B(alu)LOG

Kifordult a világ. 

Olyan az egész, mint valami rossz álom. Nem szeretem a rosszkedvet, a gyanakvó feszültséget, a kajánul vigyorgó sunyiságot. (De hát, ki szereti?) Próbáltam tenni ellene. A magam módján. Kicsiben. A saját kis mikrovilágomban. Mosolyogtam. Szerettem. Nyújtottam a kezem. Nem is eredménytelenül, csak éppen az eredmény is kicsiben látható és rövid ideig. Felvillanó örömök.
Kevés.
Sok kéne belőle.
De ahhoz rengeteg energia kéne. Ahhoz pedig kimeríthetetlen energiaforrás. És egyelőre, úgy tűnik, gyakran engem „használnak” energiaforrásként.
Ami jó…
Csakhogy nem vagyok kimeríthetetlen.
Kimeríthető vagyok.
Kimerültem.

Zavar, hogy nem látjuk egymást. Nézzük a másikat, de nem őt látjuk, hanem azt, amit mi képzelünk róla. Azaz a saját elképzelésünket látjuk bele, azt látjuk benne. Vagyis magunkat. És ítélkezünk arról, amit gondolunk, hogy látunk. És ezzel bizony sajátmagunkról mondunk véleményt. Lehet, hogy én is, csak már észre sem veszem.

Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk egymás szemébe nézni. Hogy tényleg egymás szemébe nézhessünk.
Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk szólni, ha valami nem jó. Bizalom, hogy elhiggyük, hogy más is azt akarja, hogy jó legyen.
Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk tenni. Másokért. Egymásért. Magunkért.

Biztonságérzet kéne és nyugalom. Hogy ne féljünk.