A megszállottság emlékműve az egyetlen ebben a műfajban, amit nem adtak át, nem adnak át, csak úgy van.

Lett.

Mer’ igény volt rá.

A megszállottság emlékműve az egyetlen ebben a műfajban, amit hosszan nem fejeztek be. No, nem azért, mert dolgoztak rajta, mert nem készült el, hanem mert, ha elkészül, akkor át kell adni, „felavatni”.
És azt meg hogy?
Hivatalos határidők módosultak, múltak – rezzenéstelenül állt a kordon és a rendőrsorfal mögött a torz torzó.
Aztán átvágták a gordiuszi csomót: hermetikusan lezártak minden utcát a környéken és odasunnyogtak a kompozíció fő alakjaival és a helyükre rakták őket. Már amennyire sunnyogni lehetett a hatalmas androgünnel és a rajzfilm-robot varjúval és már amennyire helye lehet egy ilyen… izének bárhol a világon (leszámítva egy-egy sírkert izlésficamos újgazdagoknak fenntartott részét). Az ízlés szubjektív dolog. Az ízléstelenségnek viszont van egy szintje, ahonnan objektív. Ez objektív. És most ott áll a kordonok között, huszonnégy órás rendőri felügyelet alatt.
És az igazi trükk: nem adják át! Így marad.
Avatatlanul. Jelképes is lehetne: avatatlan kéz munkája – avatatlan monumentum.
Meg aztán, mit is lehetne mondani egy beszédben, amivel jelképesen átadják a köznek azt, ami ellen a köz tiltakozik? Mit lehetne mondani erről az izéről, amit eddig nem mondtak el róla? Hiszen már minden elhangzott. És mindennek az ellenkezője is. Kordonbontó Übü, Kordonország korlátlan uralkodója maga is négy variációban ecsetelte a mondanivalót, az üzenetet. Mind a négy másról szólt. Attól függően, hogy éppen kinek magyarázta el, hogy nincs igaza.
Mert senkinek nincs igaza.
Mer’ ez jó. Ja, és szép!
Majd miután senki nem vállalta, hogy ünnepélyesen kiálljon, kordonnal-rendőrrel védve, ünnepélyes körülmények között tegye nevetségessé magát (és szégyenletessé a leszármazottai előtt) – csönd támadt. A csöndet csak időnként szakította meg a lesütött szemmel cipőjük orrát bámuló miniszterek (ministerek, azaz szolgák) zavart krákogása. Zavartan tipródtak, hogy mit mondjanak arról, hogy miért nem mondanak semmit. Arra vártak, hogy mondják meg nekik, hogy mit mondjanak arról, hogy miért nem mondanak semmit. És mondják is el helyettük. És lőn! Kordonbontó Übü, Kordonország korlátlan uralkodója pár soros közleményt adott ki mindannyiuk megkönnyebbülésére: nem lesz ünnep, hogy ne bántsuk meg azok érzékenységét, akik mindent félreértenek! Bravó! Lazán lehülyézi azokat, akik nem azt szajkózzák, amit ő mond, egyben védekezik a gyáva sunnyogás vádja ellen (pontosabban azt hiszi, hogy ezzel kivédte – elárulom: nem sikerült), miközben könnyekig meghat a nagylelkűsége. Hiszen bánthatná is őket. Megtehetné. Ha akarná. Közéjük is lövethetne.
De ő nem!
Mer’ ő jó!
Még ezekkel is. Hát inkább hálásnak kéne lenniük, hogy megengedi nekik, hogy jó lehessen velük.
És most minden marad így.
Mozdulatlanná dermedt kimondatlanságban; feszülő indulatokban; hazugságot hirdetve, gyáván menekülve. Kordonnal, rendőrrel.

És a tükör túloldalán egymás kezét fogják az emberek.