B(alu)LOG

Büszkék vagyunk a kultúránkra.
Én is az vagyok. Eddig is az voltam.
Illetve, eddig az voltam. Most inkább zavart vagyok, mint büszke. Jaj, hogy is magyarázzam el, mit érzek? Amikor lehet, hogy velem van a baj: lehet, hogy én nem vagyok tisztában a szavak jelentésével és ha nem tudom, mit jelentenek a szavak, akkor hogy használjam őket arra, hogy elmagyarázzam, mit nem értek? Megpróbálom nagyon lassan és óvatosan, nehogy félreérthető legyek.

Szóval, egy darabig rettentően büszke voltam a kultúránkra.
Amíg azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy csodálom Radnótit, József Attilát, Karinthyt; hogy emlékszem Ruttkai felejthetetlen pillantására és kissé fátyolos hangjára, Kálmán György dallamosan egyszerű versmondására; hogy lenyűgözött az ifjú Kocsis Zoltán vagy az idős Rév Lívia varázslatos zongorajátéka éppúgy, mint Szalai Antal cigányzenekara, vagy az ifjabb Szalai hegedűjének hangja, amikor Bachot játszik; az én büszke lelkemben elfér egymás mellett Rost Andrea és Bangó Margit, Máté Péter és a Liszt Ferenc Kamarazenekar… És még folytathatnám a felsorolást, hihetetlenül gazdag a választék.
És természetesen a kultúránkhoz tartozik az is, hogyan viselkedünk egymással, hogyan közlekedünk, mennyire figyelünk, mennyire óvjuk egymást, magunkat, a környezetünket.

Egy darabig büszke voltam a kultúránkra.
Persze, a közlekedési kultúránk csúnyán és folyamatosan amortizálódik… És ez talán éppen annak köszönhető, hogy nem figyelünk egymásra. No meg a környezetünkre sem igazán. Durvul a közbeszéd is. Arcpirító módon. De van Lackfink, Varró Danink, Parti Nagyunk, Szalóki Ágink és Érdi Tamásunk. Nem is beszélve a tudomány embereiről – ők tényleg messze földön híresek!
Sőt, csak ott híresek. Itthon nem mindig dolgozhatnak. Ezért gyakran el is mennek messze földre.

De nem baj! Jönnek mások, máshonnan!
Már ha beengedjük őket.
De nem engedjük. Mert azt harsogják nekünk, hogy ők nem tartják tiszteletben a mi kultúránkat. Milliószámra lepnek el minket, megerőszakolják a nőket, megölik a gyerekeket, kirabolják a békés polgárokat, törnek-zúznak, rombolnak.
Nem jöttek sokan. Legalábbis ahhoz képest, amennyivel fenyegettek és ahányan kényszerültek elhagyni szülőföldjüket és menekülni. És mi megtanítottuk őket rá, hogy kell tisztelni a kultúránkat. Megtanulták, hogy nálunk a védtelen nőket és gyerekeket is bántalmazzák, éheztetik; hogy az itt született színesbőrű babától a gyerekorvos megtagadja a kötelező védőoltást; hogy megalázzák, becsapják őket és a hivatalos procedúrák közben annyira meg akarnak felelni a felülről sugalmazott kirekesztő embertelenségnek, hogy még az eskü alatt tett vallomásukat is megváltoztatják fordítás közben. Arról még nem érkezett hír, hogy ők valóban bántottak, megerőszakoltak, megöltek vagy megloptak volna valakit. Bár megírják itt-ott, hogy valaki hallotta, hogy valakinek mondták, hogy olvasni lehetett valahol, hogy borzalom, amit ezek művelnek.
És amíg a kultúránkat nem tisztelő gyüttmentek csendben elszenvedik sorsukat (néha próbálkoznak jogorvoslatot találni, de hát…), addig kulturált honfitársaink teherbe ejtik saját-, vagy nevelt lányukat, megerőszakolják unokaöccsüket, esetleg a szomszéd csecsemőjét, vagy köztiszteletben álló papok molesztálják az ifjúságot; pár forintért nyugdíjasokat gyilkolnak, időnként élve ásnak el egy-egy gyereket, más a saját utódait éhezteti halálra ebben a fene nagy kultúrában. Ott, ahol az asszonynak a konyhában a helye, vagy maximum a szülőszobán. És aki idejön, az tartsa ezt tiszteletben! Még csak az kéne, hogy mindenféle civilizálatlanok betegyék hozzánk a lábukat!
Egyébként pedig ne legyek én olyan nagyon büszke, mert mi közöm hozzá!
Mert én is gyüttment vagyok.
Itt születtem, csakúgy mint a felmenőim, ez az anyanyelvem, de akkor is – engem befogadtak, örüljek neki! Vagy ne is: menjek inkább haza!
Itthonról…                                               

