B(alu)LOG

A megszállottság emlékműve az egyetlen ebben a műfajban, amit nem adtak át, nem adnak át, csak úgy van.

Lett.

Mer’ igény volt rá.

A megszállottság emlékműve az egyetlen ebben a műfajban, amit hosszan nem fejeztek be. No, nem azért, mert dolgoztak rajta, mert nem készült el, hanem mert, ha elkészül, akkor át kell adni, „felavatni”.
És azt meg hogy?
Hivatalos határidők módosultak, múltak – rezzenéstelenül állt a kordon és a rendőrsorfal mögött a torz torzó.
Aztán átvágták a gordiuszi csomót: hermetikusan lezártak minden utcát a környéken és odasunnyogtak a kompozíció fő alakjaival és a helyükre rakták őket. Már amennyire sunnyogni lehetett a hatalmas androgünnel és a rajzfilm-robot varjúval és már amennyire helye lehet egy ilyen… izének bárhol a világon (leszámítva egy-egy sírkert izlésficamos újgazdagoknak fenntartott részét). Az ízlés szubjektív dolog. Az ízléstelenségnek viszont van egy szintje, ahonnan objektív. Ez objektív. És most ott áll a kordonok között, huszonnégy órás rendőri felügyelet alatt.
És az igazi trükk: nem adják át! Így marad.
Avatatlanul. Jelképes is lehetne: avatatlan kéz munkája – avatatlan monumentum.
Meg aztán, mit is lehetne mondani egy beszédben, amivel jelképesen átadják a köznek azt, ami ellen a köz tiltakozik? Mit lehetne mondani erről az izéről, amit eddig nem mondtak el róla? Hiszen már minden elhangzott. És mindennek az ellenkezője is. Kordonbontó Übü, Kordonország korlátlan uralkodója maga is négy variációban ecsetelte a mondanivalót, az üzenetet. Mind a négy másról szólt. Attól függően, hogy éppen kinek magyarázta el, hogy nincs igaza.
Mert senkinek nincs igaza.
Mer’ ez jó. Ja, és szép!
Majd miután senki nem vállalta, hogy ünnepélyesen kiálljon, kordonnal-rendőrrel védve, ünnepélyes körülmények között tegye nevetségessé magát (és szégyenletessé a leszármazottai előtt) – csönd támadt. A csöndet csak időnként szakította meg a lesütött szemmel cipőjük orrát bámuló miniszterek (ministerek, azaz szolgák) zavart krákogása. Zavartan tipródtak, hogy mit mondjanak arról, hogy miért nem mondanak semmit. Arra vártak, hogy mondják meg nekik, hogy mit mondjanak arról, hogy miért nem mondanak semmit. És mondják is el helyettük. És lőn! Kordonbontó Übü, Kordonország korlátlan uralkodója pár soros közleményt adott ki mindannyiuk megkönnyebbülésére: nem lesz ünnep, hogy ne bántsuk meg azok érzékenységét, akik mindent félreértenek! Bravó! Lazán lehülyézi azokat, akik nem azt szajkózzák, amit ő mond, egyben védekezik a gyáva sunnyogás vádja ellen (pontosabban azt hiszi, hogy ezzel kivédte – elárulom: nem sikerült), miközben könnyekig meghat a nagylelkűsége. Hiszen bánthatná is őket. Megtehetné. Ha akarná. Közéjük is lövethetne.
De ő nem!
Mer’ ő jó!
Még ezekkel is. Hát inkább hálásnak kéne lenniük, hogy megengedi nekik, hogy jó lehessen velük.
És most minden marad így.
Mozdulatlanná dermedt kimondatlanságban; feszülő indulatokban; hazugságot hirdetve, gyáván menekülve. Kordonnal, rendőrrel.

És a tükör túloldalán egymás kezét fogják az emberek.

A milliomosnő látogatása ez esetben nem Dürrenmatt műve, hanem a valóság. A Heti Válasz oldalain tett látogatást, no nem Clara Zachanassaian, hanem Schmidt Mária. Sorait olvasva, Dürrenmatt hősnője maga a kegyelem, szeretet és emberség. A magyar örökösnő cikkének címe: "A múlt fogságában" és kétséget sem hagy affelől, hogy ebben a fogdában ő a smasszer. 

A cikk eleje nem más, mint pártpolitikai seggnyalás, a „ballib” oldal mocskolása fensőbbséges, pökhendi stílusban. Egy értelmes, tanult embertől ez a hangvétel és mondanivaló elég kínos, no de ha szánalmassá akarja tenni magát, ám lelke rajta. Engem különben sem érdekel maga a politika. Ha nem említené a 2014-es választásokat és nem nevesítene személyeket, pártokat, akkor akár azt is hihetnénk, hogy az időről időre ideológiát váltó, elveihez nem különösebben ragaszkodó jobboldalról szedi le a keresztvizet. A „megmondóemberek”, a „kánont állító csapat emblematikus alakjai” és a „tévedhetetlenek” leírása tökéletesen ábrázolja a jelenlegi kormánypártokat. Tulajdonképpen ilyen szempontból még szórakoztató is. Amit konkrétan az ellenzéknek ró fel: „nem pusztán nem értik a XXI. századot, de végérvényesen be is zárták magukat abba a ’68-as gondolati- és értékvilágba, amelynek szavatossága réges-rég lejárt” – a „68-as gondolati- és értékvilág” eszmeiségének lényege, egy igazságosabb világ megteremtése és bizony igazsága vagyon az örökösnőnek: a kormány szempontjából ez valóban nem kívánatos. Pattognak a mondatok, hatásos, hangzatos szóösszetételek, valós tartalom és tények nélkül: „Olyan elvtelen kompromisszumot kényszerítettek a baloldal akkor még életképesnek tűnő pártjára, az MSZP-re, mely végképp ellehetetlenítette a párt megújulási folyamatát.” Hogy mire gondol konkrétan, azt a homályban hagyja, de hát elég is az a néhány jól hangzó szó a hangulatkeltéshez, mindenféle tény, adat, tartalom már fölöslegesen zavaró tényező. (Megemlíti ugyan a baloldal összefogását, de hát arra éppen nem jellemző, hogy a szocialisták kompromisszumot kötöttek volna – el is vesztették a választást. Csúnyán.) Ennél több szót nem is kívánok a politikára vesztegetni – pártsemleges civilként nem véletlenül nem csatlakoztam egyetlen politikai tömörüléshez sem, egyiket sem tudnám teljes mellszélességgel felvállalni. (De attól még szórakoztatónak találom, amikor valaki egy „komoly publicisztikában” a kormánypártok alapvető tulajdonságaival ruházza fel az ellenzéket és ezért ostorozza őket. :D )

