képtelen volt rá. Magára tekert fürdőlepedőben állt a tükör előtt. Odakint már hajnalodott. Észre sem vette, hogy elment az idő. A délután, az este, az éjszaka, úgy múlt el, a már hideg vízben, a karjára, combjára tapadt, kitépett hajszálak közt, mintha csak pár pillanat lett volna az egész. Nézte azt a fura valakit a tükörben. Csak egy körömvágó ollót talált, azzal kezdte levagdosni a maradék tincseket. Rettenetesen lassan ment. Na, most viszont érezte az időt, mert nehezen haladt. A körömvágóollót nem erre találták ki. De aztán nagyjából elkészült. Újra kézbe vette a Lady Shaver borotvát – a lábához már úgyse kell, nem valószínű, hogy még egyszer randizni menne. Lassú, óvatos mozdulatokkal borotválta a koponyáját. Azt hitte, hátul lesz a legnehezebb, de ahogy előre biccentette a fejét, a bőr megfeszült a nyakán, a tarkóján és kellemesen csiklandozva, könnyedén futott rajta a penge. A fülét viszont véletlenül megvágta. Azt hitte, hogy a végén még mentőt kell hívnia, mert olyan nehezen tudta elállítani a vérzést. Akkor nevetett fel először. Eszébe jutott, hogy’ ült a kádban, kezében a borotvával, a csuklóját méregetve – most meg mentőt hívna, mert vérzik a füle! Üvöltve nevetett.

Arra ébredt, hogy fázik. Az előszoba padlóján feküdt. A szekrényből elővett egy farmernadrágot. Soha többé nem vesz szoknyát! Felöltözött. A ledobott ruhák még ott feküdtek a padlón. Begyűrte őket egy nylonzacskóba. Az volt ráírva, hogy környezetbarát. Olyan műanyagzacskó, ami lebomlik. Kezet mosott, miután a ruhákhoz ért.
Baseballsapkát vett fel és elindult a szatyorral. Buszra szállt. Zugló. Leszállt. Gyalogolt. A szatyor nagyon könnyű volt, de mégis minden pillanatban a súlyát érezte. Ez már Rákospalota? Vagy Rákos… akármi… A Rákos-patak mellett bandukolt, amikor meglátott egy rozsdás fémhordót. A zacskót megfordítva, belerázta a ruhákat. Hiába volt öngyújtója, azzal semmire sem ment. Végül kis, vékony gallyakat, pálcikákat használt, egyenként meggyújtotta és a rongyokra dobálta őket. Nagyon nehezen kapott lángra. Nem gondolt rá, hogy benzint, vagy hasonlót hozzon magával. Igazából, azt sem tudta, hova megy és miért. Égett a hordóban a rongy. Nehezen, de égett. És rettenetesen büdös volt. És sűrű, fekete füst gomolygott a rozsdás hordóból. Elfutott.
Másnap bement egy turkálóba. Vett egy öltönyt magának. 

Amikor öltönyben, kopaszon látogatta meg az anyukáját, pár hét múlva, ő csak felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Kéthetente látogatta meg. Aztán már csak havonta. Aztán csak elvétve. Úgysem tudtak beszélgetni.

Másokkal sem beszélgetett. Később már nem is nagyon emlékeztek rá. Már nem ő volt. Már valóban nem rá emlékeztek A környéken is mindig férfiként emlegették. Úgy beszéltek róla, hogy az a fura fickó. Az a fura fickó, aki soha nem beszél senkivel. Az a fura fickó, aki mindig elkerüli a parkot. Az a fura fickó, aki mindig egyedül van.
– Biztos buzi. – gondolták.

Sokat változtam. A legtöbbet talán az elmúlt tíz-tizenöt évben. Bár régebben kezdődött. Amikor – ahogy Thomas barátom mondja – a kis sötét szörnyeteg felbukkant az életemben. Ő meg is személyesítette, mondván, hogy úgy könnyebb róla beszélni. Johann-nak nevezi. (Persze, németül és magyarul fogalmazzuk meg „Johannról” a gondolatainkat és így aztán mégsem olyan könnyű beszélni róla.)