Hát csoda, ha az átlagember elveszti a fejét, ebben a szörnyű multi-kulti zűrzavarban és ha angolul szól hozzá a pincér, akkor nekiugrik? Ő csak félti a kultúránkat! Ezért aztán gyorsan megver egy nőt is, aki arra jár.

Remélem, kávézgatás közben sikerül meggyőzni Bayer Zsoltot, hogy védje meg tőlünk a kultúránkat…

vadnyom lettem az erdőben
hirtelen
nyugodt vagyok, nincsen bennem
félelem 

kiabáltam, súgtam, kértem,
hörögtem
zörögnek a száraz ágak
köröttem

színezés közben kifutottam a vonalból

figyeltem, koncentráltam – bent maradtam

teljesítés közben kifutottam az időből

talán túlságosan koncentráltam

kifutottam az időből – egy körből kimaradok

kár, hogy csak egy kör van

„Híveink sorvezetőre vágynak. Követendő mintára. Szerzőink felvállalják e szerepet. Vezetik az olvasót. És egymást is. Minden cikk felett a szerző megnyerő fotója áll, alatta személyes adat. Példák: Martonyi János külügyminiszter, Melocco Miklós szobrász. A szerzők cikkeiket oldalpárokba, oldalpárba, oldalba, illetve hasábba szerkesztve és felképezve adják le. Javallott házi könyvtáraink képeinek és az általunk készített felvételek használata. A szorgalmas méhecskéről készített kép szép és jogtiszta. Ha ikergyermekeink születtek, jöhet róluk a mobiltelefonon készített felvétel.”

„A főszerkesztő és a munkára jelentkező újságírók listát készítenek a sztárolandó személyiségekről. S jönnek sorban jeleseink: Cserpes, Lázár testvérek, Ákos, Nemeskürty, Batyu, Román Sándor, stb.”

„A Várkertbazár felújítását vezénylő néhai Zumbok úr, a Kossuth teret megálmodó Wachsler úr, a nagyberuházásokat bonyolító Fürjes úr, a Vár 25 elnevezésű felújítási terven munkálkodó Potzner úr, a káptalantóti kertészmérnök asszony, a tejcsináló Cserpes úr, dalcsináló Ákos úr, a kiállításokat varázsló Baán úr, a színházcsináló és öt gyermeket nevelő Vidnyánszky úr, a borkészítő Bock úr, a lótenyésztő Lázár testvérek meg a többi eredményes ember mesélje el e folyóiratban gyermekkorát is, képzését is és a nagymama krémesét is.”

az éjszaka szerelmese voltam
összetörtem minden este
a szédült szárnyalás után holtan
börtönözve élő testbe

