B(alu)LOG

A Hóman szobor jelkép. A felállítása is. A felállításának ötlete is.

Lényegtelen, hogy felállítják-e ott. Vagy bárhol máshol.

Magyarországon már jó ideje áll ez a szobor. Nem nagy csinnadrattával, avató beszédekkel, nem is ünnepélyes körülmények között, egy alkalommal adták át.

Ezt a szobrot az emberek lelkében állították fel, évek alatt.

A már meglévő alapra.

És ez az alap elpusztíthatatlannak tűnik.

Hetven év mindenesetre nem volt elég az amortizációjához. Közel hetven évig lepel fedte, ami csak néha csúszott félre itt-ott, felfedve a sértetlenül várakozó, biztos alap, egy-egy részletét. Az értelem, a gondolkodás és humánum szálaiból szőtt lepel gyengébb anyagnak bizonyult, mint a hideg, ostoba, sötét gyűlölet „gránitszilárdságú” alapja. A lepel szétfoszlott. Magabiztosan vigyorog a talapzat sokak lelkében és epedve várja a szoborátadást. Nem konkrétan Nyilas Pufiét. Bárkiét, aki ugyanazt képviseli.

Mert már nem csak az alapok vannak meg a lelkekben, de a szobrok is. Nem kőből faragva, hanem beszédekből, húsból, vérből, eszmékből építve.

Már csak az átadásra várunk.

Ünnepélyesen, nagy csinnadrattával.

Addig suttyomban, kaján vigyorral emelik az új, és pucolgatják, rekonstruálják a régi szobrokat. Hely van hozzá. Az alapok állnak.

És várjuk az átadást.

A csinnadrattát.

Meglesz az is...

Megcsömörlöttem. A világtól. Illetve nem a világtól, hanem attól, amit mi tettünk/teszünk vele. Mi emberek.
Ember.
A teremtés koronája, az evolúció csúcsa.
De így van-e valóban?
Hisz kik állítják ezt? Nem mások, mint azok, akik e csoportba sorolják magukat. Ők bizony.
Azaz mi.

Mert mai tudásunk szerint ez így van. És mi tudjuk a legtöbbet. Ma. Mindenről. Mi legalábbis úgy tudjuk. Vagy azt hisszük. Mindenesetre vagyunk olyan nagyképűek, hogy nem csak azt hisszük, de el is hisszük.
Van ebben valami pöffeszkedő pojácaszerű. Ebből adódik, hogy ez a faj az, amelyik azt hiszi, hogy nem csak mindent tud (illetve a legtöbbet tudja a tudhatóból), hanem mindenek fölött áll és neki mindent szabad. Többször kiderült, hogy nem állunk mindenek felett. Mégis azt hisszük, hogy nekünk mindent szabad. Bármit megtehetünk, büntetlenül. Erről is többször kiderült, hogy nem igaz. Mégsem adjuk fel. Ezzel pedig azt bizonyítjuk, hogy milyen ostobák is vagyunk.

Van azért valami, amire tényleg csak mi vagyunk képesek. Az ok nélküli gyűlölet. Még magyarázatokat is találunk hozzá, teóriákat állítunk fel, tények helyett, indulatokra és tanult érzelmekre alapozott, kifacsart logikájú gondolatmenetekkel indokoljuk. Mert bizonyítani akarjuk, hogy indokolt, hogy okunk van rá, tehát jogunk van hozzá.

A gyűlölet azonban reakció. Mint minden érzelem. Valaminek történni kell, ami kiváltja. Ha nem történik ilyesmi, akkor előráncigálhatunk (a hajánál fogva) bármilyen magyarázatot, a gyűlölet ok nélküli marad. Tehát oktalan. Oktondi. Ostoba.