Szóval, sokat változtam Johann megjelenése óta. Vagy miatt. És sokáig én magam sem vettem észre. Nem csak a változást, de még azt sem, hogy megjelent. Mire tudatosult bennem a jelenléte, addigra már tulajdonképpen meg is szoktam. Hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Addigra már hozzám tartozott. Nem tudom meghatározni, hogy pontosan mikor történt. Hogy mikor lett saját kulcsa – ahogy Thomas mondja. Persze, ő németül, tegezve és közvetlenül őt kérdezte („Fragen an Johann” címmel, még le is írta a kérdéseit), míg én magyarul és mindig harmadik személyben beszélve. Ő vele kommunikál, én pedig csak beszélek róla. Már amikor beszélek. Mert az sem mindig megy. Még akkor sem, amikor muszáj lenne. Sőt, akkor megy a legnehezebben. Mondjuk a terapeutánál. Pedig tulajdonképpen ő mutatott be minket egymásnak. Én addig a létezéséről sem tudtam (vagy nem akartam tudni), annak ellenére, hogy már jó ideje ott sunnyogott a tükörben, terpeszkedett az ágyamon, nem engedett kilépni az ajtón. Szóval, már régen az élettársam volt, amikor bemutattak minket egymásnak. Illetve, őt nekem, mert ő már ismert engem. Úgyhogy csak vigyorgott: „Na, mi van öreg, hát észrevettél?”

Egyszer, egy időre – rövid időre – kiköltözött. Vagyis nem teljesen, de elhalványult a tükörben és szertefoszlott a fényben. Valaki, aki nem is tudott róla, kiűzte a gondolataimból, az életemből, aztán amikor kezdett volna visszanyomulni, kemikáliával tartottam távol. Egy darabig működött. Na, nem sokáig, mert egy idő után hozzászokott, meg se kottyant neki. Erőre kapott, mert addigra az őt elűző személy is azt mondta, hogy Johann zavarja. Bár akkor még nem is találkozott vele. De kifogásnak jó volt, mert úgy érezhette, kevésbé bántó az a megfogalmazás, hogy úgy gondolja, Johann hozzám tartozik, ezért ő inkább nem akar. Mondhatnám, hogy gálánsan félreállt az útjából és a háttérbe húzódott, de ez azért nem igaz. És nem is lennék igazságos vele. Némi köze van ugyan hozzá, hogy Johann újra beköltözött az életembe, de minden bizonnyal, rajtam is múlt. Például azon, hogy nem akartam több, vagy más kemikáliával bombázni. Meg terápiával sem zaklattam tovább. Elégedetten terpeszkedik újra mindenütt. Ott van, bárhova nézek. És akkor is ott van mindenhol, ha nem nézek sehova.
Sokat változtam. Johann sokat változtatott rajtam. És még mindig nem tudok tegezve, vele pörölni, csak harmadik személyben említeni. Néha.