 És akkor aztán végre következik egy címmel ellátott komoly passzus: „A történelem nem vallás.” Hurrá! Erre vártam! Ráadásul ez az ő valódi szakterülete. Belevetem hát magam az olvasásba. Kicsit csalódott vagyok, látva a „ballibezés” folytatását, legszívesebben rászólnék: „Ereszd már Floki, a lábtörlőt!” Valami tényleges információt is csöpögtethetne, ha már ilyen hosszú cikket szentel a témának, de még egy darabig csócsálja ugyanazt, ugyanúgy, hosszan és semmitmondón, mint eddig. Morogva tartja a foga közt, ragaszkodik hozzá, mint Floki ahhoz a nyomorult lábtörlőhöz. Ám végül megtörik jég: „A múlt azonban csak akkor kínál támpontot a jelen és a jövő kérdéseivel kapcsolatban, ha képesek vagyunk arra, hogy elfogulatlanul, lehetőleg előítélet-mentesen tanulmányozzuk.” Igen! Igen, igen, igen! Nagy igazság! Nem tudom, honnan származik, de jó szöveg! És szöveg szintjén komolyan is gondolja a történész asszony, csak a jelentéstartalom zavarja. No, de azon már gyakorlottan emelkedik felül. Egy kis – úgy látszik már írásjelek helyett is használt – „ballib értelmiségi” köpködés után szinte önmagát inti józanságra: „A történész nem vetítheti rá a múltra kora ideológiai sémáit, és nem szemlélheti a jelenkor érzékenységével a múlt történeteit.” Aztán még háromig sem számolunk és elkezdi rávetíteni a múltra korunk ideológiai sémáit és a jelenlegi rezsimnek megfelelő, kissé fasisztoid érzékenységgel szemléli és szemlélteti a múlt történeteit. Mindezt olyan nagyvonalúan ellentmondva saját szavainak, hogy az embernek könny gyűlik a szemébe a meghatottságtól, ilyen bravúros zsonglőr mutatvány láttán.

Gyors hazugsággal indít a Szabadság téren készülő allegorikus giccsel kapcsolatban, mondván, az ellenzők a német megszállás tényét tagadják. Ez ugyanis, abban a formában, ahogy ő állítja, soha nem hangzott el. Való igaz, hogy a tiltakozók többször is hangoztatták, hogy a náci német csapatok nem lerohanták az országot, agresszív, ellenséges módon, hanem mint a fasizmust szívvel-lélekkel támogató magyar kormány szövetségesei vonultak be hazánkba, de a megszállás tényét soha nem tagadták. Ezután nagy ívű ecsetvonásokkal lazán összemossa az ’56-ban hazánkban tevékenykedő szovjet csapatokat a ’44-es német sereggel, megcélozva az önálló gondolkodásra korlátozottan képes, gyermeki szinten lévő réteget a „Pistike még nagyobb intőt kapott a suliban, mint én!” stílussal védekezve és egyben támadva. Majd alantasnak titulálja a tiltakozókat azért, amit ő maga adott mások szájába. Ügyes! Bár nincs köze se a történelemhez, se az elfogulatlansághoz, se az igazsághoz, se a tisztességhez. Viszont elkészült egy újabb flekkel.

Következik a „Tettesek és áldozatok” című opusz. Egy vállrándítással elintézi a gyilkosok és áldozatok összemosását, hiszen megesik az ilyen, nem kell ebből ügyet csinálni, majd újra a szovjet csapatokat emlegeti. Kezd az az érzésem lenni, hogy azt próbálja elhitetni, hogy egy később, mások által elkövetett bűn, semmissé teszi az elődök korábbi bűnét. (Mintha fel kéne menteni egy gyilkost a vádak alól, mert később, más is brutális gyilkosságot követett el.) Arról beszél, hogy a téren a szovjet hősi emlékművet, azok tiszteletére is állították, akik asszonyokat erőszakoltak meg, kifosztották és terrorizálták az országot. Sajnálom, hogy nem néz utána mondandója valóságtartalmának, de minden bizonnyal nem volt ideje rá, vagy úgy gondolta, hogy igaz amit állít. De most kénytelen vagyok felvilágosítani, hogy a hősi halottak, akiknek az emlékművet állították, már nem érték meg azt az időt, amikor az általa emlegetett események megtörténtek: életüket adták országunk felszabadításáért. Így aztán a hölgy mondatai halott-gyalázó színezetűek. Az pedig nem éppen ízléses dolog. Számonkéri sértett orrfelhúzással, hogy az ellen az emlékmű ellen miért nem szerveznek flashmobot a tiltakozók. Hát, egyrészt ezért, másrészt azért, mert ugyanazoktól az emberektől nem lehet elvárni, hogy mindenért és mindennel szemben ők álljanak ki. Bár igyekeznek minden társadalmi igazságtalanság ellen fellépni, de ha valakinek gondja támad valamivel, ott áll előtte a lehetőség: tiltakozzon, „szervezzen flashmobot”, tüntetést… stb.! Ideje lenne eldönteni asszonyom, hogy a földbe akarja döngölni a demokraták e csoportját, vagy tőlük várja minden probléma megoldását. Néhány mondatban még rugdos egyet-kettőt a holokauszt áldozataiba, megfeledkezve arról, hogy a történelemhamisítás nem csak őket sérti, de éppen úgy meggyalázza a „másik oldal” hőseinek emlékét is, minden rosszat ’44. március 19-e utánra datálva, a náci németekre hárítva a felelősséget – a Don-kanyarba meghalni küldött 120-150 ezer magyar katona leszármazottait köpi arcon. Zsidó ügynek állítja be az allegorikus giccs elleni tiltakozást, holott minden alkalommal elhangzik a demonstrációkon, hogy ez nem zsidó-, cigány-, meleg ügy, nem kizárólag a holokausztról szól, nem a politikai üldözöttek ügye, hanem mindez együtt: össztársadalmi probléma. A történelem relativizálása bűn, bármilyen politikai oldal is próbálkozik vele! Látszik, hogy a történész asszonynak fogalma sincs mi folyik a téren, hiszen sértetten felrója, hogy a politikai kiállásukért elhurcoltak mártírságát meg sem említik, mintha az nem érne annyit. Megint hülyeségeket beszél, hazudik és hangulatot kelt! Minden egyes demonstráción megemlékeznek róluk! Viszont olyanokat nem mondanak, amiket ő állít, például ilyesmit: „Eltagadják a különbséget gyilkos és bűnsegéd között. Azt sugallva, hogy zsidó polgártársaink elhurcolásában és meggyilkolásában a nácik alárendelt szerepet játszottak, az igazi és egyedüli bűnösök a magyarok voltak.” Ez bizony nettó hazugság, ami már a rágalmazás és becsületsértés határát súrolja. Egyre inkább úgy érzem, hogy a következő publikációja előtt nem csak tájékozódnia kéne a szerzőnek, de nem ártana jogi képviselőjével is konzultálnia, nehogy szándékán kívül bűncselekményt kövessen el.

