„Magyar-zsidó együttélés.” Ezt mondják mostanság a magyar politikusok. Akik nem antiszemiták.

Magyarok.

Nem zsidók.

És mivel ők nem zsidó magyarok, úgy gondolják, hogy a magyar zsidók nem magyarok „csak” zsidók.

Világ életemben magyar voltam. Magyarnak születtem, Magyarországon, csakúgy, mint az összes felmenőm, apai és anyai ágon egyaránt. Büszke voltam a különleges zamatú magyar kultúrára, a nyelvre, zenére; könny szökött a szemembe sportolóink lenyűgöző teljesítményétől; a világ által csodált magyar találmányok szintén büszkévé tettek. Nem csak a Szózat és a Himnusz válik vérré, de ereimben lüktet József Attila, Ady, Radnóti és bizsergeti az ízlelőbimbóimat Berzsenyi, akinek talán szavait le lehet fordítani, de gondolatai formáját, tartalmát, ízét, gazdagságát más nyelven visszaadni képtelenség. Bántott, ha nem láttak mást a világban, csak a „gulasch-chardasch-páprika” szentháromságot és azt hitték, hogy a fővárosunk Bukarest. És picikét még csaltam is, mert ha külföldi kért meg, hogy beszéljek magyarul, hogy megismerje a nyelv hangzását, abban a pillanatban ezt kezdtem mondani: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt…” – garantáltan nyilvánvalóvá vált, hogy ez a világ legszebb nyelve.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy örülnöm kéne, hogy „megengedik, hogy itt éljek”. Mert engem „befogadtak”. És jó lenne, ha „haza” mennék.
Én azt hittem, itthon vagyok.
Tudtam, hogy itthon vagyok.
Éreztem, hogy itthon vagyok.
Aztán egyszer csak kiderült, hogy én itt „vendég vagyok”. És ahova „haza” kéne mennem, az egy olyan igen távoli ország, ahol soha nem jártam, aminek a nyelvét nem beszélem, mi több, a felmenőim sem, hisz eddig ők is úgy tudták magukról, hogy magyarok.

Kiderült, hogy nem vagyok magyar.
A melldöngetők mondták. Mert ők az „igazi magyarok”.
(Bár a magyar költészet egyetlen sora nem jut eszükbe, nem tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, még azt is elfelejtik, amit kötelező memoriterként vertek a fejükbe, de ez nem zavarja őket.)
És keresztények.
(Ugyan a Miatyánkot nem tudnák elmondani, de sebaj, majd lesúgom nekik, mint a suliban.)
Nem ismerik anyanyelvünk szabályait, a magyar szavak jelentését (például a „büszkeség” szót használják a suttyó pökhendiség definiálására), képtelenek megküzdeni a helyesírással… De „ők vannak itthon”.

Vajon mit szólnának, ha valaki őket küldené „haza” Etelközbe?

Ady Endre
Én nem vagyok magyar?

Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok: 
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta: 
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)