B(alu)LOG

„Én az élet pártján vagyok – mondta a műsorvezető azon kérdésére, hogy halálbüntetés-párti-e. Azt mondja, ha halálbüntetés nélkül meg tudják védeni a magukat megvédeni nem képes embereket, akkor nem lesz halálbüntetés, ha nem tudják megvédeni, akkor kell halálbüntetés.”

Halálbüntetéssel védeni?! Mégis hogyan? Mondjuk a bűncselekmény elkövetése előtt kivégezni a feltételezett tettest? Hiszen, ha már elkövette a bűncselekményt, akkor áldozatát már nem tudják visszamenőleg megvédeni. Persze, tudom, hogy nem így értette, csak már nagyon unom, hogy minden kimondott mondata után el kell mondani, hogy „nem úgy gondolta”, „nem úgy értette” és aztán elmagyarázni, pontosan mit is jelent, amit mondott. Nem lehetne inkább, hogy rögtön azt mondja, amit mondani akar? Vagy olyan nagy elvárás, hogy pontosan fogalmazza meg a mondandóját? Nem igazán értem, hogy miért kell közlekedési rendőrt állítani egy olyan ember mondatai mellé, aki ha másban nem is, de egy dologban valóban jártas: a retorikában. Eddig is, kizárólag ezzel az eszközzel ért el mindent: sokakkal elhitette, hogy az embertelenség jócselekedet és kriminalizálta a humanizmust.

Természetesen, nem akarok demagóg lenni, pontosan tudom, hogy nem arról beszélt, amiről beszélt, hanem a halálbüntetés visszatartó erejéről. Itt jön azonban a második zavarba ejtő momentum. Mégpedig az, hogy vagy nem ért ahhoz, amiről véleményt nyilvánít, vagy szándékosan dobálja a kavicsokat az állóvízbe, miközben ismét hülyének nézi az istenadta népet. Az utóbbi esetben nincs kérdésem. Ha viszont az előbbiről van szó, akkor mielőtt megszólal egy ilyen véresen komoly témában, kutyakötelessége lenne előzőleg tájékozódni. A tanácsadóinak pedig figyelmeztetni, tájékoztatni. (Személyes véleményem szerint, ha ezt nem teszik meg, akkor alkalmatlanok a feladatukra és amennyiben ilyen tanácsadókkal veszi körül magát, ő sem alkalmasabb a saját feladatának ellátására.)

Nem áll szándékomban feszültséget kelteni, inkább segítenék, ha már a tájékozódás és tájékoztatás kormány szinten odáig sem jut el, hogy legalább „megugliznák” az adatokat, az ismert nemzetközi kutatások eredményeit, az eddigi tapasztalatokat. Tehát: minden tapasztalat, kutatás egyértelműen azt mutatja, hogy a halálbüntetésnek nincs nagyobb visszatartó ereje, mint más kiszabható büntetésnek. Ezen kár rugózni – ez van. De segítek tovább, hisz nyilvánvaló: a cél, megtalálni azt, ami mégis visszatartó erőként működhetne. (Megint csak azt tudnám ajánlani, hogy ha már ő maga nem is óhajt a technika vívmányaival bíbelődni, legalább a tanácsadói bekapcsolhatnák időnként a számítógépet: csuda dolgokat találnának az interneten!) Kiderült, hogy az egyetlen dolog, ami visszatartó erőként működik, ha mindenki látja, hogy minden bűncselekmény elnyeri büntetését, semmit sem követhetnek el büntetlenül. Ehhez az első lépés lehetne az állami korrupció, politikai és gazdasági bűncselekmények szigorú büntetése, minden szinten. Így mindenki előtt világossá válna: ha a „nagykutyákat” elkapják, akkor a kicsiknek sincs esélye.

Ha ez megtörténne, ha a bűnöző politikusok, a korrupt vezetők bíróság elé kerülnének, akkor lehet, hogy egész más véleménnyel lenne a témáról. Akkor kéne megkérdezni!