 Elhangzik ebben a passzusban néhány olyan mondat, ami oly mértékben gyalázatos, ízléstelen és hányingerkeltő, hogy nem áll szándékomban idézni, aki óhajtja, utánanézhet – a lényege az, hogy a Terror Háza vezetője ezzel kiírta magát a kulturált emberek közül. Ezután még egy kis gyűlölködő napi politizálgatás következik, amibe szintén nem szeretnék belefolyni, engem az egész cikk a történelemhamisítás szempontjából érdekel.

 Mindent egybevetve: Schmidt Mária ezt a cikket 1992 előtt nem hagyta volna szó nélkül, dühödt támadásba lendült volna, valódi érveket, valós tényeket és adatokat felsorakoztatva. 

Ma ő írja…

http://amultfogsagaban.blogspot.hu/

Na jó, ez a cím így nem helyes.
Bár tökéletesen passzol ahhoz, amiről szó van. Természetesen, nem egy Kerényi Margó nevű hölgyről szeretnék szólni, hanem kis széljegyzeteket közölnék egy interjúhoz kapcsolódva. Konkrétan egy Kerényi interjúhoz. Azaz Kerényi Margójára. (Bocs: margójára.)  Tehát, kijelentem: Kerényi nem Margó, hanem Imre és nem nő, bár időnként szakállas, mint Conchita Wurst, de mégsem úgy.
A szövegkörnyezetből kiragadott mondatokat, melyekre reagáltam, teljes egészében és eredeti szövegkörnyezetben megtalálhatja bárki ehelyütt: 
http://nol.hu/kultura/vegul-mindig-az-orszagepitoknek-van-igazuk-1466899 Így nyilatkozott Kerényi homoszexualitásról, művészetről, politikáról.
Ez volt az interjú és íme a "Margó":
A másságról

„azt láttam ifjúságom idején, hogy az ilyen emberek szemérmesek, és inkább visszahúzódók. Volt köztük természetesen kimutatkozni vágyó személyiség is, mert ez jellemző erre a magatartásra, hogy szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák” 

Értem: a szemérmes, visszahúzódó ember magatartására jellemző, hogy szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák. Nincs ebben semmi ellentmondás.

„A problémám az a túlságos agresszivitás, amellyel ma ezeket az eszméket terjesztik. Féltem a gyermekeimet, az unokáimat, a magyarságot és Európát.”

Megtudhattam, hogy a szexuális identitás, nem más, mint eszme, és mint ilyen különösen veszélyes a gyermekek szexuális életére. Világos.

„Nekem az a tételem, hogy azonos neműek szerelmét propagáló alkotásokat nem kell közpénzből támogatni, nem közösségi érdek e jelenség reklámozása, mert a társadalmat elgyengíti.” 

Csak egyetlen példát mondana (többesszámban beszél, tehát biztosan több is akad ilyen), ami propaganda vagy „reklám”, ami a heteroszexualitás ellen szól, ami bárkit rá akarna bírni arra, hogy homoszexuális legyen.

„A Római Birodalom megszűnésének egyik oka az volt, hogy dekadens lett és elvesztette a biológiai erejét. A fürdőkben dőzsöltek a római arisztokraták és polgárok, nyilván az akkori Conchita Wurstot hallgatták.” 

Tulajdonképpen csoda, hogy a rómaiak nem haltak ki. Meg a görögök sem. (Ööö… akkó’ lehet, hogy mégsem élet-halál kérdés a szexuális identitás…?) A habzsi-dőzsi közben, a fürdőben adott ókori Conchita Wurst koncert víziójára: Mit szívsz haver? Nem semmi az anyag!

„ha valamelyik műhely erősen elmegy a nemkívánatos  irányba, akkor a közpénzt kicsit csökkenteni kell. Azok, akik felhatalmazást kapnak az ország vezetésére, felelősséget is vállaltak. Jelezniük kell ilyen esetekben, ha gondjaik vannak. És azt gondolom, hogy a művészek ezt be is fogják tartani.”

Hát, ha betartják őket (a létfenntartás, anyagiakkal való zsarolás miatt), akkor már nem nevezhetjük őket alkotó művészeknek, csak a hatalom szócsöveinek.

Politikáról

„Miután a megszállók a németellenes politikai elitet félreállították, és Horthy kormányzó hibás módon nem mondott le, bekövetkezett a katasztrófa.” 

Ismét tanultam valamit: a magyar politikai elit németellenes volt. Hát, nekem ezt rosszul tanították! Meg másoknak is…

„1944. március 19-ig a zsidóság számára három biztonságos hely volt Európában: Svájc, Svédország és Magyarország. Erről szól ez az emlékmű, minden más esztétikai kérdés. Az országot megtestesítő figura gyenge és esendő, nem tanúsít ellenállást, ami tény, érdemi ellenállás nem volt.” 

