B(alu)LOG

Színházban voltam szombaton és gondoltam, eleget teszek a központi felhívásnak: megírom.

Szeredás András és Fodor Tamás elővették Kafkát, merthogy már régen kiabáltak mondatai a lapokról, ki kellett nyitni a könyveket, hogy előbújhassanak, hogy szembesülhessünk velük. Röviden ez lehet rá a magyarázat, hogy miért pont Kafkát és miért pont most.

(Elfogultságot jelentek be.)

És még mielőtt bármiféle megjegyzést kapnék: nem, nem vagyok kritikus, nem írok színházi kritikát és igen, a fent említett személyekkel (Kafka, Szeredás, Fodor) elfogult vagyok.
Kafkával kapcsolatban azért, amiért mindenki, aki olvasott már tőle valamit – mert lehet szeretni, vagy nem szeretni, de ez a fránya író, egyet nem hagy: hogy közömbösek legyünk vele szemben.
Szeredás Andrással azért, mert színházi (és szinkron) dramaturgként, a szakmát mesterfokon művelő, kíváncsi, művelt, nyitottan gondolkodó, kivételesen értékes emberként ismertem meg, aki személy szerint nekem még ennél is többet jelent, hisz az ő segítségével, közvetítésével ismerhettem meg a nemzetközi színházi világ több ágának különleges értékeit, amikor a 90-es években, videó felvételeken mutatott meg például revelációként ható opera, vagy táncszínházi előadásokat. Egyszemélyes színháztörténeti egyetemként tágította a világképemet.
Fodor Tamással pedig azért vagyok elfogult, mert szeretem. Szeretem, ahogy gondolkodik, szeretem, ahogy gondolkodtat, szeretem, ahogy alkot, szeretem, hogy van közlendője, szeretem, ahogy nem változik különböző szélirányok hatására. Ettől hiteles. Hiteles rendezőként, színészként, színházcsináló alkotóként és így tudott emberként is hiteles maradni. Lehet, hogy akadnak dolgok, amikben nem értek egyet vele (most egy ilyen se jut eszembe), de a közlendőjére mindig érdemes odafigyelni.
Ennyit az elfogultságomról.

(Az előadás.)

„Mélyen Tisztelt K.!”
színjáték

Franz Kafka levelei, naplói, elbeszélései
és A kastély c. regénye nyomán
írta: Fodor Tamás és Szeredás András

                                    ***

A Stúdió K Színház hosszú évtizedek óta színesíti a hazai színházi palettát. Jellemzően friss szemlélettel nyúlnak a darabokhoz, észreveszik az örökérvényű és ettől aktuális momentumokat, megmutatják a minket körülvevő világ visszásságait, az emberi természet szépségét vagy éppen kiábrándító oldalát, arra ösztönözve, hogy lássunk és gondolkodjunk. Így tálalják Kafkát is. Helyenként teljesen direkt utalásokkal a mára, de még hátborzongatóbb, amikor az oly régen megfogalmazott kafkai mondatokra a jelenkorból ismerünk rá.
Időtlenek a jelmezek, a tárgyak: a „boldog békeidőket” idéző ruháktól, a baseballsapkáig, a műanyag kukától, a kurblis gramofonig. A játéktér mobilizálható elemekből áll, minimális változtatással kerülünk más-más térbe, miközben azt is érezzük (lehet, hogy ez nem szerepelt az alkotók szándékai közt, de én személy szerint úgy éreztem), hogy nem mozdulunk, ugyanott vagyunk, nem jutunk előre.
Ebben a térben jelenik meg K., kívülállóként, határozott céllal. És itt szembesül vele, hogy idegen, kilóg a sorból, nincs rá szükség. Persze, lehetne éppen őt is használni, ha beállna a sorba, ha a rá kirótt szerepet játszaná, ha feladná önmagát. És valljuk be, többször előfordulnak megingások. Az érzelmi motiváció, a szeretett nő kedvéért, vagy éppen a megfelelni akarás miatt, ami felvillantja a továbbjutás reményét. Ám hamar kiderül, hogy mindez (és minden) független tőle, nincs feladata, nem kell teljesítményt nyújtania, csak annyi lenne a dolga, hogy legyen olyan, amilyennek elvárják tőle.
Mindeközben kaleidoszkópszerűen bukkannak fel és változnak a jól ismert archetípusok. A „hivatalnak packázásai” közepette, a joviális polgármester tárja szét kezét: segítene ő, de nem tud, más az ügymenet. Az aktáknak megvan a saját útja, oda és vissza az íróasztalok között, perpetuum mobileként, folyamatos mozgásban vannak és mozgásban tartják a rendszert. (Ezen túl, testgyakorlásnál, súlyzó helyett is kitűnően használhatók. A rendszerbe még be nem tört K. és a néző számára nyilvánvaló, hogy egyébre nem is alkalmasak.)
A tanító testesíti meg a szisztéma ideológusát, felvezetve annak filozófiáját (például a „védekezzünk az idegenekkel szemben” paranoiás nacionalizmusát), az ifjúság érdekében mélyen beágyazva az oktatási rendszerbe. Mialatt nevetünk az abszurditásán, a hideg futkározik a hátunkon, amikor a mindennapjainkból ismerős mondatokat halljuk. 