Feltéve, ha beengednek beszélőre…

Írtam a facebookra. Mert eltöprengtem. Aztán eszembe jutott, hogy itt is megosztom.
Általában fordítva működik: azt osztom meg ott, amit itt írtam.
Most sem"osztom az észt", csak gondolkodom.
Ezt gondoltam, ezt gondolom:

"Április 4.
Húsvét.
Peszach.
Sokáig ünnepeltük ezen a napon, hogy a szovjetek bevonultak Nemesmedves községbe és hazánk felszabadult. Ma már tudjuk, hogy a valódi felszabadulás április 12-én vagy 13-án történt meg, de már nem ünnepeljük. Pedig nagy dolog volt. Nagy dolog volt a háború vége. Most nincs pontos dátumunk a megemlékezéshez – április 4-ére, mint „kommunista csökevényre” tekintenek. Én azért szeretnék most mégis megemlékezni erről a történelmi eseményről. Hagyjuk a fenébe a pontos napot! Maradjunk csak a hónapnál: ennél a szép, szeszélyes, tavaszi hónapnál.
Április.
Örülök, hogy 70 éve, ebben a hónapban, Magyarországon véget ért a II. világháború!
Remélem, hogy a XXI. században, egyszer majd a szívekben és lelkekben is véget ér!
Boldog húsvéti ünnepeket!
Chag peszach szameach!"

Régen nem írtam. Olvasni is keveset olvastam. 
Aztán elkezdtem újra...
Nem írni, hanem olvasni.
Egyből rájöttem, hogy amit mondanék, azt már más kimondta, leírta helyettem. Jobban, mint én valaha tudnám. Viszont én is ezt szeretném elmondani, itt. Ha a gondolat         ugyanaz, de az ő stílusa jobb, akkor jobb, ha átveszem, amit ő írt. 
Forrásmegjelöléssel, persze!
Tehát, idézet következik egy másik blogger naplójából.
A Pesti Naplóból.
1930-ból...