Ezt hí’ják úgy, hogy nettó baromság. Nos, ha a „művészi szempontokat”, az ízlést (a kormánykörökben már megszokott plágiumról nem is beszélve) figyelmen kívül hagyjuk, akkor ez nyílt elismerése, a történelemhamisító hazugságnak, amit belénk akarnak plántálni.

„a magyarság több ízben bocsánatot kért, elhatárolódott azoktól, akik kollaboráltak.”

A magyarság?
Több ízben?
Bocsánatot kért?
Elhatárolódott?
(Nincs több kérdésem.)

„Irmus néném Beba nénit, Sz. J. rokonát abban a gyóntatószékben bújtatta, mely jelenleg dolgozószobám ékessége.” 

Irmus néninek minden tiszteletem.
Gyóntatószék a dolgozószoba ékessége… Ööö… izé… assz’em mindent értek…

„Hány tanult kollégánk édesapja tevékenykedett és játszott főszerepet az Andrássy út 60-ban a kommunizmus idején!” 

Ez lenne a visszamenőleges válasz a magyar nyilasok tetteire? Mi köze van ennek bármihez? Egyesek későbbi bűne menti mások korábbi bűnét? Egyáltalán: az egyik által elkövetett bűn mentesíti a másik aljas bűnét?! (Jut eszembe, Imre: nem apukád, hanem te magad, milyen szerepet is játszottál az „átkos” rendszerben?)

„Ez független attól, hogy hány zsidótörvényt hoztak, azokat nem is tartották be, a magyarországi zsidóság pedig ide gyűjtötte a rokonait, mert itt legalább élve maradni lehetséges volt.” 

Ténylegmá’! Mit jönnek má’ folyton ezze’?!
De legalább megint megtudhattam némi újdonságot: az ominózus törvényeket nem tartották be! Szóval, a zsidók ugyanúgy járhattak egyetemre, nem vették el az üzleteket, a tulajdonukat, ugyanúgy dolgozhattak, a színészeket sem parancsolták le a színpadról, az írók sem „négerként” rótták mások helyett a sorokat… stb. Má’ megint ez a fránya történelem oktatás vitt félre!
Kiráz a hideg, amikor leírom ezeket a hátborzongatóan cinikus szavakat: „mert itt legalább élve maradni lehetséges volt.” Hogy is van ez? Büszkén lehet verni a mellünket, amiért nem írtottunk ki minden egyes zsidó, zsidó származású, zsidónak mondott, zsidó származásúnak mondott embert, csak azokat, akik nem tudtak elmenekülni? (Lehet, hogy mégiscsak létezett az imént tagadott jogfosztottság?) 

Művészetről (és politikáról) 

„A mozgásoktatás szubkulturába merevedett.” 

Hogy tetszik mondani???!

„Nem akarok bosszút állni. Nagy élmény volt, mikor e színi világból évtizedes jó barátaim kiebrudaltak. Mert másként gondolkodom. Munkám során naponta tapasztalom, hogy a „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket”-tétel sajnos igaz.” 

Emlékszik erre valaki? Kerényi szavai, a hatalomra kerülés biztos tudatában: "eddig nekünk volt, most nektek jön a hét szűk esztendő".

„A jelenlegi korszakban a nemzetek fölötti liberalizmus megpróbálja megvalósítani világméretekben a saját diktatúráját, ami ellen fel kell venni a küzdelmet. Jeles szerzők állítják, hogy ez majdnem olyan diktatúra, mint a náci és a kommunista volt. Minden doktrinér diktatúra ellen fel kell venni a harcot. Értelmiségi önvizsgálat kell és konferenciák, gesztusok mindkét oldalról. De nem úgy, hogy a liberális oldal felhatalmazás nélkül és kérlelhetetlenül dirigál.”

Tele van meglepetéssel ez a nap: liberális diktatúra van!
Kik azok a bizonyos „jeles szerzők”? Mármint Bognár Zsolt „színművész, zeneszerző, dalszövegírón” kívül. Ne tessék már bizonytalanságban hagyni!
Tényleg borzalmas, ahogy a művészeti életben a liberális oldal dirigál nálunk!(Jókai Anna, Vidnyánszki, Fekete György, Balog Zoltán és a többiek. Ja, és nem utolsó sorban maga Kerényi!)

„A főpolgármester úrnak van ízlése, sőt könyvmoly”

Hihihi!!!
Na jó, tudjuk, „ízlések és pofonok különbözőek” – az ő ízlése például olyan, mint egy pofon.
Azt meg végképp nem tudom, hogy a könyvmolyságnak mi köze az ízléshez? (Nem mindegy, mit olvas az ember és mit ért meg belőle…)

„Ismerethiány miatt tört ki korábban a felháborodás, hogy ezek a festmények milyen rosszak, és kiderült, hogy jók, volt, aki már Kossuth-díjat is kapott a festőművészek közül.”

Az ismerethiány leküzdésének receptje: ha valami felháborítóan rossz, hatalmi szóval állítsd róla, hogy jó, ha kell, vágj hozzá egy Kossuth-díjat, oszt’ mondd: na ugye!

„A Tanácsköztársaság 133 napja derékba törte azt az eleven együttmunkálkodást, amely korábban magyarok és zsidók kapcsolatát jellemezte.” 

Nem igazán értem, mi köze a Tanácsköztársaságnak a zsidókhoz, de attól tartok, hogy az ilyen mondatok és az utóbbi évek tapasztalata derékba töri az eleven munkálkodást, amely korábban magyarok és kerényik kapcsolatát jellemezte.

„Ez is része a játéknak, majd a Magyar Nemzet megváltoztatja a véleményét.”

Hm… Egyébként pedig: tényleg!

Ilyenkor szokott jönni a szokásos „ömlengés” a szeretetről, barátságról, arról, hogy számon tartanak, valamilyen módon részese vagyok mások életének, az ezzel való szembesülésről és hogy milyen jó is ez.