én hagytam el a fényt vagy ő engem
ki tudja, ki a felelős
magam miatt, magamért nem mertem
másokért voltam csak erős

az éjszaka szerelmese voltam
vibrált bennem a szenvedély
ártatlanul lettem bukott angyal

soha nem szeretett az éj

nem érdekel semmi, nem remélek
nem fájok és nem szeretek
-a halottnak már börtön az élet-

a képességem elveszett


lehetett volna

valami

nem lett

nem lettem

nem vagyok


se itt, se máshol

nincs semmi

régen

nem látok

csillagot

ha nem vagy, nem akarlak

már nem

és ahová arcomat

rejtem

ma ott ölel körül a

sötét

és szívembe csókolja

nevét

beszélek

                ennyit tudok

és magam

                elől futok

mozdulatlanul

zuhanok

                fájó puhán

a bűnbe

                esés után

az álarc lehull

nem vagy – nem kereslek

nem leszel, nem voltál

nem vagyok – ne keress

kár, hogy későn szóltál

Sándor Erzsi jól körülhatárolható.

Eörsi László összehangolt.

Viszont korszakismerettel csak Schmidt Mária rendelkezik.

Ez utóbbiban van valami: bizonyos szempontból ő valóban ismeri azt a korszakot. Vagy legalábbis felismeri. Mint ahogy ráismert arra a bizonyos 50-es évekbeli pártállami diktatúrára az Orbán-rezsimben. Rögtön tudta is, mi a dolga: párt- és kormányzati igények szerint – akár szakmai hitelességének elvesztése árán is (áh, badarság: azt már rég elvesztette, illetve csak ő maga állítja, hogy egyáltalán volt neki) – Viktor-ízűre kell írni a múltat. Fegyveres hősök kellenek (a miniszterelnök béke időben is állandóan háborúsdit játszik és hadvezérként pózol), tehát egyetemisták törölve, értelmiség törölve, politikusok törölve. Ugyanmá', ki volt az a Nagy Imre nevű? Megölt akár csak egyetlen orosz kiskatonát? Na látod, süllyesztőbe vele! (A szellemi és történelmi háttér retusálásában már profik vagyunk, szintén a doktorprofesszorasszonynak köszönhetően, amikor a második világháborús magyar szerepvállalás alakult át, gondos munkájának köszönhetően.) ÁVÓ-sokat lincselők, fegyveresek kellenek! Van itt egy-két korabeli portré, a photoshop-ot pedig már feltalálták: kalasnyikovot a kezükbe! És ha már, akkor öltöztessétek is fel őket rendesen, srácok. A történetüket már írják, tanulják, jövőre már tanítják is – benne lesz a tankönyvekben, rögtön „A felcsúti kisvasút és a magyar stadion-hálózat szerepe Európa felemelkedésében” című fejezet mellett.

"Simone gyönyörű, tehetséges és kolléganőivel ellentétben még engedelmes is. Csak egyetlen, apró hiányossága van: valójában nem létezik. A hölgy ugyanis egy buggyant számítógépes programozó kreálmánya. Ám ez Taranskyt nem akadályozza meg abban, hogy a végletekig kiaknázza újdonsült sztárja fáradhatatlanságát és elnyűhetetlenségét. A rendezőnek persze mindent el kell követnie annak érdekében, hogy titka ki ne tudódjon. A feladat pedig mind nehezebbé válik, ahogy üdvöskéje egyre másra aratja hihetetlen sikereit."

Ja, bocs! Ez egy másik film. Al Pacino játszotta benne Schmidt Máriát. Egészen emberi figurát csinált belőle.

Érinthetetlenek.
Tényleg?

Érinthetetlenek.
Meddig?

Érinthetetlenek.

Legalábbis úgy viselkednek. Annyira, hogy maguk is elhiszik, hogy azok.
Annyira elhiszik, hogy azzal már másokkal is elhitetik. Sokan el is hiszik.
És ezzel valóban érinthetetlenekké válnak.

Úgy tűnik.
Érinthetetlennek hiszik magukat. Mások érinthetetlennek hiszik őket.

Hiszik magukat. Hiszik őket.

Hisznek bennük. Hisznek nekik.

És addig érinthetetlenek.

Aki érinthetetlennek hiszi magát, az bizony elszokott az érintéstől.

Aki érinthetetlennek hiszi magát, azt váratlanul éri, amikor mégis megérintik.