"Természetesen, az irodalomban is van jobb- és baloldal (tehát a kritikában is kell, hogy legyen), de ez a jobb- és baloldal nem abból áll, mint a politikában, hogy kommunista-e az író vagy reakciós, lévén ezek politikai fogalmak, hanem abból például, hogy emberszerető-e az író vagy embergyűlölő, hogy hisz-e a lélekben vagy nem hisz, hogy az érzelmekre fekteti-e a súlyt vagy az értelemre, hogy a részletekben látja-e az élet valóságát vagy az egészben, hogy a rímekben látja-e vers lényegét vagy a gondolatokban - és így tovább, lévén ezek azok a lehetőségek, amikkel az irodalomnak dolga van. (...)
Ma az a helyzet, hogy a magyar író, miután keserves tapasztalatból körülbelül tudja, melyik listán szerepel, már nem is kíváncsi többé, mit fog szólni a sajtó, ha könyve jelent meg, vagy darabját adták. Nem kíváncsi rá, úgyis tudja előre. Egészen mindegy, remekművet írt-e, vagy a piacnak fércelt össze valamit. Ettől függetlenül bizonyos lapok és folyóiratok irgalmatlanul le fogják vágni, olyan ripők modorban, amire nem volt példa a magyar sajtóban napjainkig, egyszerűen azért, mert "ki van adva", hogy az illetőről nem szabad jót írni - más, közömbös lapok odaásítanak valamit, s ha véletlenül néhány lelkes, igazi szót inspirál holmi naiv, művészetért lelkesedő fiatal kritikusnak a tetszés, az "irodalompolitikai" közvélemény gúnyosan legyint - no persze, politikai vagy gazdasági, vagy függelmi érdekközösségben áll a szerzővel!
A közönség pedig áll és bámul, nem érti a dolgot. Ami tetszik neki, azt szidják, ami hidegen hagyja, azt dicsérik. Lassanként elmegy a kedve az egésztől, rájön, hogy ő úgyse ért irodalomhoz - vállat von, és bemegy a moziba.
Ne áltassuk magunkat.
Irodalmi életünkben a művészetközponti szemlélet helyét az életharc, az érvényesülés versengése foglalta el. Ez a legnagyobb rendben volna, csak az a baj, hogy míg minden egyéb téren az értékek kiválogatódásának egészséges harcát valamiféle végrehajtó hatalom biztosítja, addig a szellemi arisztokráciának semmiféle szerve és fóruma nincsen, hiszen nyilvánvaló, hogy ezeknek a cikkeknek és hírlapi veszekedéseknek annyi gyakorlati eredménye sincs, mint a kávéházi beszélgetéseknek, amelyeknek jegyében és tónusában készültek.
Ha politika, legyen politika - de a politika mai formája a parlamentarizmus.
Az irodalom nemcsak művészet. Társadalomformáló jelentősége óriási - lassúbb és csendesebb, de jóval tartósabb és mélyebb, mint a politikáé. Vallom és hiszem, hogy a szellemi arisztokráciának nemcsak joga és kötelessége, de hivatása is, hogy az emberi társadalom nagy kérdéseire feleljen, átalakulását és forradalmát előkészítse.
Vagy akár végre is hajtsa.
Világparlamentet az íróknak - egy új Hágát és Genfet: ott majd kiderül, miről van szó.
Nem jobboldalról és baloldalról. Vagy ha igen - csak a jobboldali és baloldali latorról, akik az Igazság keresztjét megcsúfolták.
Ott majd kiderül, derüljön ki, hogy mi jobban tudjuk a politikusnál, kenyéren és vízen túl mi fáj, mi kell az embereknek - hogy közülünk a valódiak miért nem vallottak színt ez illetéktelen kontár igazoltatók előtt - nem gyávaságból, vagy szerénységből, nem azért, mert nem értünk, hanem büszkeségből -, mert nagyon is jól értünk hozzá, jobban, mint a kérdező, aki még azt se tudja, hogy politikáról, akár irodalompolitika, akár politika-politika, érdemlegesen csak az beszélhet, akinek hatalom van a kezében."
(Karinthy Frigyes
Pesti Napló, 1930. február 2.)

A miniszterelnök szerepet játszik. Persze, maga a pozíciója is megköveteli, hogy szereplőként viselkedjen: politikai szereplőként, egy ország kormányfőjének szerepében – ennek megfelelően kell viselkednie. Hisz „színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő”. Ő azonban, valami furcsa módon, szereptévesztésben van. Lehet, hogy nem elég neki az, amit a politikusi karakter nyújthat, ezért tör hadvezéri babérokra.

Julius Caesar, Hannibál, Napóleon, Dzsingisz kán vagy éppen Nagy Sándor alakja nagyobb tiszteletet ébreszt benne, mint mondjuk Churchillé vagy Roosevelt elnöké. Lehet, hogy a gyerekkori sok foci miatt kimaradt az életéből a játék háborúsdi és egy bizonyos kor után, egy bizonyos társadalmi pozícióban már mégsem játszhat ólomkatonákkal. Más lehetősége azonban, békeidő lévén, nem nagyon van. Ő viszont hadviselés nélkül is hadvezérnek képzeli magát. Csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy háborúzzon. Harcban állunk az Európai Unióval, az Egyesült Államokkal, bőszen támadjuk a… ööö… izé… Szóval, a szövetségeseinket… De minden fronton zajlanak csaták: rezsi harc, bank háború és mindenféle unortodox forradalmak. Kissé már betegesnek tűnik ez a szerepjáték. A csatamezőn, fegyverrel küzdő katonák esetében érthető, ha példáikat mindennapi környezetükből veszik, ám békében, egy demokratikus állam kormányfőjétől, legalábbis zavarba ejtő, hogy minden mondata hadi hasonlatokkal van tele…