Nem ünneplem/ünnepeltetem magam a születésnapomon – a világrajövetelemhez semmi közöm, az a szüleim érdeme, legfőképp édesanyámé, aki már előzőleg is óvott, kilenc hónapon keresztül. Gyerekkoromban imádtam, hogy ünnepelnek (sokáig azt hittem, hogy miattam van május elsején a felvonulás ;) ), az engem köszöntők mosolygó arcát, a sok finomságot, az ajándékokat (a legjobb a zsebrádió volt, amit attól kezdve minden éjjel fülhallgatóval hallgattam a takaró alatt!). Klassz dolog volt a szülinap. Aztán eljött az az idő, amikor már sokkal fontosabb lett, hogy azt értékeljék, amit tettem, a teljesítményem számítson, az alapján ítéljenek meg. Megszületni szép dolog, de a természet csodáján kívül nincs benne semmi különleges, pláne semmi egyedi. Hogy mást ne mondjak, a Föld lakosságának 100%-ával megtörtént egyszer.
Egy idő után a születésnapi köszöntések ismét átértékelődnek: eszébe jutsz az ismerőseidnek, barátaidnak, mert valamit jelentesz nekik, mert gondolnak rólad valamit, mert azzal, ahogy viselkedsz, ahogy a világhoz vagy éppen hozzájuk viszonyulsz, évek alatt kialakítasz egy képet magadról és akinek ez tetszik, az felköszönt ezen az évfordulón. (No persze, vannak az udvariasságból gratulálók is, de a figyelmesség tőlük is jólesik.) A barátaid már téged értékelnek, a te teljesítményedet, azt hogy olyan ember vagy, amilyen. Ez pedig baromi jó! És akkor rájössz, hogy még erről sem tehetsz – mintákat kaptál, azokat követted, megmutatták a szüleid, a tanáraid, a körülötted élő, neked fontos felnőttek, hogy mi a talmi és mi az értékes és hogyan lehet megfelelni a helyes értékrendnek. Persze, aztán már mindenkin magán múlik, hogy milyen irányba indul tovább.

Hogy miért elmélkedek most erről? Születésnapom alkalmából annyiféle formában, olyan elképesztő mennyiségben és olyan sűrű konzisztenciában kaptam a szeretetet, amihez hasonlót akkor tapasztalhattam, amikor élet és halál között lebegve, vakon, bénán, amnéziásan, tokától-bokáig gipszben feküdtem a kórházban. A köszöntésen túl, olyan szavakba öntött simogatásokkal, az emberi minőségemet értékelő mondatokkal árasztottatok el, amiről nem tudok megindultság nélkül szólni. Csak annyit mondhatok: az életemet és azt, amilyen életet élek köszönöm a szüleimnek, akik gondoskodtak róla, hogy minden kérdésemre választ kapjak, akik hagytak gondolkodni, sőt, elvárták tőlem. Ismerőseimnek, barátaimnak üzenem: ha úgy gondoljátok, hogy jó irányba haladok és tetszik nektek, ahogy teszem a dolgom, akkor tudnotok kell, ti is mutatjátok nekem az irányt és folyamatosan formálódom általatok is.

És most mindezért szeretnék nektek köszönetet mondani!

Modern világban élünk. És Magyarország ebben is jobban teljesít.
Mi már megvalósítottuk az időutazást!
Még nem működik tökéletesen (például a jövőbe nem tekinthetünk, viszont folyton a múltban találjuk magunkat), de nincs is szükség hozzá bonyolult szerkezetre, technikai kütyükre, elég hozzá a kormány gépezet.

Sajnos, a rossz beidegződések erre is hatással vannak: a kommunikációban használt folyamatos csúsztatások következtében, időnként az idő síkok is elcsúsznak. Megdöbbenve tapasztalhattuk például, hogy hazánk az elmúlt években egyszerre találhatta magát a sötét középkor felvilágosulatlan társadalmi, családi, oktatási és erkölcsi normái közt, az 1930-as évek uram-bátyám rendszerének korrupciói közt evickélő, gőgös dzsentri világának hazug, király nélküli királyságában.

Ó, a 30-as évek! Azok a bizonyos boldog békeidők!
A nosztalgia oka talán az, hogy akkor mindenkinek jó volt az élete: az arisztokráciának éppúgy, mint a polgárságnak. A kis masamódoknak, bakáknak, cselédlányoknak…
nos, hát, nekik éppen nem, de a parasztságnak, a munkásosztálynak, a mosónőknek, az első világháborús hadiözvegyeknek és árváknak…
sem.
Vagy a gyerekeknek, akik hiába dolgoztak Andersen féle kis gyufaárus lányként, vagy rikkancsként, arra nem volt pénzük, hogy bejussanak a Margitszigetre.

És Magyarország a boldog békeidőkben is jobban teljesített: kétes dicsőség, hogy Európa első antiszemita törvényét 1920 szeptemberében hazánkban hozták meg, amit aztán 1938-ig még 21 zsidótörvény követett. (Csak jelzem, hogy a náci Németország nyomás gyakorlása hazánkra csak 1940 nyara-ősze körül kezdődött.)
És ’44-ben bevonultak a németek. Félreértések elkerülése végett: nem lerohantak minket – szövetséges csapatok érkeztek hozzánk, szívesen látták őket.

A II. világháború világméretű traumát okozott, melynek hatásai a mai napig, 69 évvel a háború befejezése után is érezhetőek, újabb és újabb hullámokat vetve borzolják a kedélyeket. A traumát fel kell dolgozni. A gyászt fel kell dolgozni. A gyász feldolgozásának általánosságban öt fázisa ismert: tagadás, harag, alkudozás, önsajnálat/depresszió, elfogadás.
Németország hamar túljutott az első fázison, és bár az 50-es években még a második és harmadik fázis körül járt, mikor Theodor Heuss szövetségi elnök még „gyalázatos megtorlásnak” nevezte a Nürnbergi pert, évtizedek alatt elérte az ötödik fázist, az elfogadást.

És ez az a pont, amiben Magyarország nem teljesít jobban. Az alkudozás és az önsajnálat fázisából időről időre visszaugrunk a kiinduló pontra, a tagadáshoz.
A gyász, a Don-kanyarba meghalni küldött 120 ezer magyar katonáért, a gyász, a holokauszt során kegyetlenül megölt 600 ezer magyarért (zsidókért, romákért, melegekért és politikai foglyokért) – ez a gyász még feldolgozásra vár.