Az előadás a bemutató óta is változik, fejlődik, alakul. Direkt aktualizálásának harsány humora fájdalmas. Gördülékenyen működő, hétköznapi abszurditása nyomasztóan mulatságos. Könnyedén asszociálunk az oktatási reform visszásságaira, a napi kulturkampfra, de az előadás végén, a markából saját hamvait pergető K.-ról nekem még a megalázó és embertelen „szociális temetés” is bevillant, miközben elhangzik a mű legütősebb poénja, ami egyben a slusszpoén is.

(A csapat.)

A színészek játszanak.
Ők már csak ilyenek.
Szerepet játszanak, előre megírt szöveget adnak elő.
És ezek a színészek pontosan tudják, mit mondanak. Tökéletesen tisztában vannak a szavak jelentésével. Ez akkor is fenntartja a figyelmet, amikor az előadás néhány pillanatra veszít gördülékenységéből. Ez az előadás alapvetően nem a helyzetkomikumra épül. Gondolatalapú. Tehát szövegközpontú. És itt mindenki tudja, mit beszél. (Manapság ritkaságszámba megy az ilyesmi. A színházban is.)
És ez a csapat együttműködik. Kapcsolatban vannak egymással, a kontaktust a néző is érzi. Együtt alkotnak. Együtt működnek.
A főszereplő, Nagypál Gábor izzasztóan nehéz feladatot kapott. Az állandó színpadi jelenlét fizikailag és mentálisan is megterhelő, bár ez a folyamatosság valószínűleg segít is megtartani az alakítás ívét. Ez a játék ugyan nem tökéletesen kiegyenlített, de nem emlékszem olyan pillanatra, amikor tetten érhető lett volna akár csak egy szerepen kívüli lélegzetvétel. Jelen van. Szuggesztíven, valódian, drámaian és humorral.
Gogol Revizorának Dobcsinszkij és Bobcsinszkij karakterére hajaz, a két ösztöndíjas spicli-gyakornok Artur és Jeremiás (Sütő András Miklós és Lovas Dániel). Koncentrált, pontos, színes játék jellemzi őket, jó csapatjátékosok, fontos részei az előadásnak.
A női szereplők közül vállaltan elfogult vagyok Nyakó Júliával. Általában szeretem, mint jelenséget, alakításaiban a tudatosság és az ösztönösség mindig megfelelő arányát, különös titokzatosságát. (Különben is: az mindig jó, ha egy nőben van némi titokzatosság. Pláne, ha színésznőről van szó!) Galatheája átszellemültségét időnként megtöri az indulatból fakadó nyersesség. Egy adag bölcsesség, egy kis rajongással palástolt fájdalom, csipetnyi aggodalomtól durvára forduló reakció, emelkedettség és asszonyillat. Ebből áll össze ez a nő. És egy csöppnyi a titokzatosságból.
És van, aki igazán kiemelkedik a többiek közül, ám úgy, hogy nem lóg ki az előadásból, hanem nagyon is szerves része a csapatnak: Gyabronka József mindhárom szerepében remekel. A kedélyes polgármester, aki nem érti, mit nem lehet érteni az értelmetlenségen, a tisztességben megőrült önkéntes tűzoltó, akinek nem bocsájtják meg, hogy nincs bűne, vagy éppen a K. vérétől felfrissülő Bürgel színei, árnyalatai tökéletesek. Nincsenek a néző szájába rágott, kiemelt mondatok, mégis a magától értetődő természetességgel közvetített gondolatok, a remek ritmusérzéknek, a megfelelő időben, a megfelelő gesztusnak, pillantásnak köszönhetően, kiemelkednek – megnevettetnek és/vagy elgondolkodtatnak. Ismét bebizonyosodott, hogy Gyabronka remek színész.

***

A szombati előadás nem volt zökkenőmentes, de nem az apró ritmushibák maradtak meg belőle, hanem a gondolkodás élvezete. A Stúdió K előadása elgondolkodtató. És fontos. Azt hiszem.

***

Szeredás és Fodor elővette Kafkát.
Kafka pedig elővett minket. Azt nem tudom, hogy most röhög-e rajtunk, vagy a fejét csóválja.
Én mindenesetre most iszom valamit.