Ilyen mértékű ostobaságra pedig csak mi, emberek vagyunk képesek.
Évmilliók alatt nem csak a tudásunk gyarapodott, hanem az ostobaságunk is. Ez utóbbi talán még sikeresebben.
Ebben biztosan mi vagyunk az evolúció csúcsa.
Persze, mindig akadnak kivételek.
Én nem tartom magam „csúcsmodellnek”. Se mindentudónak, se ostobának (bár nyilván nem is az én dolgom eldönteni, hogy a két véglet között, hol a helyem). És minél többet tanulok, minél jobban megismerem a világ elém kerülő, számomra megismerhető szeletét, annál jobban látom, hogy milyen keveset tudok.

Például gyűlölni sem.

Maximum undorodni.

Például az ok nélküli gyűlölettől, az oktalan gyűlölőtől.

És közben szégyellem magam a saját undorom miatt, hiszen valószínűleg én sem vagyok jobb náluk.

Jelenleg egy lakható kisbolygót keresek magamnak. Lehetőleg ne legyen rajta senki és semmi.

Csak egy virág.

És egy róka.

Maradjunk gyerekek!
Mer' az jó. (És különben is, ki akar komoly fölnőtt lenni?)

Játsszunk – akkor soha nem leszünk egyedül. Ha elfelejtünk játszani, üres és magányos lesz a világunk. (És bele sem merek gondolni, milyen lehet, ha valaki soha nem tanul meg játszani.)

Sírjunk, nevessünk – igazán, szívből. Hogy ne kínozzon az elfojtott feszültség.

Énekeljünk – akár hamisan is. Mert van úgy, hogy énekelni kell.

Táncoljunk – mert nem „tudni” kell táncolni, nem „jól” kell táncolni: táncolni önfeledten kell.

Örüljünk – nem valaminek vagy valakinek, hanem NAGYON!

Persze, az évek múlásával nagyobb lesz a felelősség, teljesíteni kell, gondoskodni kell (másokról, magunkról, az életben maradásról), de épp emiatt nem hagyhatjuk, hogy elfásuljunk. Mert akkor vége. Akkor nem lesz értelme.

(Életem megörökített
pillanatai közül
a legfelszabadultabb:
1974-ben, vagy
akörül, Apuval.)

Irigylem a gyerekeket.

Sajnálom a fölnőtteket.

Nem biztos, hogy sikerül, de törekszem rá – megpróbálok felnőni
a gyerekekhez.

(Közhelyes elmélkedés, egy meglehetősen lélekromboló életszakasz után...                                                                                                                                                                  végén... 

                                                                       vége felé.)

Nem lehet permanens boldogtalanságban élni. Veszélyes: hozzá lehet szokni!

Ki kell lépni belőle, meg kell szabadulni tőle – a boldogtalanságtól, illetve a helyzettől, ami azt okozza. (Pfff... Milyen könnyű ezt mondani!)

Az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanul töltsd.

A boldogtalanság – hiány.

A boldogság hiánya, mondhatnánk. Azaz a teljesség hiánya, önmagunk hiánya.
Amikor tudjuk, hogy létezik valami, aminek érintőlegesen a részei is vagyunk, de ami nélkülünk is teljes. Vagyis mégsem vagyunk a része.
Például:
Nem vagy része a munkádnak. Teszed a dolgod, de nincs közöd hozzá.
Nem vagy része a párod életének. Van, létezik melletted, de nem téged lát, amikor rád néz, hanem valakit, aki az ő párja, saját magát látja és téged, mint kiegészítőt.
Nem vagy része a saját életednek. Élsz, olyan vagy, amilyen, de mások nem azt látják, hanem azt, amit mutatsz magadról.

 És miért mutatsz magadról – ki többé, ki kevésbé – más képet? Mert meg akarsz felelni. Másoknak. Azoknak, akiknek a képet mutatod, mert azt feltételezed, hogy ezt várják el tőled.