A felelősség elhárítás emlékművét a köznyelv már jó ideje csak "náci emlékműként" emlegeti. Ha felállítják, ezt a nevet nem tudják lemosni róla. A tagadás, harag, alkudozás és önsajnálat jelképe az az emlékmű, amelyet „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek” nyilvánítottak, így elkerülve az építészeti, műszaki, településképi engedélyeztetést, a közbeszerzési- és művészi pályázatot.

                                        "...Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés."

„Magyar-zsidó együttélés.” Ezt mondják mostanság a magyar politikusok. Akik nem antiszemiták.

Magyarok.

Nem zsidók.

És mivel ők nem zsidó magyarok, úgy gondolják, hogy a magyar zsidók nem magyarok „csak” zsidók.

Világ életemben magyar voltam. Magyarnak születtem, Magyarországon, csakúgy, mint az összes felmenőm, apai és anyai ágon egyaránt. Büszke voltam a különleges zamatú magyar kultúrára, a nyelvre, zenére; könny szökött a szemembe sportolóink lenyűgöző teljesítményétől; a világ által csodált magyar találmányok szintén büszkévé tettek. Nem csak a Szózat és a Himnusz válik vérré, de ereimben lüktet József Attila, Ady, Radnóti és bizsergeti az ízlelőbimbóimat Berzsenyi, akinek talán szavait le lehet fordítani, de gondolatai formáját, tartalmát, ízét, gazdagságát más nyelven visszaadni képtelenség. Bántott, ha nem láttak mást a világban, csak a „gulasch-chardasch-páprika” szentháromságot és azt hitték, hogy a fővárosunk Bukarest. És picikét még csaltam is, mert ha külföldi kért meg, hogy beszéljek magyarul, hogy megismerje a nyelv hangzását, abban a pillanatban ezt kezdtem mondani: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt…” – garantáltan nyilvánvalóvá vált, hogy ez a világ legszebb nyelve.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy örülnöm kéne, hogy „megengedik, hogy itt éljek”. Mert engem „befogadtak”. És jó lenne, ha „haza” mennék.
Én azt hittem, itthon vagyok.
Tudtam, hogy itthon vagyok.
Éreztem, hogy itthon vagyok.
Aztán egyszer csak kiderült, hogy én itt „vendég vagyok”. És ahova „haza” kéne mennem, az egy olyan igen távoli ország, ahol soha nem jártam, aminek a nyelvét nem beszélem, mi több, a felmenőim sem, hisz eddig ők is úgy tudták magukról, hogy magyarok.

Kiderült, hogy nem vagyok magyar.
A melldöngetők mondták. Mert ők az „igazi magyarok”.
(Bár a magyar költészet egyetlen sora nem jut eszükbe, nem tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, még azt is elfelejtik, amit kötelező memoriterként vertek a fejükbe, de ez nem zavarja őket.)
És keresztények.
(Ugyan a Miatyánkot nem tudnák elmondani, de sebaj, majd lesúgom nekik, mint a suliban.)
Nem ismerik anyanyelvünk szabályait, a magyar szavak jelentését (például a „büszkeség” szót használják a suttyó pökhendiség definiálására), képtelenek megküzdeni a helyesírással… De „ők vannak itthon”.

Vajon mit szólnának, ha valaki őket küldené „haza” Etelközbe?

Ady Endre
Én nem vagyok magyar?

Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok: 
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta: 
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)

Színházban voltam szombaton és gondoltam, eleget teszek a központi felhívásnak: megírom.

Szeredás András és Fodor Tamás elővették Kafkát, merthogy már régen kiabáltak mondatai a lapokról, ki kellett nyitni a könyveket, hogy előbújhassanak, hogy szembesülhessünk velük. Röviden ez lehet rá a magyarázat, hogy miért pont Kafkát és miért pont most.

(Elfogultságot jelentek be.)

És még mielőtt bármiféle megjegyzést kapnék: nem, nem vagyok kritikus, nem írok színházi kritikát és igen, a fent említett személyekkel (Kafka, Szeredás, Fodor) elfogult vagyok.
Kafkával kapcsolatban azért, amiért mindenki, aki olvasott már tőle valamit – mert lehet szeretni, vagy nem szeretni, de ez a fránya író, egyet nem hagy: hogy közömbösek legyünk vele szemben.
Szeredás Andrással azért, mert színházi (és szinkron) dramaturgként, a szakmát mesterfokon művelő, kíváncsi, művelt, nyitottan gondolkodó, kivételesen értékes emberként ismertem meg, aki személy szerint nekem még ennél is többet jelent, hisz az ő segítségével, közvetítésével ismerhettem meg a nemzetközi színházi világ több ágának különleges értékeit, amikor a 90-es években, videó felvételeken mutatott meg például revelációként ható opera, vagy táncszínházi előadásokat. Egyszemélyes színháztörténeti egyetemként tágította a világképemet.
Fodor Tamással pedig azért vagyok elfogult, mert szeretem. Szeretem, ahogy gondolkodik, szeretem, ahogy gondolkodtat, szeretem, ahogy alkot, szeretem, hogy van közlendője, szeretem, ahogy nem változik különböző szélirányok hatására. Ettől hiteles. Hiteles rendezőként, színészként, színházcsináló alkotóként és így tudott emberként is hiteles maradni. Lehet, hogy akadnak dolgok, amikben nem értek egyet vele (most egy ilyen se jut eszembe), de a közlendőjére mindig érdemes odafigyelni.
Ennyit az elfogultságomról.

(Az előadás.)