Miatta kezdtem kerülni az embereket. Mert sokszor, ha akartam, ha nem, velem jött akkor is, amikor társaságban voltam. Feszélyezett a jelenléte és szégyelltem magam miatta. Ha nem léptem ki az ajtón, akkor legalább mások nem látták, hogy velem van.
Ha nem tudtam elrejteni, akkor viccet csináltam belőle, önironikus humorral. A szarkazmust, amivel magam festettem le mások előtt, valamiféle védőrétegnek, páncélnak vagy golyóálló mellénynek éreztem. Tréfálkoztam rajta, kis fanyar ízzel – mielőtt még más teszi. Mert nagyon fáj, amikor miatta, viccesen gúnyolódnak rajtam. Olyanok, akik szeretnek.
Na, álljunk meg! Már megint terelek, félrebeszélek! (Egy terapeuta tökéletesen átlátna rajtam és rögtön azt kérdezné, hogy „kik tesznek ilyet?”) Szóval, meg kéne próbálnom legalább magamhoz őszintének lenni: nagyon fáj, amikor Johann miatt, viccesen gúnyolódik rajtam. Aki amúgy… kedvel. De azért ilyenkor én is nevetek. Vagy legalábbis mosolygok. Johann pedig harsányan röhögve, átkarolja a vállam, olyan szorosan, hogy elakad a lélegzetem.
Ő pedig megkérdezi: „Rosszat mondtam? Haragszol? Nem akartalak megbántani.” Nem, nem haragszom. (Nem is tudnék rá haragudni. Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mit kéne tennie, hogy haragudjak rá.) Tudom, hogy nem akart bántani. Nem azért bántott, mert bántani akart. És nem mondott rosszat. Csak azt mondta, amit lát. Amit akkor lát, ha rám néz. És nevetett rajta. (Imádom a nevetését.) Mert ha rám néz, nem engem lát, hanem azt, ahogy Johann illegeti magát. Mert én már nem látszom ki mögüle. Nem látszom miatta. És nem látszik az évi 525600 perc, amit fogcsikorgató küzdelemmel élek túl. A kajánul vigyorgó Johannal harcolva. Egyenként túlélve, minden évben, 525600 percet.
És ez nem győzelem. Csak kínlódás.
Iszonyatosan szégyellem.

Túlélem. A szégyent is. És eddig még Johann sem győzött le. Persze, nem is biztos, hogy végleg le akar gyűrni. Azt hiszem, inkább a kínlódásomat élvezi. Minden évben, mind a 525600 percet. Egyenként.
És én még megszólítani sem tudom, nemhogy tegezni. Csak egyesszám harmadik személyben beszélek róla.

Néha.
Mint most.
De nem! Most megszólítom: Tudod mit, Johann? Dögölj meg!