És most íme, itt a következő harci helyzet. A helyszín, a budai Vár. Bizony. A hadvezér már össze is hívta a haditanácsot (fedőneve: Hauszmann Bizottság), hogy megtárgyalják, miként foglalják vissza a Várat a magyar nemzetnek. Nem, nem fantáziálok, ez a véres valóság! Szó szerint idézem a kormány weboldalán megjelent tájékoztatást:
„A miniszterelnök a most megalakult bizottságot haditanácsként jellemezte, ahol megvitatják, miként foglalják vissza a magyar nemzetnek - "nem csellel vagy ostrommal, hanem széles nemzeti összefogással és munkával" - a budai Várat, a magyar nemzet szimbolikus helyszínét, identitásának szerves részét.”
Na, most megijedtem. Az ellenség keze betette a lábát Budára! Nem merek felülni a 16-os buszra, nehogy útközben golyózáporba kerüljek a frontvonalon áthaladva. Azon se csodálkoznék, ha Vitézy Dávid a lemondását fontolgatná, amiért a budai járatok nem tudják tartani a menetrendet, a háborús helyzet miatt. Remélem, minél előbb legyőzzük az ellenséget és az élet visszaáll a régi kerékvágásba, a buszok újra menetrend szerint közlekedhetnek.
Egy kérdésem azért még lenne. Tudom, figyelmetlen vagyok és biztos elhangzott már, de most valahogy nem emlékszem… Ki foglalta el a budai Várat, akitől vissza kell foglalni? Ki ellen harcolunk, amihez haditanács kell? A II. világháború végén (bizonyos csoportok furcsa módon a „Becsület Napjaként” emlegetik az eseményt), a körülzárt német-magyar csapatok kitörési kísérletet hajtottak végre és csúfos véget értek. Ők tehát nem lehetnek. A szovjet csapatok, a rendszerváltás idején, elhagyták hazánkat. (Azóta kiderült, hogy maga a miniszterelnök zavarta ki őket sajátkezűleg, bár akkor még nem is volt hadvezér, csak lánglelkű liberális forradalmár. De ez azóta elmúlt. Ez is.) Ráadásul már Szovjetunió sincs. Az oroszok pedig újra a testvéreink. Szóval, zavarban vagyok a tudatlanságom miatt: karnyújtásnyira tőlem folyik a harc és én azt se tudom, kire kell lőni. Szégyellem magam.

Egy másik mondat is megragadta a figyelmemet:
„A budai Várral egyetlen olyan politikai rendszer sem képes mit kezdeni, amely nem békélt meg vagy egyenesen szemben áll Magyarország történelmével.”
Ajaj, akkor lehet, hogy bajban vagyunk! Mert ezek szerint, ha kezdeni akarunk valamit a budai Várral, akkor ugye, előtte el kéne bontanunk – többek között – a Szabadság téren, a Megszállottság Emlékművét, néhány Horthy szobrot, a Nemzeti Alaptantervből kigazolni a fasiszta szerzőket… És még hosszan sorolhatnám, mi mindennel kéne kezdeni valamit, mielőtt a Várral kezdenénk bármit. (Kezdjük mondjuk a varjús angyalkával a téren. Vagány dolog lenne!)

De már megint szégyellem magam, mert olyan maradi, hagyományos módon gondolkodom és nem tudok elszakadni attól a fránya logikától. Ehhez is unortodox módon kell hozzálátni. Ilyen módon aztán a kezdet előtt jön a vég. Na, nem kell megijedni, úgy értem, hogy a végcél. Még nem tudni pontosan, hogyan valósul meg – ezt majd a haditanács (Hauszmann Bizottság) kifundálja – de már világos, hogy
„Azt szeretnénk, hogy a budai Várhegy - ahogy ezt Hauszmann Alajos maga is gondolta, és saját korában meg is valósította - a magyar kultúra fellegvára legyen.”
Ez már világos beszéd kérem! Így már el lehet indulni a csatába. Legyen a Vár a magyar kultúra Akropolisza! Az első lépések már megtörténtek: a Várszínházból annak idején Nemzeti Táncszhínházzá avanzsált épületből kisöpörtek minden színházat. A folytatásban először az Országos Széchenyi Könyvtárat távolítják el, utána pedig a Nemzeti Galériát helyezik a „múzeumi negyedbe”. Ami még nincs. (És a magam részéről nem is szeretném ha lenne, legalábbis ne úgy és ne ott, ahogy tervezik.) Mindenesetre az unortodox gondolkodás újabb diadalát tapasztalhatjuk meg, miszerint: úgy hozzuk létre a „magyar kultúra Akropoliszát”, hogy minden kulturális intézményt eltávolítunk, helyüket sóval behintjük. Na, ez az igazi csoda kérem szépen! Igazi magyar csuda! Sőt pláne: csudi-mudi! Ezt csinálja utánunk, aki tudja!