„Mélyen Tisztelt K.!”
színjáték

Franz Kafka levelei, naplói, elbeszélései
és A kastély c. regénye nyomán
írta: Fodor Tamás és Szeredás András

                                    ***

A Stúdió K Színház hosszú évtizedek óta színesíti a hazai színházi palettát. Jellemzően friss szemlélettel nyúlnak a darabokhoz, észreveszik az örökérvényű és ettől aktuális momentumokat, megmutatják a minket körülvevő világ visszásságait, az emberi természet szépségét vagy éppen kiábrándító oldalát, arra ösztönözve, hogy lássunk és gondolkodjunk. Így tálalják Kafkát is. Helyenként teljesen direkt utalásokkal a mára, de még hátborzongatóbb, amikor az oly régen megfogalmazott kafkai mondatokra a jelenkorból ismerünk rá.
Időtlenek a jelmezek, a tárgyak: a „boldog békeidőket” idéző ruháktól, a baseballsapkáig, a műanyag kukától, a kurblis gramofonig. A játéktér mobilizálható elemekből áll, minimális változtatással kerülünk más-más térbe, miközben azt is érezzük (lehet, hogy ez nem szerepelt az alkotók szándékai közt, de én személy szerint úgy éreztem), hogy nem mozdulunk, ugyanott vagyunk, nem jutunk előre.
Ebben a térben jelenik meg K., kívülállóként, határozott céllal. És itt szembesül vele, hogy idegen, kilóg a sorból, nincs rá szükség. Persze, lehetne éppen őt is használni, ha beállna a sorba, ha a rá kirótt szerepet játszaná, ha feladná önmagát. És valljuk be, többször előfordulnak megingások. Az érzelmi motiváció, a szeretett nő kedvéért, vagy éppen a megfelelni akarás miatt, ami felvillantja a továbbjutás reményét. Ám hamar kiderül, hogy mindez (és minden) független tőle, nincs feladata, nem kell teljesítményt nyújtania, csak annyi lenne a dolga, hogy legyen olyan, amilyennek elvárják tőle.
Mindeközben kaleidoszkópszerűen bukkannak fel és változnak a jól ismert archetípusok. A „hivatalnak packázásai” közepette, a joviális polgármester tárja szét kezét: segítene ő, de nem tud, más az ügymenet. Az aktáknak megvan a saját útja, oda és vissza az íróasztalok között, perpetuum mobileként, folyamatos mozgásban vannak és mozgásban tartják a rendszert. (Ezen túl, testgyakorlásnál, súlyzó helyett is kitűnően használhatók. A rendszerbe még be nem tört K. és a néző számára nyilvánvaló, hogy egyébre nem is alkalmasak.)
A tanító testesíti meg a szisztéma ideológusát, felvezetve annak filozófiáját (például a „védekezzünk az idegenekkel szemben” paranoiás nacionalizmusát), az ifjúság érdekében mélyen beágyazva az oktatási rendszerbe. Mialatt nevetünk az abszurditásán, a hideg futkározik a hátunkon, amikor a mindennapjainkból ismerős mondatokat halljuk. 

Az előadás a bemutató óta is változik, fejlődik, alakul. Direkt aktualizálásának harsány humora fájdalmas. Gördülékenyen működő, hétköznapi abszurditása nyomasztóan mulatságos. Könnyedén asszociálunk az oktatási reform visszásságaira, a napi kulturkampfra, de az előadás végén, a markából saját hamvait pergető K.-ról nekem még a megalázó és embertelen „szociális temetés” is bevillant, miközben elhangzik a mű legütősebb poénja, ami egyben a slusszpoén is.

(A csapat.)

A színészek játszanak.
Ők már csak ilyenek.
Szerepet játszanak, előre megírt szöveget adnak elő.
És ezek a színészek pontosan tudják, mit mondanak. Tökéletesen tisztában vannak a szavak jelentésével. Ez akkor is fenntartja a figyelmet, amikor az előadás néhány pillanatra veszít gördülékenységéből. Ez az előadás alapvetően nem a helyzetkomikumra épül. Gondolatalapú. Tehát szövegközpontú. És itt mindenki tudja, mit beszél. (Manapság ritkaságszámba megy az ilyesmi. A színházban is.)
És ez a csapat együttműködik. Kapcsolatban vannak egymással, a kontaktust a néző is érzi. Együtt alkotnak. Együtt működnek.
A főszereplő, Nagypál Gábor izzasztóan nehéz feladatot kapott. Az állandó színpadi jelenlét fizikailag és mentálisan is megterhelő, bár ez a folyamatosság valószínűleg segít is megtartani az alakítás ívét. Ez a játék ugyan nem tökéletesen kiegyenlített, de nem emlékszem olyan pillanatra, amikor tetten érhető lett volna akár csak egy szerepen kívüli lélegzetvétel. Jelen van. Szuggesztíven, valódian, drámaian és humorral.
Gogol Revizorának Dobcsinszkij és Bobcsinszkij karakterére hajaz, a két ösztöndíjas spicli-gyakornok Artur és Jeremiás (Sütő András Miklós és Lovas Dániel). Koncentrált, pontos, színes játék jellemzi őket, jó csapatjátékosok, fontos részei az előadásnak.
A női szereplők közül vállaltan elfogult vagyok Nyakó Júliával. Általában szeretem, mint jelenséget, alakításaiban a tudatosság és az ösztönösség mindig megfelelő arányát, különös titokzatosságát. (Különben is: az mindig jó, ha egy nőben van némi titokzatosság. Pláne, ha színésznőről van szó!) Galatheája átszellemültségét időnként megtöri az indulatból fakadó nyersesség. Egy adag bölcsesség, egy kis rajongással palástolt fájdalom, csipetnyi aggodalomtól durvára forduló reakció, emelkedettség és asszonyillat. Ebből áll össze ez a nő. És egy csöppnyi a titokzatosságból.
És van, aki igazán kiemelkedik a többiek közül, ám úgy, hogy nem lóg ki az előadásból, hanem nagyon is szerves része a csapatnak: Gyabronka József mindhárom szerepében remekel. A kedélyes polgármester, aki nem érti, mit nem lehet érteni az értelmetlenségen, a tisztességben megőrült önkéntes tűzoltó, akinek nem bocsájtják meg, hogy nincs bűne, vagy éppen a K. vérétől felfrissülő Bürgel színei, árnyalatai tökéletesek. Nincsenek a néző szájába rágott, kiemelt mondatok, mégis a magától értetődő természetességgel közvetített gondolatok, a remek ritmusérzéknek, a megfelelő időben, a megfelelő gesztusnak, pillantásnak köszönhetően, kiemelkednek – megnevettetnek és/vagy elgondolkodtatnak. Ismét bebizonyosodott, hogy Gyabronka remek színész.

***

A szombati előadás nem volt zökkenőmentes, de nem az apró ritmushibák maradtak meg belőle, hanem a gondolkodás élvezete. A Stúdió K előadása elgondolkodtató. És fontos. Azt hiszem.

***

Szeredás és Fodor elővette Kafkát.
Kafka pedig elővett minket. Azt nem tudom, hogy most röhög-e rajtunk, vagy a fejét csóválja.
Én mindenesetre most iszom valamit.