A kölyök.
A mi kutyánké.
19 ezer, kiskorúakról készült pornográf fénykép.
Ennyit találtak. Hogy mennyi volt és mi lehetett még, nem tudjuk. Nem is fogjuk megtudni.
Az ügyvédje szerint „mintaértékű jogász életet élt”.
Milyen jogász az, aki nem tudja, hogy a gyermekpornográfiával kapcsolatos tevékenység bűncselekmény?
Mondjuk, ha bizonytalan ebben a témában – mert valamiért, jogi tanulmányai kapcsán, épp az erről szóló fejezetet rágta meg a kutya és pont náthás volt, ezért arról az óráról éppen hiányzott, amikor erről szó volt – elég lett volna akár a sarki fűszerest megkérdezni, erre ő is tudja a választ, ha nem is jogász. Nyilván a büntetési tételekről már nem tudott volna neki pontos tájékoztatást adni a bolt pultja mögül – jogi végzettség nélkül, feltehetően nem azt kezdte volna sorolni, hogy hány évtől hány évig terjedő szabadságvesztés szabható ki az elkövetőre, hanem hogy ő milyen testrészét szabdalná le az illetőnek, valószínűleg fájdalomcsillapítás nélkül. Ez persze jogi értelemben helytelen ítélet lenne, ilyen büntetési tételekkel törvényeinkben nem találkozhatunk. Ezt igazolja az is, hogy a parlamentben ülő politikusaink egyikének sem vágták még le a kezét.
Szóval, milyen jogász az, aki nem tudja, hogy ez bűncselekmény? Vagy tudja, de mégis részt vesz benne?
Milyen? Hát, „mintaértékű”! Megmondta az ügyvédje, aki szintén jogász, tehát ő csak tudja! Neki, ezek szerint, ez az érték a minta…
A védelem szerint, az is enyhítő körülmény, hogy az elkövető „diplomáciai karriert futott be és a hazáját szolgálta”.
Nem értem. Szerintem ez súlyosbító körülmény. Elég kínos, hogy ilyen „mintaértékkel” nálunk diplomáciai karriert lehet befutni… És asz’ongya, hogy a hazáját szolgálta. EZZEL?! A hazánkat képviselte és közben ilyen… nem találok jelzőt… Szóval, az országunkat képviselve követett el ilyesmit, a diplomáciai védettsége tudatában! Szerintem, ezzel a „szolgálattal” nem vetett túl jó fényt hazánkra, inkább ártott vele, mint használt, tehát az, hogy ilyen pozícióban, Magyarországot képviselve tette, amit tett, az még súlyosabbá teszi a bűnét.
„Mélyen vallásos emberről van szó, aki rendszeresen gyakorolja a hitét.” Így?! Tessék mondani, melyik az a vallás, ahol ez elfogadható? Mert ez a mondat akkor lehetne a védekezés része, ha a vallás gyakorlásához kifejezetten hozzátartozik az ilyesmi, tehát ha ezért megbüntetik, akkor a szabad vallásgyakorlásában akadályozzák. De ha az ügyvéd például a katolikus egyházra gondol, akkor ki kell ábrándítsam: bár gyakran igyekeznek eltussolni az ilyen ügyeket, de ettől még a pedofília ott is bűn. Szóval, ez sem nevezhető enyhítő körülménynek, sőt! De tény, hogy arra szépen rávilágít, micsoda egy álszent _________, ________, ________ a vádlott. (Az öncenzúrázott szöveg helyére, szabadon választott jelzőket lehet beilleszteni.)
Az elkövetőnek „állítólag óriási lelkiismeret-furdalása van, 30 kilót fogyott”.
Most, hogy minden kiderült és nem sikerült elkerülni a botrányt.
Na jó, ezt tényleg nem tudhatom. Lehet, hogy egész idő alatt szörnyű lelkiismeretfurdalás közepette végzett önkielégítést, a gyermekpornót nézve, hiszen „mélyen vallásos emberről van szó”…


Nade, ő mégiscsak a mi kutyánk kölke!

Úgyhogy kapott egy év felfüggesztettet…




Eszemben sincs bírálni a bíróság ítéletét. Se a tudásom, se képességem nincs meg hozzá, amúgy pedig, ha elvárom mástól, hogy tartsák tiszteletben a bíróság függetlenségét, magam sem bírálhatom őket az ítéletükért. Ráadásul, a népharag úgyis a bíróra zúdul majd, amúgy teljesen jogtalanul, hiszen nem szabhatott ki súlyosabb büntetést, ugyanis korábban, a vádat képviselő ügyészség egyezett meg a vádlottal, hogy ha beismeri a bűnét, akkor ennyit kap. Ebben az esetben, a bíró keze meg van kötve, ha akar sem szabhat ki súlyosabb büntetést.

Az előadás véget ért, lehet szépen tovább haladni! Nincs itt semmi látnivaló!
Ami volt, azt már lefoglalta a rendőrség. (Legalábbis azt a 19 ezret, amit megtaláltak.)

lassan fuldoklunk a
gyűlölet mocskában
fuldoklók között a
fuldokló országban
röhögve alázhat
büntetlenül bárki
mert az vagy akinek
ők akarnak látni
egymáson taposva
mindenki menekül
végső áldozatnak
te maradsz egyedül
fuldokló országban
sötétség szendereg
jövőtlen időben
fuldokló emberek
őrjöngve pusztító
gyűlöletforgatag
elborít mindent az
öklendő hullaszag
pökhendi középszer
mérgező szemete
megfojtott múzsáink
elbomló teteme

fuldokló országban
fuldokló emberek
jövőtlen jelenünk
a múltban hempereg

A nem jogi elismerése, transzszexuális, interszex és akár „hermafrodita” emberek számára, ha konkrét szabályozás híján nem is egyszerűen, de a tudomány és az emberi jogok posztulátumai alapján, egyértelműen működő procedúra volt. Már a XX. század elejétől.

És jött a XXI. század.
Állítólag Magyarországon is.
Ahol egy világjárvány okozta vészhelyzetet kihasználva, megtalálták a módját, hogy kéjesen megtiporják egy kisebbség jogait. Arról, hogy a törvény indoklása miképp mond ellent a tudományos ismereteknek, már máshol írtam. A jogi anomáliák éppúgy egyértelműek. Hogy ha egy ember jogilag nem lehet azonos a nemével, akkor egy törvény alapján, hogyan döntheti el más és befolyásolhatja műtéttel, csonkítással egy interszex csecsemő nemét, egy életre ahhoz láncolva, függetlenül a valós nemétől? És ezek „csak” a személyiségi jogok, azoknak is csak egy része és még szóba sem kerültek az alapvető emberi jogok. De most nem is ezekről szeretnék beszélni, hanem az átlagos, gyakran felületes és sztereotípiák alapján működő gondolkodásmódról, ami nem feltétlenül rosszindulatból fakad, inkább tájékozatlanságból és az empátia hiányából.

A nemváltás nem „feltűnési viszketegség”, nem hóbort, és egyáltalán nem „divat”! Ilyen indíttatásból senki nem vállalná a megaláztatások sorát, a lelki és fizikai bántalmazásokat, a folyamatos kirekesztést és elutasítást, gyakran a munka- és lakhatás lehetőségétől való megfosztást, sokszor az ismerősök, barátok, sőt a közvetlen család elfordulását, nem is beszélve a megalázó hivatali procedúrákról és a tranzícióval együtt járó, évekig tartó és ismétlődő fizikai fájdalmakról. Gondold végig, mit vállal az az ember, aki erre szánja el magát! Az ellehetetlenülés milyen fokú elkeseredettsége van egy ilyen döntés mögött. És mindezt azért vállalja, azért akarja, hogy önmaga lehessen. Éppenhogy nem a „feltűnés kedvéért”, hanem azért, hogy végre átlagos legyen, hogy ne legyen kérdés, hogy ki is ő valójában, hogy ne lógjon ki a sorból, hogy ne érezze és ne éreztessék vele, hogy ő „más”.

Ilyenkor jönnek azok az érvek, hogy hiszen ez most sem tilos, „megélhetik az identitásuknak megfelelő” életüket. Az imént felsoroltak alapján ez nyilvánvalóan nem igaz, ráadásul folyamatosan a megaláztatás céltáblái lennének, mint ahogy most is azok. Nem kívánom Semjén Zsoltnak, hogy át kelljen élnie milyen, amikor banki ügyintézés vagy egy egyszerű postai küldemény átvétele kapcsán rendőrt hívnak rá, azzal gyanúsítva, hogy lopott okiratot használ, mert az igazolványában nem a „megélt nemének” megfelelő név szerepel.

Ciszhetero, fehér, keresztény férfi vagy? Vagy akár nő, zsidó, roma, gyerek, idős, fiatal, de akár ugyanez homo-, bi-, pán-, esetleg aszexuális változatban?
Gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, csupán azért, mert nem vagy ebben a helyzetben!

(fotó: Thinkstock)

Nem vagy érintett? De, az vagy. Ez nem egy kisebbségről szól, ez nem csak „róluk” szól. Ez rólad szól. Ha velük ezt megtehetik (és megtették!), akkor veled is, velem is megtehetnek bármit. Bármit! Bármikor.
Miért?
Mert csak.