Hogy remekbeszabott végeredményre számíthatunk, ahhoz kétség sem férhet, hiszen a hadvezér:
„Szavait azzal zárta, hogy a Várkert Bazár volt a főpróba, most pedig elkezdődhet az előadás.”
Hát, akkor pedig nagyszerű lesz…
Hetente újra át lehet majd adni.
Vagy összedül magától az egész.

De ezen még ráérünk merengeni. Először meg kell nyerni a csatát, vissza kell foglalni a Várat a magyar nemzetnek! (Jaj, csak tudnám, mi lesz addig az identitásunkkal! Szerves része idegen kézen van, vagy mi!) A végső győzelemig mindenesetre nem árt, ha golyóálló mellényben szálunk a 16-os buszra.

Tavasz kéne a fejekbe
A fejekbe kéne tavasz
Hogy olyanok lehessünk, mint
A szerelmes, boldog kamasz
Tavasz kéne a fejekbe
Kézzel tapintható élet
Vágy és mámorító illat
Folyó szagban játszó fények
A fejekbe kéne tavasz
Bátor mosoly és napsugár
Tudni kéne vagy elhinni
Bátran, hogy még valami vár

Harsogó, friss zöld kellene

Az ősz rozsdás színe is szép
De újat kell teremteni –
Elköszönni már nem elég

Azt kövesd, ki előre megy
Ne, ki gyáván visszaszalad
El kell hagyni a múltat, de
Elfelejteni nem szabad

Most kell tenni
Most kell lépni
Figyelj, semmit el ne szalassz

Tavasz kéne a fejekbe

A fejekbe kéne tavasz

Kifordult a világ. 

Olyan az egész, mint valami rossz álom. Nem szeretem a rosszkedvet, a gyanakvó feszültséget, a kajánul vigyorgó sunyiságot. (De hát, ki szereti?) Próbáltam tenni ellene. A magam módján. Kicsiben. A saját kis mikrovilágomban. Mosolyogtam. Szerettem. Nyújtottam a kezem. Nem is eredménytelenül, csak éppen az eredmény is kicsiben látható és rövid ideig. Felvillanó örömök.
Kevés.
Sok kéne belőle.
De ahhoz rengeteg energia kéne. Ahhoz pedig kimeríthetetlen energiaforrás. És egyelőre, úgy tűnik, gyakran engem „használnak” energiaforrásként.
Ami jó…
Csakhogy nem vagyok kimeríthetetlen.
Kimeríthető vagyok.
Kimerültem.

Zavar, hogy nem látjuk egymást. Nézzük a másikat, de nem őt látjuk, hanem azt, amit mi képzelünk róla. Azaz a saját elképzelésünket látjuk bele, azt látjuk benne. Vagyis magunkat. És ítélkezünk arról, amit gondolunk, hogy látunk. És ezzel bizony sajátmagunkról mondunk véleményt. Lehet, hogy én is, csak már észre sem veszem.

Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk egymás szemébe nézni. Hogy tényleg egymás szemébe nézhessünk.
Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk szólni, ha valami nem jó. Bizalom, hogy elhiggyük, hogy más is azt akarja, hogy jó legyen.
Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk tenni. Másokért. Egymásért. Magunkért.

Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk.