Amikor kiderül, hogy mégsem érinthetetlen. Amikor már nem hisznek benne, neki.

Aki érinthetetlennek hiszi magát, az elszokott az érintéstől – aki elszokott az érintéstől, az sokkal erősebben érzi, amikor mégis megérintik. Erősebbnek érzi az első érintést.

Különösen, ha ököllel érintik meg először az „érinthetetlent”.

Pláne, ha sok ököl érinti.

Egyszerre.

Nem szeretném, hogy így legyen.

De azt sem, hogy legyenek érinthetetlenek.

Vagy olyanok, akik annak hiszik magukat.

Magyar vagyok.

Magyarországon születtem, itt élek azóta is, ahogy a felmenőim is. Ide gyökeresedtem.

Számban érzem Berzsenyi sorainak más nyelven visszaadhatatlan zamatát, a bőrömön bizsereg minden balatoni nyaralás emléke, szememben és szívemben őrzöm az Őrség tájának nyugodt szépségét, szabad levegőjét, véremben lüktetnek a budapesti éjszakák, felkavar Bartók muzsikájának mindentudása.

Néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor...

Zsidó lettem.
Persze, az is voltam. Vagy nem. Vagyis igen, csak ez éppen nem volt érdekes. Nem volt különleges jelentősége, nem gondoltam rá. Persze, tudtam, hogy nincs nagyapám. Aztán azt is megtudtam, hogy miért. Később azt is megtudtam, hogy a nagymamámnak nincsenek rokonai. Vér szerinti rokonai. Egy se. Sajnáltam. Mint a többi magyar családot, ahol hasonló dolgok történtek. Sok ilyen magyar család van.
Volt.

Zsidó családok lettek.

Magyar vagyok. Szenvedélyesen szeretem, élvezem az anyanyelvem. Annyira az életem része, hogy belőle élek. Használom, forgatom, mondom, óvom, játszom vele. Ezen a nyelven tudom kifejezni az örömöm, vagy ha valami bánt. Magyarul beszélgetek a barátaimmal, magyarul álmodom és torkomban dobogó szívvel, magyarul vallok szerelmet.

Mások is magyarul szólnak hozzám.

Magyarul mondják, amit gondolnak.

Magyarul mondják, hogy zsidó vagyok.

Ők magyarok.

Magyarországon születtek, itt élnek azóta is, ahogy a felmenőik is. Ide gyökeresedtek. Itthon vannak.

És engem befogadtak.
Ők.

Akik itt születtek.

Engem, aki itt születtem.

És sokan vannak, akik szintén magyarok, de nem hajtogatják folyton, hogy azok. Csak azok. Valamiért nem gondolják, hogy ez érdem. Mármint magyarnak lenni. Hiszen nem tettek érte semmit. Nekik csak úgy, egyszerűen természetes, hogy magyarok. Hiszen Magyarországon születtek, itt élnek azóta is, ahogy a felmenőik is. Ide gyökeresedtek.

Néha lábukhoz térdepel egy-egy bokor.

Ők azt hiszik, magyar vagyok.
Én is azt hiszem.

De én ezt nem tudhatom. Mert zsidó vagyok.

Ahogy ezt mondják nekem. Magyarul. Egyre gyakrabban.

Tulajdonképpen mázlim van. Mert lehetnék cigány is. Aki Magyarországon született, itt él azóta is, ahogy a felmenői is. Ide gyökeresedett. Akkor már születésem óta mondták volna nekem magyarul, hogy cigány vagyok. És lopok és nem akarok dolgozni és koszos is vagyok és csak a gyerekcsináláshoz értek.

De még az is jobb lenne, mint a családomat féltve, mentve, háború elől menekülni.

És ideérni...

Magyarországra.

amikor beleszakad a szív a versbe
akkor
fáj a dal

fáj dal
fájdal

ha belőlem szakad ki
akkor
az enyém

akkor
fájdalom