 

(Elhatároztam, hogy nem moderálom a bejegyzésre érkező kommenteket, bár tudtam, hogy sokan, sokféleképp gondolkodnak erről a témáról és ilyenkor elkerülhetetlen, hogy minősíthetetlen hangvételű hozzászólások is szülessenek. Viszont mivel én nyilvánosan elmondtam, leírtam a gondolataimat, úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van rá reagálni és olyan formában, ahogy helyesnek érzi. Úgy gondoltam, nem válaszolok, de nem is törlök semmit, hiszen ehhez a műfajhoz hozzátartozik a szabad véleménynyilvánítás. Miután az elmúlt napokban a kommenteknek már nem igazán volt köze semmi máshoz, csak egymást pocskondiázták a hozzászólók, a témától függetlenül - tisztelet a néhány üdítő kivételnek - így kénytelen voltam lezárni a kommentelés lehetőségét - gondolom, úgyis megtalálják a módját, hogy más platformon átharapják egymás torkát, ehhez nincs szükség az én blogbejegyzésemre. Nagyon sajnálom, mert fontosnak gondolom, amiről írtam, hisz ezért is írtam le, és szerettem volna mások véleményét megismerni pro, és kontra a témával kapcsolatban. Nem sikerült. Ez is egy kudarc...)

Ugyanaz az öröm, ugyanaz a gyász,
a hosszúsági-, és szélességi fok,
ugyanaz az út és ugyanaz a ház.
a földrajzi hely semmit nem változott. 

A különbség mindössze annyi talán,
én nem változtam és ezért más vagyok,
a szülőföldem nem lehet a hazám –
nem szeretnek a mindig ugyanazok.

Más lesz a jövő, ha a múltba átlép.
Másképpen látom ugyanazt a tájat.
Ugyanazok ugyanúgy néznek másképp.
És ugyanazok vágták ki a fákat.

Ugyanaz a föld és ugyanaz az ég,
fölöttem ugyanazok a csillagok.
Ugyanaz az ország, ahol ugyan még
megtűrnek, de nem nézik el, hogy vagyok.

A kormány és az önkormányzat tárgyalásba kezd a gyöngyöspatai romákkal, akiknek a bíróság kártérítést ítélt meg, az őket évekig sújtó, törvénytelen kirekesztés, a szegregált oktatás miatt. Azt találták ki, hogy ahelyett, hogy végrehajtanák az ítéletet, amit rájuk róttak, majd inkább megoldják „okosba’”, ahogy szokták.
Az ötlet csodás: ahelyett, hogy kifizetnék a büntetést, amiért megfosztották a megfelelő oktatástól a gyerekeket, inkább képzések formájában kapják meg pénz helyett, a megfelelő értékben mindezt a fiatalok és fiatal felnőttek. Tehát, törvénysértést követtek el, de nem fizetik meg a büntetést, hanem utólag teljesítik a kötelességüket és akkor minden rendben is van. Szerintük. Mert nehogymá’ pénzt kapjanak a romák! Biztos nem megfelelően költenék el! Hát majd ők elköltik helyettük. Azon kívül, hogy ez egy újabb nyílt rasszista megnyilvánulás – mert ha előítéletekből kiindulva, erőszakosan „gyámság alá” vonnák azokat, akikkel korábban törvénysértést követtek el, az bizony ugyanúgy általánosító kirekesztés (pont úgy, mint amiért a bíróság korábban már elítélte az alperest) és mivel mindez származási alapon történik, ezért aztán színtiszta rasszizmus. Tehát, a rasszista megnyilvánuláson kívül, egy teljesen elmebeteg logikával felépített módja, a büntetés megúszásának. Nézzünk egy példát: négy-öt évfolyam járt egy osztályba, etnikai alapon, mivel a roma diákok az épületben az emeletre sem mehettek fel, ahol a saját évfolyamuknak megfelelő oktatás folyt. És mivel a saját „osztályukba” negyedikesek is jártak, így az ötödikesek, hatodikosok, de még a nyolcadikosok is, a negyedikes tankönyvből tanultak, újra meg újra. (Ez az alapja annak a hazug sztereotípiának, hogy „a cigányok nem tudják elvégezni a nyolc általánost!”) A miniszterelnök utasítására aztán megnézték, hogy lehetne a kártérítésből is kirekeszteni a roma fiatalokat. Megfosztották őket a normális képzéstől, hát most zsebre teszik a pénzüket is és utólag megadják nekik azt a képzést, amit évekkel korábban, a megfelelő korukban kellett volna. Le van szarva, hogy így sem fogják soha behozni azt a hátrányt, amit nekik okoztak. Először megfosztják a károsultakat a törvényesen nekik járó képzéstől, majd az „igazságérzetükre” hivatkozva semmibe veszik az igazságszolgáltatást és „képzéssel” fosztanák meg őket a jogos kártérítéstől.

