B(alu)LOG

Ilyenkor szokott jönni a szokásos „ömlengés” a szeretetről, barátságról, arról, hogy számon tartanak, valamilyen módon részese vagyok mások életének, az ezzel való szembesülésről és hogy milyen jó is ez.

Nem ünneplem/ünnepeltetem magam a születésnapomon – a világrajövetelemhez semmi közöm, az a szüleim érdeme, legfőképp édesanyámé, aki már előzőleg is óvott, kilenc hónapon keresztül. Gyerekkoromban imádtam, hogy ünnepelnek (sokáig azt hittem, hogy miattam van május elsején a felvonulás ;) ), az engem köszöntők mosolygó arcát, a sok finomságot, az ajándékokat (a legjobb a zsebrádió volt, amit attól kezdve minden éjjel fülhallgatóval hallgattam a takaró alatt!). Klassz dolog volt a szülinap. Aztán eljött az az idő, amikor már sokkal fontosabb lett, hogy azt értékeljék, amit tettem, a teljesítményem számítson, az alapján ítéljenek meg. Megszületni szép dolog, de a természet csodáján kívül nincs benne semmi különleges, pláne semmi egyedi. Hogy mást ne mondjak, a Föld lakosságának 100%-ával megtörtént egyszer.
Egy idő után a születésnapi köszöntések ismét átértékelődnek: eszébe jutsz az ismerőseidnek, barátaidnak, mert valamit jelentesz nekik, mert gondolnak rólad valamit, mert azzal, ahogy viselkedsz, ahogy a világhoz vagy éppen hozzájuk viszonyulsz, évek alatt kialakítasz egy képet magadról és akinek ez tetszik, az felköszönt ezen az évfordulón. (No persze, vannak az udvariasságból gratulálók is, de a figyelmesség tőlük is jólesik.) A barátaid már téged értékelnek, a te teljesítményedet, azt hogy olyan ember vagy, amilyen. Ez pedig baromi jó! És akkor rájössz, hogy még erről sem tehetsz – mintákat kaptál, azokat követted, megmutatták a szüleid, a tanáraid, a körülötted élő, neked fontos felnőttek, hogy mi a talmi és mi az értékes és hogyan lehet megfelelni a helyes értékrendnek. Persze, aztán már mindenkin magán múlik, hogy milyen irányba indul tovább.

Hogy miért elmélkedek most erről? Születésnapom alkalmából annyiféle formában, olyan elképesztő mennyiségben és olyan sűrű konzisztenciában kaptam a szeretetet, amihez hasonlót akkor tapasztalhattam, amikor élet és halál között lebegve, vakon, bénán, amnéziásan, tokától-bokáig gipszben feküdtem a kórházban. A köszöntésen túl, olyan szavakba öntött simogatásokkal, az emberi minőségemet értékelő mondatokkal árasztottatok el, amiről nem tudok megindultság nélkül szólni. Csak annyit mondhatok: az életemet és azt, amilyen életet élek köszönöm a szüleimnek, akik gondoskodtak róla, hogy minden kérdésemre választ kapjak, akik hagytak gondolkodni, sőt, elvárták tőlem. Ismerőseimnek, barátaimnak üzenem: ha úgy gondoljátok, hogy jó irányba haladok és tetszik nektek, ahogy teszem a dolgom, akkor tudnotok kell, ti is mutatjátok nekem az irányt és folyamatosan formálódom általatok is.

És most mindezért szeretnék nektek köszönetet mondani!