„Szomorú az idő, nem akar változni…”

Őszi, esős, kellemetlen időjárás, szürke, kedvetlenséget árasztó fényviszonyok. Most valahogy úgy érzem, van ebben valami jelképes – a meteorológia összeér az emberi hétköznapokkal, a szomorú arcokkal, a létért küzdő, elszürkülő, boldogtalan emberekkel.

Változást várok.
Süssön ki a nap, simogassa a bőröm, legyen tiszta a levegő, legalább néhány méterrel lehessen tovább látni, egy kicsit messzebbre. Legyen színesebb, szagosabb, élettel telibb…

De most nem ilyen az idő.

Most nem ilyen időket élünk.

„…nem akar változni…”

Segítsünk neki akarni!

Aztán csak értetlenül                     
magam elé meredtem.

Mi volt az „aztán” előtt?
Állok némán, dermedten.

A többiek rám még egy
pillantást se vetettek.
Csak állok és nem értem,
hogy miért.

            Hogy tehetted…?

Azt hittem,
megtaláltalak
önmagamban,
magamat
pedig benned.

Itt maradtam.

És neked tovább
kellett menned.

Azelőtt menni akartam
és te maradni.
Így hát melléd kuporodtam
együtt akarni.

Együtt szuszogva jó volt
este vagy reggel – bármi.

Most egyedül kuporgok.

És nem tudok felállni.

Nagy a baj.
Amikor egy tőlünk távol zajló háborút felhasználva, annak történéseit, céljait, következményeit meghamisítva, meglovagolja valaki a fajelméletet, hogy ezzel szerezzen elismerést, de legalábbis népszerűséget. Vagy legalább magára irányítsa egy kicsit a reflektorfényt.
Nagy a baj.
Pláne, ha az, aki mindezt teszi, nem más, mint egy filozófus. Olyan filozófus, aki az utóbbi időben arról volt ismert, hogy hetente mondott ellent önmagának, logikusan érvelve véleménye mellett, majd egy hét elteltével éppoly logikusan cáfolta saját mondandóját. Na jó, nem logikusan, inkább egy furcsán zavaros alapokra épülő következtetésláncolattal jutott el az általa alapigazságnak tartott kinyilatkoztatásáig.

A hosszú évek alatt, egy értelmes, okos, szociálisan érzékeny filozófusból, a lényegesen nagyobb ismertséggel járó közírói pályára váltott, majd hanyatló ívbe fordulva, politikai karrier építésébe kezdett. A pártkarrier nem jött össze. Ám az ismertség fényéből kilépni nem olyan könnyű. Mindenesetre neki nem. Kétségbeesve ragad meg minden alkalmat, hogy feltűnjön. Erre a legjobb módszernek az tűnik, ha extrém véleményt hangoztat, lehetőleg mindenkitől elkülönülve, mindenkit támadva – így aztán a támadottak és az azokkal egyetértők, vagy ellenkező véleményen levők is felé fordulnak egy pillanatra.
A filozófusból-közíróból-politikusból-közíróvá alakuló nagyon-nem-filozófus, ma már az őrület szélén jár. Félreértés ne essék: ez nem valamiféle negatív jelző, hanem komoly aggodalom a mentális egészségéért. Nem csak a véleménye meglepő (az ilyesmi teljesen szubjektív, vagy egyetértek vele vagy nem), de a gondolatmenet logikája is elég zavaros. És akkor még nem is beszéltem a tárgyi tévedésekről.

Már az meglepett, amivel fejtegetéseit bevezeti, megalapozza: „Radnóti Miklós, halhatatlan kései költeményei némelyikében, kifogástalan prozódiával és kifogástalan udvariassággal azt üzente az utókornak, hogy a zsidók, köztük a költő szisztematikus elpusztítása miatt különösebben senki ne nyugtalankodjék, hiszen mindenki bűnös, senkinek sincs kirívó felelőssége.”  Ettől azért fölakadtak a szemeim… A politikához nem értek. Van róla véleményem, de el kell fogadnom, ha leintenek, nálam okosabbak.
Akkor is ha továbbra sem értek egyet velük.
Tehát lehet, hogy alapvetően rosszul látom a dolgokat, rosszul tudom a tényeket, tájékozatlan vagyok és az "egykorfilozófusnak" van igaza. De az biztos, hogy magyar irodalomból nemhogy az érettségin bukna meg, de az általános iskola felső tagozatába sem léphetne!

