B(alu)LOG

A miniszterelnök szerepet játszik. Persze, maga a pozíciója is megköveteli, hogy szereplőként viselkedjen: politikai szereplőként, egy ország kormányfőjének szerepében – ennek megfelelően kell viselkednie. Hisz „színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő”. Ő azonban, valami furcsa módon, szereptévesztésben van. Lehet, hogy nem elég neki az, amit a politikusi karakter nyújthat, ezért tör hadvezéri babérokra.

Julius Caesar, Hannibál, Napóleon, Dzsingisz kán vagy éppen Nagy Sándor alakja nagyobb tiszteletet ébreszt benne, mint mondjuk Churchillé vagy Roosevelt elnöké. Lehet, hogy a gyerekkori sok foci miatt kimaradt az életéből a játék háborúsdi és egy bizonyos kor után, egy bizonyos társadalmi pozícióban már mégsem játszhat ólomkatonákkal. Más lehetősége azonban, békeidő lévén, nem nagyon van. Ő viszont hadviselés nélkül is hadvezérnek képzeli magát. Csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy háborúzzon. Harcban állunk az Európai Unióval, az Egyesült Államokkal, bőszen támadjuk a… ööö… izé… Szóval, a szövetségeseinket… De minden fronton zajlanak csaták: rezsi harc, bank háború és mindenféle unortodox forradalmak. Kissé már betegesnek tűnik ez a szerepjáték. A csatamezőn, fegyverrel küzdő katonák esetében érthető, ha példáikat mindennapi környezetükből veszik, ám békében, egy demokratikus állam kormányfőjétől, legalábbis zavarba ejtő, hogy minden mondata hadi hasonlatokkal van tele…

És most íme, itt a következő harci helyzet. A helyszín, a budai Vár. Bizony. A hadvezér már össze is hívta a haditanácsot (fedőneve: Hauszmann Bizottság), hogy megtárgyalják, miként foglalják vissza a Várat a magyar nemzetnek. Nem, nem fantáziálok, ez a véres valóság! Szó szerint idézem a kormány weboldalán megjelent tájékoztatást:
„A miniszterelnök a most megalakult bizottságot haditanácsként jellemezte, ahol megvitatják, miként foglalják vissza a magyar nemzetnek - "nem csellel vagy ostrommal, hanem széles nemzeti összefogással és munkával" - a budai Várat, a magyar nemzet szimbolikus helyszínét, identitásának szerves részét.”
Na, most megijedtem. Az ellenség keze betette a lábát Budára! Nem merek felülni a 16-os buszra, nehogy útközben golyózáporba kerüljek a frontvonalon áthaladva. Azon se csodálkoznék, ha Vitézy Dávid a lemondását fontolgatná, amiért a budai járatok nem tudják tartani a menetrendet, a háborús helyzet miatt. Remélem, minél előbb legyőzzük az ellenséget és az élet visszaáll a régi kerékvágásba, a buszok újra menetrend szerint közlekedhetnek.
Egy kérdésem azért még lenne. Tudom, figyelmetlen vagyok és biztos elhangzott már, de most valahogy nem emlékszem… Ki foglalta el a budai Várat, akitől vissza kell foglalni? Ki ellen harcolunk, amihez haditanács kell? A II. világháború végén (bizonyos csoportok furcsa módon a „Becsület Napjaként” emlegetik az eseményt), a körülzárt német-magyar csapatok kitörési kísérletet hajtottak végre és csúfos véget értek. Ők tehát nem lehetnek. A szovjet csapatok, a rendszerváltás idején, elhagyták hazánkat. (Azóta kiderült, hogy maga a miniszterelnök zavarta ki őket sajátkezűleg, bár akkor még nem is volt hadvezér, csak lánglelkű liberális forradalmár. De ez azóta elmúlt. Ez is.) Ráadásul már Szovjetunió sincs. Az oroszok pedig újra a testvéreink. Szóval, zavarban vagyok a tudatlanságom miatt: karnyújtásnyira tőlem folyik a harc és én azt se tudom, kire kell lőni. Szégyellem magam.

Egy másik mondat is megragadta a figyelmemet:
„A budai Várral egyetlen olyan politikai rendszer sem képes mit kezdeni, amely nem békélt meg vagy egyenesen szemben áll Magyarország történelmével.”
Ajaj, akkor lehet, hogy bajban vagyunk! Mert ezek szerint, ha kezdeni akarunk valamit a budai Várral, akkor ugye, előtte el kéne bontanunk – többek között – a Szabadság téren, a Megszállottság Emlékművét, néhány Horthy szobrot, a Nemzeti Alaptantervből kigazolni a fasiszta szerzőket… És még hosszan sorolhatnám, mi mindennel kéne kezdeni valamit, mielőtt a Várral kezdenénk bármit. (Kezdjük mondjuk a varjús angyalkával a téren. Vagány dolog lenne!)

De már megint szégyellem magam, mert olyan maradi, hagyományos módon gondolkodom és nem tudok elszakadni attól a fránya logikától. Ehhez is unortodox módon kell hozzálátni. Ilyen módon aztán a kezdet előtt jön a vég. Na, nem kell megijedni, úgy értem, hogy a végcél. Még nem tudni pontosan, hogyan valósul meg – ezt majd a haditanács (Hauszmann Bizottság) kifundálja – de már világos, hogy
„Azt szeretnénk, hogy a budai Várhegy - ahogy ezt Hauszmann Alajos maga is gondolta, és saját korában meg is valósította - a magyar kultúra fellegvára legyen.”
Ez már világos beszéd kérem! Így már el lehet indulni a csatába. Legyen a Vár a magyar kultúra Akropolisza! Az első lépések már megtörténtek: a Várszínházból annak idején Nemzeti Táncszhínházzá avanzsált épületből kisöpörtek minden színházat. A folytatásban először az Országos Széchenyi Könyvtárat távolítják el, utána pedig a Nemzeti Galériát helyezik a „múzeumi negyedbe”. Ami még nincs. (És a magam részéről nem is szeretném ha lenne, legalábbis ne úgy és ne ott, ahogy tervezik.) Mindenesetre az unortodox gondolkodás újabb diadalát tapasztalhatjuk meg, miszerint: úgy hozzuk létre a „magyar kultúra Akropoliszát”, hogy minden kulturális intézményt eltávolítunk, helyüket sóval behintjük. Na, ez az igazi csoda kérem szépen! Igazi magyar csuda! Sőt pláne: csudi-mudi! Ezt csinálja utánunk, aki tudja!

Hogy remekbeszabott végeredményre számíthatunk, ahhoz kétség sem férhet, hiszen a hadvezér:
„Szavait azzal zárta, hogy a Várkert Bazár volt a főpróba, most pedig elkezdődhet az előadás.”
Hát, akkor pedig nagyszerű lesz…
Hetente újra át lehet majd adni.
Vagy összedül magától az egész.

De ezen még ráérünk merengeni. Először meg kell nyerni a csatát, vissza kell foglalni a Várat a magyar nemzetnek! (Jaj, csak tudnám, mi lesz addig az identitásunkkal! Szerves része idegen kézen van, vagy mi!) A végső győzelemig mindenesetre nem árt, ha golyóálló mellényben szálunk a 16-os buszra.