Itt minden rendben van. Nem értjük, kinek, mi baja velünk. Nem értjük azt se, akinek baja van velünk. (Noch dazu, nem értjük, mi a baj a többesszám első személlyel. Állandóan. A tudjuk, kiknek.)

Itt minden rendben van. Mindig elmondjuk.
Mégis mindig bántanak.
Az irigyek.
Mer’ látják, hogy nekünk milyen jó.
Mer’ azt is mindig elmondjuk.
Mégis bántanak.
Pedig mondtuk, hogy jöjjenek ide és nézzék meg. Amit mutatunk.
És hogy mondják!
Amit mutatunk.
De ők nem: csak mondják, amit mondanak nekik, hogy mondjanak. (A tudjuk, kik.)

Itt minden rendben van.
Sőt, itt rend van! (Na, jó: majd lesz. Azon vagyunk. Minden erőtökkel.)
Nem vagyunk nácik! Nem vagyunk rasszisták (sőt pláne nem antiszemiták)! Itt ilyenek nincsenek. És mi mindenkit megvédünk.
Tőlük.
Akik nincsenek.
Ezt is mindig elmondjuk.
(Igen, utólag, te kötözködő libsibolsi! Honnan tudhatnánk előre, hogy agresszívak lesznek a nácik?
Akik nincsenek.)

Mer’ az még nem fasisztanáciantiszemita dolog, ha Hitlert éltetjük és sajnálkozunk, hogy a lágerekben „nem végeztek teljes munkát”. Nem ám, az a szabad véleménynyilvánítás. És nehogymá’ mi tehessünk arról, hogy egyeseknek nincs humorérzéke és nem tudnak jóízűen kacagni az olyan mókás képeken, ahol az újrahasznosítható hulladékgyűjtők közt, a műanyag, papír és üveg mellett ott a zsidó feliratú konténer, jelezve, hogy príma szappan alapanyagról van szó. (És még asz’ongyák, hogy a pesti vicc a zsidó humorból fakad! Ezek a savanyujóskák még csak el se mosolyogják magukat az ilyen mókás dó’gokon.)

Bezzeg arról nem beszélnek, hogy milyen keményen fellépünk a rasszizmus ellen! Minden roma számíthat rá, hogy a bíróság, súlyosbító körülményként, ezt is hozzácsapja a vádakhoz. Amióta törvény van rá, el is ítéljük a cigányokat rasszizmusért.
Csak őket…

És kinyílott a pitypang! Igaz, hogy januárban, de… Megírom!

Bezzeg arról nem szólnak, hogy milyen jó itt a népnek! Az istenadtának. Nekünk.
Csökkentették a rezsinket! Bár a Zunijó nagyon utálja, hogy kevesebbet kell fizetnünk. (Nem mondták, de mi tudjuk, hogy ez fáj nekik.)
Szóval, csökkent a rezsi. A számlákon ugyan nagyobb összeg szerepel, mint régen, de azt is ráírják, hogy ez mennyivel kevesebb.

És hiába maffiázza a kormányt az ellenzék, mert mi már rég lemaffiáztuk őket! Bi-bi-biii!

És dolgozunk a szegénység, a hajléktalanság felszámolásán.
Sikeresen!
Unortodox módon!
Mer’ az má’ a gazdaságpolitikába’ is begyött.
Tehát: nincs hajléktalankodás az utcán, mer’ aki hajléktalankodik, azt megbüntetjük; nem állnak sorban ingyen ételért az éhezők, mer nem adunk ki engedélyt az ételosztásra.
Ilyen frappáns megoldásaink vannak.

Pozitív a krónikai mérleg.
Ami negatív, az is pozitív.

És még... Jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb...
Mer’ itt minden rendben van.
Mer’ nekünk jó…

Az életem része volt. Ha a tárcáit, novelláit, könyveit olvastam, az nem irodalmi élmény (persze, hogy az volt, de nem a szokásos értelemben), olyan érzést keltett bennem minden alkalommal, mintha egy jót dumáltam volna egy baráttal. Jó volt rá odafigyelni, nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy okosan, finom humorral, metszően pontosan fogalmazta meg helyettem, amit mondani akartam.

Az életem része. Tovább olvasom. Újraolvasom. Tovább „beszélgetünk”. Közel áll hozzám.

„Családtag”. Rokona az újságolvasóknak, még inkább az íróknak, családtagja minden írástudónak az országban, és talán kis büszkeséggel még közelebbi hozzátartozónk nekünk, itt szűkebb pátriánkban, Újlipótvárosban. A „Mi Írónk”. A családtagunk. 

Az életünk része. 

És mostantól a hiánya tartozik hozzánk.
Fáj.

Bächer Iván 1957 március 25-én született és a mai napig, 2013 december 2-ig volt köztünk.

Már nem fogalmazza meg, nem írja le többé helyettem, amit mondani akarok.

De az életem része marad.
Köszönöm!

(főhajtás a költő előtt)

„Oly korban éltem én e földön…” Így írta
a költő hajdan,
és nekem történelem volt a fájdalom,                       
a kín a dalban,

ami vöröslőn csorgott a házfalakról.                            

A jelenem a táj volt, mi másnak talán
nem más, csak térkép,
de nékem biztonság – övé vagyok és ő
az enyém, végképp.

És sohasem hagynám el... saját magamtól.            
  

Ím, itt a park, amelyik csókolni látta
a kócos fiút,
(itt az eső hexameterben esik már)
a Pozsonyi út,

ahol a nap sugara pimaszul kacsintós,

és jól tudom, hol lakott itt Radnóti Miklós.

Oly korban élt… De azóta fordult a világ:
a gyárak udvarán a komondor megvakult,
pökhendi barbárok raknak könyvekből máglyát
és a gyűlölet tép, cibál lanton méla húrt,

masírozó bakancsok és lendülő kezek,
embert istenítő, mámoros rivalgás,
vakhit és réveteg, gügye bűvölet, míg
a templomban: hitnél fontosabb a vallás.

Várlak, várlak, kereslek.
Várlak. Sehol se lellek,
Virrasztó Éji Felleg.

                                   (2013. november 21.)