B(alu)LOG

Modern világban élünk. És Magyarország ebben is jobban teljesít.
Mi már megvalósítottuk az időutazást!
Még nem működik tökéletesen (például a jövőbe nem tekinthetünk, viszont folyton a múltban találjuk magunkat), de nincs is szükség hozzá bonyolult szerkezetre, technikai kütyükre, elég hozzá a kormány gépezet.

Sajnos, a rossz beidegződések erre is hatással vannak: a kommunikációban használt folyamatos csúsztatások következtében, időnként az idő síkok is elcsúsznak. Megdöbbenve tapasztalhattuk például, hogy hazánk az elmúlt években egyszerre találhatta magát a sötét középkor felvilágosulatlan társadalmi, családi, oktatási és erkölcsi normái közt, az 1930-as évek uram-bátyám rendszerének korrupciói közt evickélő, gőgös dzsentri világának hazug, király nélküli királyságában.

Ó, a 30-as évek! Azok a bizonyos boldog békeidők!
A nosztalgia oka talán az, hogy akkor mindenkinek jó volt az élete: az arisztokráciának éppúgy, mint a polgárságnak. A kis masamódoknak, bakáknak, cselédlányoknak…
nos, hát, nekik éppen nem, de a parasztságnak, a munkásosztálynak, a mosónőknek, az első világháborús hadiözvegyeknek és árváknak…
sem.
Vagy a gyerekeknek, akik hiába dolgoztak Andersen féle kis gyufaárus lányként, vagy rikkancsként, arra nem volt pénzük, hogy bejussanak a Margitszigetre.

És Magyarország a boldog békeidőkben is jobban teljesített: kétes dicsőség, hogy Európa első antiszemita törvényét 1920 szeptemberében hazánkban hozták meg, amit aztán 1938-ig még 21 zsidótörvény követett. (Csak jelzem, hogy a náci Németország nyomás gyakorlása hazánkra csak 1940 nyara-ősze körül kezdődött.)
És ’44-ben bevonultak a németek. Félreértések elkerülése végett: nem lerohantak minket – szövetséges csapatok érkeztek hozzánk, szívesen látták őket.

A II. világháború világméretű traumát okozott, melynek hatásai a mai napig, 69 évvel a háború befejezése után is érezhetőek, újabb és újabb hullámokat vetve borzolják a kedélyeket. A traumát fel kell dolgozni. A gyászt fel kell dolgozni. A gyász feldolgozásának általánosságban öt fázisa ismert: tagadás, harag, alkudozás, önsajnálat/depresszió, elfogadás.
Németország hamar túljutott az első fázison, és bár az 50-es években még a második és harmadik fázis körül járt, mikor Theodor Heuss szövetségi elnök még „gyalázatos megtorlásnak” nevezte a Nürnbergi pert, évtizedek alatt elérte az ötödik fázist, az elfogadást.

És ez az a pont, amiben Magyarország nem teljesít jobban. Az alkudozás és az önsajnálat fázisából időről időre visszaugrunk a kiinduló pontra, a tagadáshoz.
A gyász, a Don-kanyarba meghalni küldött 120 ezer magyar katonáért, a gyász, a holokauszt során kegyetlenül megölt 600 ezer magyarért (zsidókért, romákért, melegekért és politikai foglyokért) – ez a gyász még feldolgozásra vár.

A felelősség elhárítás emlékművét a köznyelv már jó ideje csak "náci emlékműként" emlegeti. Ha felállítják, ezt a nevet nem tudják lemosni róla. A tagadás, harag, alkudozás és önsajnálat jelképe az az emlékmű, amelyet „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek” nyilvánítottak, így elkerülve az építészeti, műszaki, településképi engedélyeztetést, a közbeszerzési- és művészi pályázatot.

                                        "...Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés."