(főhajtás a költő előtt)

„Oly korban éltem én e földön…” Így írta
a költő hajdan,
és nekem történelem volt a fájdalom,                       
a kín a dalban,

ami vöröslőn csorgott a házfalakról.                            

A jelenem a táj volt, mi másnak talán
nem más, csak térkép,
de nékem biztonság – övé vagyok és ő
az enyém, végképp.

És sohasem hagynám el... saját magamtól.            
  

Ím, itt a park, amelyik csókolni látta
a kócos fiút,
(itt az eső hexameterben esik már)
a Pozsonyi út,

ahol a nap sugara pimaszul kacsintós,

és jól tudom, hol lakott itt Radnóti Miklós.

Oly korban élt… De azóta fordult a világ:
a gyárak udvarán a komondor megvakult,
pökhendi barbárok raknak könyvekből máglyát
és a gyűlölet tép, cibál lanton méla húrt,

masírozó bakancsok és lendülő kezek,
embert istenítő, mámoros rivalgás,
vakhit és réveteg, gügye bűvölet, míg
a templomban: hitnél fontosabb a vallás.

Várlak, várlak, kereslek.
Várlak. Sehol se lellek,
Virrasztó Éji Felleg.

                                   (2013. november 21.)