Mégis mit várnának, ha ezt mutatod és nem önmagad?
(Kép forrása: martidergisi.com)

Ugye milyen kényelmetlen? Szinte bűntudatod van, amikor nem olyan vagy, ahogy feltételezed, hogy elvárják tőled, hanem „csak” olyan, amilyen valójában. Emiatt aztán már akkor sem érzed jól magad, amikor önmagad vagy. Mert ezt csak te tudod magadról. Mert ezt nem mutatod meg. Mert nem ezt várják, gondolod. Akkor ez biztos nem is jó. Mégis ilyen vagy. Ezek szerint nem vagy jó? Te érzed, hogy nincs veled baj, de mégis... Boldogtalan vagy a világ miatt. Boldogtalan vagy magad miatt. Mert nem vagy boldog magaddal.

Hagyd az egészet a bús picsába!
Tedd teljessé az életed azzal, hogy hagyod, hogy teljes legyen. Hogy mások kedvéért (vagy tőlük való félelmedben), nem vágsz le belőle, nem hagysz ki belőle részeket. Úgy teszed magad láthatóvá, ahogy vagy. És akkor nem fognak hiányozni a kis kihagyott, eldugott, elrejtett részletek. Teljes leszel. És nem okozhatsz vele csalódást. Hidd el, így sem szeret mindenki. Pedig nem is ismernek, hisz annyit látnak belőled, amennyit mutatsz. Amennyit azért mutatsz, mert azt hiszed arra kíváncsiak. Na, ezzel már okozhatsz csalódást! Egyszer, itt vagy ott, kikandikál a valódi önmagadból valami, amit eddig elrejtettél, eltitkoltál – azok szemében, akik elől eltitkoltad ez már csalódásra adhat okot. Míg ha kezdettől fogva téged látnak, akkor vagy téged szeretnek, vagy téged nem szeretnek, de semmiképpen sem azt a képet, amit alakítasz, amit mutatsz magadról.
Teljes leszel.
Te leszel.
Megszűnik a szorongás. Megszűnik a hiány. Fellélegezhetsz: üdv, a valóságban, az igazi világban, az általad teremtett „igazság-világban”. Egyszerűbb minden és könnyebb. Még hibázhatsz is: a hibáid is te vagy.

És ha már nem hiányzol magadnak, nem leszel boldogtalan. (Na jó, ez így túl egyszerű lenne: nem leszel emiatt boldogtalan és könnyebben tudsz változtatni a másfajta boldogtalanság kiváltó okain.)

Ha valami nem tesz boldoggá, változtass rajta, vagy lépj ki belőle. Az élet túl rövid, nem engedheted meg magadnak, hogy boldogtalanul töltsd.

Kordonországból
kerítés ország lett.
                              Pengés.
Mi Európa
védbástyája vagyunk.
                              Nem rés.
Tobzódunk a
gyűlöletben, dagonyázunk
                              benne
Létszükséglet
                     lett –
                           felfogni nem képes az
                              elme.
"Disznóhúst a
muszlimnak! Majd megeszi, ha
                              éhes!"
Borzad, ki még gondolkodni és érezni      
                              képes...
"Ki az életéért fut, ne aludjon
                              ágyon!"
Emberségünk elveszett. Máson kérjük
                              számon...

Meddig lehet ezt még        
                              hagyni?
Billegve a szarkupac
                              tetején
Egymásra így meredünk
                              te meg én
Szemünkben a kérdés:
                              csak mi?!

Megbocsátás.
Lehet kérni. Kell is. Nem csak akkor, amikor az udvariasság vagy a vallási szokások mondják.

Bocsánatot kérek. Mindenkitől, akit bántottam.

És meg lehet bocsátani. Kell is. Magunknak is jót teszünk vele. Megkönnyebbülünk tőle.

Megbocsátok.
Akkor is, ha nem felejtek.
Akkor is ha marad fájdalom, ami emlékeztet.

És persze, van ami megbocsáthatatlan.
Arra is emlékezni kell.

Bosszúvágy nélkül.

Álmomban, 2020-ban, a kijárási tilalom ellenére, az utcán sétáltam. Tudtam, hogy ha észrevesznek, akkor a legújabb törvényeknek megfelelően már a szomszédaim is lelőhetnek, de a kutyám szobatiszta és nem akartam, hogy komolyabb egészségügyi problémái legyenek. A napközbeni séták alkalmával is nagyon óvatosnak kell lenni, mert a hús után kutató, Michelin-csillagos séfek egyre erőszakosabbak és már bandákba verődve támadnak a kutyasétáltatókra.

Egyszer csak, a sarki stadionok egyike felől, elém fújt valamit a szél. Egy papírlap volt az, rajta nyomtatott szöveg. Ijedten néztem körül, nem látja-e meg valaki, hogy gyorsan a zsebembe gyűröm. Amióta a magányos olvasásért a büntetés az "Oidipusz-szemüveg" elnevezésű szerkezet általi vakítás, sokkal óvatosabb vagyok. Alig vártam, hogy hazaérjek és a maradék gyertyacsonk libbenő fénye mellett megvizsgálhassam, mit zsákmányoltam. A nyomtatott szöveg látványára kéjes bizsergés futott végig a gerincemen (Istenem, Ariel Black! Ezer éve nem láttam hasonlót...), de hamarosan csalódottan meredtem a papírra. Egy Nemzeti Történelemkönyv szakadt oldala remegett az ujjaim között:

 
(fotó forrása: fozozz.hu)

"2015 őszén a magyar katolikus egyház elszakad Rómától és megalakul a Magyarikán Egyház. A magyarikán vallás elveti az Ószövetséget, helyette a Biblia Újszövetség részét Bánhegyi Frigyes ötödik osztályosok számára készült erkölcstan könyvével egészíti ki és a legújabb hiteles kutatások eredményei alapján, Jézus, már a valóságnak megfelelően, pártus hercegként tűnik fel a szent könyvekben. Az egyház feje Orbán Viktor, akit a "felcsúti csoda" vagy másképp a "kisvasutazó stadion" neveken elhíresült esemény alkalmával, Isten maga választott ki a pozíció betöltésére. A magyarikán egyház jelképe (a Rómától való elszakadást leginkább előmozdító két egyházi méltóságnak örök emléket állítva) egy bíborszín Erdőben futballozó Kis-Rigó."

Verítékben úszva ébredtem... Ahogy a szívritmuszavarom lassan megszűnt és már, ha akadozva is, de újra lélegezni tudtam, a naptárra néztem: 2015. szeptember 8.

Kezdődik az ősz...

Huszonegy éve.
Szép voltál.
Nyár volt.

Az is szép                                                           

volt.

Izgalom, titok,
szerelem.
Még én is szép voltam -
megszépített a vágyad.
Mindig a
torkomban dobogott
a szívem.

Minden szemérmesen
ívelő vonalban
szemöldököd
láttam.
Verítékharmatban
egymáshoz csapódva
elégtünk a
nyárban.

Titokzatos voltál.
Maga a titok.
Az én titkom.

Zubogó erekben
doboló
örömöm.
Bőröd illata volt
a parfüm
bőrömön.

Bezártam ezt az ajtót.
Többé nem szabad
kinyitnom.

Huszonegy éve.
Szép voltál.
Nyár volt.

Az is szép

volt.

Fáradt vagyok.
Kivenném a szabadságom.
Mármint kivenném belőle a részem. Ami az enyém.
Mert itt szabadság van. Van ebben az országban egy nagy szabadság, ami mindenkié, mindenkinek jut belőle. Vagy legalábbis jár. Na, abból venném ki a részem.

De hol az én részem?
Ki őrzi?
Kitől kell kérni?

Mert kivenném a részem a szabadságból. Csak annyit, amennyi jár nekem: azt a kis kilenc vagy tíz milliomodnyit. Picurka kis szabadság az, az egészhez képest – nem fog az hiányozni senkinek. A többi maradhatna együtt a közösben.
Szeretném kivenni a részem a szabadságból! Nincs vele konkrét célom, csak szeretném birtokolni, érezni, hogy az enyém. Ha megkapom, ígérem, hogy nagyon fogok rá vigyázni. Mert fontos nekem. Az én szabadságom!
Tudom, hogy nagyon törékeny, de nálam biztonságban lesz, nem hagyom, hogy bárki elvegye tőlem.
Ha megkapom. A szabadságom.