Nagyjából olyan ez a szituáció, mintha valaki kizárja a farkasordító hidegbe a kutyáját, szegény jószág kihűl, megfagy, majd amikor a gazdát ezért elítélik állatkínzásért, közli, hogy inkább nem fizeti ki a büntetést, hanem mostantól beengedi a kutyát.
- Na de, szegény állat meghallt!
- Az igaz, de ha akar, most már bejöhet a melegbe.

A kártérítést „munkavégzés nélküli keresetként” definiálni, szintén bőszítő aljasság. Nem kell jogot végezni – elég csupán ismerni az anyanyelvünket – ahhoz, hogy tudjuk, mi a különbség a munkabér és a kártérítés között. Arra utalni, hogy emberek, származási alapon (egy „etnikailag meghatározó népcsoport tagjai”) nem dolgoznak, de pénzt akarnak, vegytiszta rasszizmus. És bassza meg, nem arról van szó, hogy a „cigányok pénzt akarnak az önkormányzattól”, hanem arról, hogy az önkormányzatnak büntetést kell fizetnie a sorozatosan, éveken keresztül elkövetett törvénysértéséért, aminek súlyos, esetenként helyrehozhatatlan következményi vannak a károsultak számára!
A képzéssel semmi bajom! Csak a fosztással.
Fizessék ki a törvénysértők a jogos büntetést, kapják meg a károsultak a jogos kártérítésüket és utána a vétkes térjen jó útra, hagyjon fel a törvénysértő magatartással, szórjon hamut a fejére és hogy bebizonyítsa bűnbánata hitelességét, tőlem aztán leülhet tárgyalni arról, hogy kifizeti a károsultak képzését is.
Fejezzük be a ki-, meg-…stb fosztást és koncentráljunk a képzésre! Nem utólag (a kutya fagyhalála után)!
Szegregáció nélkül.

