Nagy a baj.
Amikor egy tőlünk távol zajló háborút felhasználva, annak történéseit, céljait, következményeit meghamisítva, meglovagolja valaki a fajelméletet, hogy ezzel szerezzen elismerést, de legalábbis népszerűséget. Vagy legalább magára irányítsa egy kicsit a reflektorfényt.
Nagy a baj.
Pláne, ha az, aki mindezt teszi, nem más, mint egy filozófus. Olyan filozófus, aki az utóbbi időben arról volt ismert, hogy hetente mondott ellent önmagának, logikusan érvelve véleménye mellett, majd egy hét elteltével éppoly logikusan cáfolta saját mondandóját. Na jó, nem logikusan, inkább egy furcsán zavaros alapokra épülő következtetésláncolattal jutott el az általa alapigazságnak tartott kinyilatkoztatásáig.
A hosszú évek alatt, egy értelmes, okos, szociálisan érzékeny filozófusból, a lényegesen nagyobb ismertséggel járó közírói pályára váltott, majd hanyatló ívbe fordulva, politikai karrier építésébe kezdett. A pártkarrier nem jött össze. Ám az ismertség fényéből kilépni nem olyan könnyű. Mindenesetre neki nem. Kétségbeesve ragad meg minden alkalmat, hogy feltűnjön. Erre a legjobb módszernek az tűnik, ha extrém véleményt hangoztat, lehetőleg mindenkitől elkülönülve, mindenkit támadva – így aztán a támadottak és az azokkal egyetértők, vagy ellenkező véleményen levők is felé fordulnak egy pillanatra.
A filozófusból-közíróból-politikusból-közíróvá alakuló nagyon-nem-filozófus, ma már az őrület szélén jár. Félreértés ne essék: ez nem valamiféle negatív jelző, hanem komoly aggodalom a mentális egészségéért. Nem csak a véleménye meglepő (az ilyesmi teljesen szubjektív, vagy egyetértek vele vagy nem), de a gondolatmenet logikája is elég zavaros. És akkor még nem is beszéltem a tárgyi tévedésekről.
Már az meglepett, amivel fejtegetéseit bevezeti, megalapozza: „Radnóti Miklós, halhatatlan kései költeményei némelyikében, kifogástalan prozódiával és kifogástalan udvariassággal azt üzente az utókornak, hogy a zsidók, köztük a költő szisztematikus elpusztítása miatt különösebben senki ne nyugtalankodjék, hiszen mindenki bűnös, senkinek sincs kirívó felelőssége.” Ettől azért fölakadtak a szemeim… A politikához nem értek. Van róla véleményem, de el kell fogadnom, ha leintenek, nálam okosabbak.
Akkor is ha továbbra sem értek egyet velük.
Tehát lehet, hogy alapvetően rosszul látom a dolgokat, rosszul tudom a tényeket, tájékozatlan vagyok és az "egykorfilozófusnak" van igaza. De az biztos, hogy magyar irodalomból nemhogy az érettségin bukna meg, de az általános iskola felső tagozatába sem léphetne!
E kijelentése után már erős kétségekkel olvasom,
amit a későbbiekben tényként ír:
„Izrael úgy torolja meg (Fél lábon álló Szókratész)
az 
ellenállás gyermeteg és reménytelen kísérletét, hogy halomra öli a polgári lakosságot.” Ez a mondat olyan, mintha a Kurucinfora íródott volna. A valóság figyelmen kívül hagyásán túl, logikája a következő: Ha a szomszéd naponta rám töri az ajtót és le akar döfni egy késsel, de nekem sikerül azt kicsavarni a kezéből, akkor ő nem követett el semmit, ez teljesen rendben lévő dolog. Ha - miközben kicsavarom a kést a kezéből - eltörik a csuklója, akkor én agresszív bűnöző vagyok, aki azzal szórakozik, hogy mások csontját aprítja.
Vajon mivé alakult, az egykor nyitott elméjű, humánus gondolkodású, liberális filozófus? Mi vezethette a kezét, amikor saját magát lejárató gondolatait leírta?
Nagy a baj.
Amikor egy gondolkodó nem gondolkodni, hanem tetszeni akar. Mindegy, hogy kinek. Bárkinek. Sőt, akárkinek.
Nagy a baj.
Amikor a humánus értelmiség antiszemita eszméket kezd terjeszteni, úgy hogy észre sem veszi, mit tesz. És egy cseppnyi figyelemért cserébe maga gerjeszti ezeket az eszméket.
Nagy a baj…
De lehet, hogy tévedek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.