E kijelentése után már erős kétségekkel olvasom,                              
amit a későbbiekben tényként ír:
„Izrael úgy torolja meg                                                      (Fél lábon álló Szókratész)
az ellenállás gyermeteg és reménytelen kísérletét, hogy halomra öli a polgári lakosságot.” Ez a mondat olyan, mintha a Kurucinfora íródott volna. A valóság figyelmen kívül hagyásán túl, logikája a következő: Ha a szomszéd naponta rám töri az ajtót és le akar döfni egy késsel, de nekem sikerül azt kicsavarni a kezéből, akkor ő nem követett el semmit, ez teljesen rendben lévő dolog. Ha - miközben kicsavarom a kést a kezéből - eltörik a csuklója, akkor én agresszív bűnöző vagyok, aki azzal szórakozik, hogy mások csontját aprítja.

Vajon mivé alakult, az egykor nyitott elméjű, humánus gondolkodású, liberális filozófus? Mi vezethette a kezét, amikor saját magát lejárató gondolatait leírta?

Nagy a baj.
Amikor egy gondolkodó nem gondolkodni, hanem tetszeni akar. Mindegy, hogy kinek. Bárkinek. Sőt, akárkinek.
Nagy a baj.
Amikor a humánus értelmiség antiszemita eszméket kezd terjeszteni, úgy hogy észre sem veszi, mit tesz. És egy cseppnyi figyelemért cserébe maga gerjeszti ezeket az eszméket.
Nagy a baj…

De lehet, hogy tévedek.

Zötykölődik a középkorú férfi a hetes buszon, a Thököly úton.
Vagy nem a hetesen, hanem azon, ami régen az volt.
Vagy a piros hetesen, ami most százhetes? Vagy a százhetvenhármasból lett piros hetes… Á, mindegy!
Thököly út, még akad itt-ott az útfeltúrások között macskakő, hogy a gödröket kerülgető busz még jócskán zötyögtesse az utasokat. A férfi kapaszkodik. Erősen. Mert a jármű nem csak zötyög és kanyarog, de néha hatalmasakat zöttyen is. Ilyenkor a férfi örül, hogy nem csak középkorú, de közepes termetű is így nem vágja be a fejét minden egyes bukkanónál.
10-12 éves srácok beszélgetnek, vagánykodnak, már a Keleti óta, hangosan, de még azon a határon belül, hogy zavaróak lennének. Nyár van, felszabadultak, rengeteg élményt kell megosztaniuk egymással. Rendesen, tisztán öltöztetett cigánygyerekek, csillogó szemmel, kópés mosollyal, egymást licitálják túl, ki a menőbb.

-  Úgy behúznék neki. A múltkor már néztem is azt a jó kis fadarabot, azzal meg lehetne küldeni!

-  Mér'?

-  Mer' olyan mulya.

-  Nem kell bántani.

-  De olyan mulya.

-  Nem kell bántani. Én beszélgettem vele.

-  Vele?

-  Beszélgettem vele. Mondom: „Még mindig ver az apád?” Asz’ondja: „Nem. Már nem.” Mondom: „És még mindig éheztetnek otthon?” Asz’ondja: „Nem. Már nem. Már kapok enni.”

Röhögés a többiek közt.

-  Mondom: „Akkó’ mér' kérsz még kenyeret az Ili nénitől? Asz’ondja: „Mer’ mindig éhes vagyok.”

A középkorú férfi tudja, hogy ő középkorú férfi.
És egy középkorú férfi nem bőgi el magát a hetes buszon.
Akkor sem, ha az már nem a hetes.

Leszáll.