Mindig a szavakkal kezdődik.
A szavakkal kezdődött a 20-as, 30-as években is. Aztán ahogy hozzászoktatták a szavakhoz az embereket, amikor már fel sem tűnt, hogy sűrűsödnek, szinte már masszaszerűvé azok a szavak, amikor már a kétértelmű mondatokból egyértelmű utalások lettek, végül utalás helyett, nem is rejtegetett, szembenéző gyűlölet – akkor jöttek a tettek. (Persze, addig is voltak, csak nem nyíltan, vagy legalábbis látszólag más okból.) Törvényesített gyűlölet, törvényesített kirekesztés, törvényesített gyilkosság.
A szavakon lassan megint túl vagyunk. Már a törvényt piszkálják. A törvény még nehezen adja magát. Nyilván, még nincs itt az ideje. Majd eljön. Igény van rá. Addig helyi szinten, „okosba’” próbálják megoldani. A törvény rendelkezik, az alapján az ítélet megszületett – a kirekesztett károsult javára döntött. Csakhogy többen vannak a kirekesztők és háborognak, hogy a törvénytelenséget szankcionálják. Úgymond, „bántja az igazságérzetüket”. Ezek szerint, van nekik olyan. Azért furcsa lehet úgy érezni az igazságot. Úgy érezni, hogy nem érezni. Mert ha nem velük történik igazságtalanság, ha ők követnek el igazságtalanságot mással szemben, azt észre sem veszik, akkor érzéketlenek. Nem érzik bűnnek, a bűnt, ha ők követik el, vagy hozzájuk hasonlók. Nem érzik bűnnek, hát nem is gondolják, hogy büntetés jár érte. Ezért aztán igazságtalannak érzik a büntetést. Hogy lehet az, hogy őket büntetik?! Hisz’ ők vannak többen! Akkor pedig nekik van igazuk! Akkor is, ha a törvény mást mond.
A törvény mást mond.
Egyelőre…
A gyűlölet viszont már túljutott a szavakon.
Már bekerült az országgyűlés mindennapi szókincsébe is. Ott olyan természetesen használják, mintha nem tudnák, hogy ezzel saját törvényeiket sértik. Na, nincs is miatta hangos közfelháborodás! Morcos fejcsóválás, bosszankodás még akad, de semmi több.
A kormányfő apart kis rasszista beszédet rögtönöz egy sajtótájékoztatón, amiben nem mellesleg a bíróság tőle független ítéletét is támadja, mert hogy tőle független és ez még sincs így jól – és ezután nem mond le. Sőt, senkinek eszébe sem jut felszólítani, hogy mondjon le. Mert ez már nem számít nagy dolognak. Mert hétköznapi, általános dolog. Hozzászoktunk. Nem tűnik fel.
Mert már túl vagyunk a szavakon.
Korábban a házelnök mélységes tudatlanságról, elképesztő tájékozatlanságról árulkodó, gyűlöletbeszédet tartott mindazok ellen, akik nem heteroszexuálisok. Elképesztő ostobasággal, még az örökbefogadó szülőket is – szexuális orientációtól függetlenül – sikerült pedofiliával vádolnia, aminek mondjuk amúgy sincs köze a hetero-, vagy homoszexualitáshoz. Mindenki, aki nem pont olyan, mint ő, az másodrendű – de ha ezt tudomásul veszi és nem akar azonos emberi jogokat, akkor tőle akár életben is maradhat.
Akkor néhányan megmozdultak, hogy reagáljanak erre a nyilvánvaló tudatlanságból (is) fakadó, tudatosan aljas megnyilatkozásra. Persze, eredménytelenül. Akkor. Most senki nem követelte a kormányfő lemondását, amiért kijelentette, hogy a romáknak nem jár igazságszolgáltatás, mert ők romák.
Már túl vagyunk a szavakon.
A szélsőjobbosoktól megszoktuk, hogy zsidóznak, cigányoznak, buziznak rendületlenül. Kormány szinten, még nyíltan nem zsidóznak, csak félreérthetetlen antiszemita utalásokat tesznek, amit ha valaki nem is ért félre, akkor gyorsan nyilvánosan keblükre ölelik a véletlenül épp arra járó házikövesslomójukat, elvesznek valakitől néhány milliárdot, amit odaadnak neki, és miközben visszadugják a talit alá, sértetten azt mondják: Már hogy lennénk mi antiszemiták, amikor saját házikövesslomónk van? Nézzétek csak, hogy szeret minket!
És különben is, amíg hasonló gondolkodású kormányfő ül a Kneszetben, mint a magyar, addig haverok vagyunk Izraellel.
Mindig a szavakkal kezdődik.
Antiszemitizmus terén a magyar kormány még csak a kétértelmű mondatoknál tart.
Rasszizmus és homofóbia terén már túl vagyunk a szavakon.
Már a törvényt piszkálják.

Wassalbertek jobbra, zsidók, cigányok, homokosok balra! (Slomó maradhat, mert nem vagyunk antiszemiták.)
Felkészülnek a biciklisták!

Hogyhogy, miért pont a biciklisták?

Úgyis vége,
Köpök az egészre.
Későre jár.
Korán vettem észre.

Későre jár.
Köpök az egészre.
Úgyis vége.
Későn vettem észre.