Tudom, tudom: ha én megteszem, másnak is eszébe juthat, hogy kivegye a részét belőle. De ha mindenki kivenné a részét a szabadságból, attól az még nem fogyna el! Ettől nem kell félni! Sőt, ha mindenki kivehetné a részét a szabadságból, akkor az még nagyobb biztonságban lenne: mert mindenki nagyon vigyázna a saját szabadságára.
És egyre több embernek van rá szüksége. Mert fáradtak vagyunk.
Én legalábbis biztosan.
Belefáradtam.

Kérem a szabadságom!

Ma szóba került a holokauszt túlélőinek, az áldozatok családjának fizetett kárpótlás.

Kárpótlás…
Milyen abszurd a világ. Emberek szenvedése, megalázása, gyötrelmes halála után – gyerekek, szülők, meg nem ismert mosolyok, ki nem bomlott tehetségek, kigondolásuk előtt semmivé lett alkotások, meg nem született utódok hiányáért lehet-e kárpótolni a világot?

Jóvátenni nyilván nem lehet a jóvátehetetlent. A bűnnel szembesülni rettenetes. Az áldozatok és leszármazottaik számára magától értetődően az. És egészen más módon, de az elkövetőknek, az őket segítőknek, a bűnt megakadályozni sem próbáló, dermedt hallgatással cinkossá válóknak szintén nem lehet könnyű a szembenézés. Látni az elképzelhetetlen borzalmat, aminek hallgatólagosan, vagy tevőlegesen résztvevői voltak. Gondoljunk csak bele, milyen bosszantó, ha szembesítenek rossz szokásainkkal, hát még ha jellembeli hiányosságainkra hívják fel a figyelmet! És ezek a dolgok semmiségek, eltörpülnek amellett… amellett… a kimondhatatlan mértékű aljasság mellett, ami ép ésszel szinte fel sem fogható. Vajon milyen lehet ezzel szembenézni? A „mit tettem, minek a részese voltam?” súlya összeroppanthat.

Nem, nem sajnálom őket! Csak kezdem átlátni a rendszert. Lassan körvonalazódik a szisztéma. Be kell ismerni – tudva azt, hogy semmissé tenni nem lehet – ami megtörtént. Pedig de jó lenne elfelejteni a megbocsáthatatlant! Túllépni rajta! De nem lehet, mert voltak tanúk, maradtak túlélők, akiknek leszármazottai is vannak. És máris ott tartunk, hogy az áldozatnak nem tudják megbocsátani, hogy puszta létével, emlékeztet a bűnre. Miatta nem lehet úgy tenni, mintha meg sem történt volna.
És beindul a gépezet: nem mi voltunk! A nácik voltak, a németek! (Tényleg jócskán volt részük benne.) Csakhogy elfeledkezhetünk-e arról az útról, ami odáig vezetett? A németek által is óhajtott és segített végkifejlet előtt közel negyed századdal kezdődött azon események sora, amiknek egyenes következménye volt körülbelül hatszázezer magyar rettentő halála. Mostanában ezt megpróbálják másképp magyarázni, nosztalgiával emlékezni arra az időre.

Sőt, egyre több dologban visszaállítani az akkori állapotokat: suttyomban a gondolkodásmódban, hivatalosan és büszkén a külsőségekben. Persze, hogy nem ismerik el, honnan indult a végbe vezető út – akkor nem járhatnának ismét azon az úton. Vagy legalábbis – az eredményt ismerve – nem felemelt fővel.

Kárpótlás.
Lehet-e pénzzel kárpótolni ezt a hiányt? A világban keletkezett vákuumot?
Az egyetlen mód az lenne, ha világosság gyúlna az elmékben és ledobnánk a tagadás pszichés láncait, amik gúzsba kötik a lelket, a szabad gondolatot. Az lenne az igazi kárpótlás, ha szembenéznénk a múltunkkal.

Hogy lehessen jövőnk.