B(alu)LOG

 Levelet kaptam. Gondolkodtam rajta, de aztán csak kibontottam.
Na, akkor kezdtem csak igazán gondolkodni.

Nem ismerem személyesen a miniszterelnököt, így bármit állítanék róla, azt lehetne joggal a szememre vetni, hogy csak a megérzéseimre alapozva mondom, amit mondok, elfogultan, szubjektíven ítélve meg. Ezért most félreteszem az előítéleteimet, az ellenérzéseimet és elfogulatlan leszek. Legalábbis megpróbálom.

Jóindulattal közelítem meg a dolgot és nem mondom kapásból, hogy a magyar miniszterelnök hazudik. Csakhogy a levél minden mondata hazugság… Tehát, ha nem hazudik, de mégis olyasmiket állít, amik nem felelnek meg az igazságnak, akkor biztos félrevezették! Jaj-jaj, valaki figyelmeztesse rá, hogy csúnyán rászedték! Hát nem szabad mindenkinek hinni! Azokban a körökben meg pláne nem.
Nézzük akkor az irományt, mondatról mondatra!
„Tisztelt Honfitársam!”
Már itt kicsit zavarba jöttem, hisz a levél nyilvánvalóan egy Honfitársam nevű embernek szól és csak azért landolt a postaládámban, mert a címzést elrontották. Ott ugyanis az én nevem és pontos címem áll. (A címzés alapján, akár még különlegesnek is érezhetném magam, mert a második emelet, 7/A lakást, James Bondként, 007/A jelzéssel látták el.) Ha azonban kisbetűs honfitársnak szól a levél, akkor az mégis én lehetek. Ebben az esetben a megszólítás első szaván kell elcsodálkoznom. Azt ugyanis erősen kétlem, hogy az aláíró (pontosabban a „színesaláírásnyomtató”) tisztelne engem. No, nem mintha nem tartanám magam méltónak e megtiszteltetésre, egyszerűen csak úgy vettem észre, hogy ő képtelen a tiszteletre. Hiszen, szemlátomást nincs is tisztában a szó jelentésével, folyton a félelem szinonimájaként használja. Például nyilván azt hiszi, hogy mindenki számára úgy tűnik, mintha tisztelné Putyint, pedig… Vagy az édesapját, aki gyermekkorában, saját elmondása szerint, gyakori és alapos verésekkel vívta ki a „tiszteletét”. Annak pedig, hogy a honfitársait tisztelné, az elmúlt huszonhét évben minden cselekedetével és megnyilvánulásával ellentmondott. Inkább ostoba szolgáknak tartja őket. (Persze, elképzelhető, hogy tévedek és mégis van valaki, akit képes tisztelni. Akkor pedig könnyen meglehet, hogy az házunk rejtélyes, Honfitársam nevű lakója.)

Hogy bizonyítsam elfogulatlanságomat, rögtön be kell ismernem, hogy az imént túloztam, amikor azt állítottam, hogy minden mondat hazugság. Íme:
„Azért írok Önnek, hogy tájékoztassam, a kormány január 17-i ülésén határozott a Stop Soros törvényjavaslatról.”
Ez igaz. Az első szótól az utolsóig. (Elég kínos is ez nekünk.)

„Az elmúlt év végén lezajlott nemzeti konzultáció során az ország polgárai elsöprő többséggel nemet mondtak a Soros-tervre.”
- Már az előbb is akartam jelezni, hogy a központozás nem az erőssége, talán oda kellett volna adni valakinek, hogy javítsa ki, mielőtt elküldi.
- Az emlegetett nemzeti konzultáció, hazug, manipulatív kérdéshalmaz volt, amit a legjobb szándékkal sem nevezhetünk konzultációnak. (Mint tudjuk, ezt a rendszert és módszert Adolf Hitler vezette be, így szüntetve meg a népszavazás intézményét.)

- A „Soros-tervről” még nem derült ki, hogy valóban létezne, a kormány népbutító, hagymázas propagandaszövegein kívül nincs nyoma.

- Az erős rásegítéssel feltupírozott kétmillió közeli szám, nem éppen az „ország polgárainak elsöprő többsége”. (Ha valakinek sikerült ezt a marhaságot bemesélni a miniszterelnöknek, akkor viszont nem csodálkozom, hogy azon búsong, hogy „fogy a magyar”.)

„A Stop Soros törvényjavaslat célja, hogy érvényt szerezzen ennek.”
Bocs, de minek? Egy nem létező dologról, egy nem létező (de kurva drága) konzultáción, az ország rettegésbe hajszolt töredéke által kinyilvánított idegengyűlöletnek?

„Meg kell akadályoznunk, hogy Magyarország bevándorlóország legyen.”
Valami ilyesmit mondott Szvatopluk is, 895 táján… Egyébként pedig, az adatok alapján, ez a veszély nem fenyeget, bár az oktatás és képzés tönkretétele után, ha nem akarjuk, hogy csődbe menjen a gazdaság, nem ártana, ha némi képzett munkaerő szivárogna be külföldről.

„A tét hatalmas.”
Mindent erre a lapra tett fel? All in?!

„Az ország határán felépített kerítés megállította a migránsokat, a bevándorlás támogatói azonban most újabb támadást indítottak hazánk ellen.”
Nem igazán állított az meg senkit. A fasiszta módszerek, a pengés kerítés, a határvadászok, az embertelen körülmények, a kiéheztetés, a vízmegvonás, a segélyszervezetek kitiltása a menekülttáborokból, egyedül arra volt jó, hogy a mi hírünket vigye a civilizált világba. Ahonnan mi ezzel ki is iratkoztunk. És milyen újabb támadás? Az újabb szó használata feltételezi, hogy már korábban is megtámadtak minket – szóval, ez a „támadás” valószínűleg, épp annyira lesz valós, mint az előző, aminek nyoma sincs.

„Soros György lebontaná a határzárat, és milliókat akar betelepíteni Afrikából és a Közel-Keletről.”
Ez konkrét hazugság, többszörösen bizonyítottan. Soha, sehol nem mondott, írt ilyesmit. És annak, hogy ennyi idősen védőfelszerelést húzzon és nekilásson egy drótvágóval a bontásnak, lássuk be, vajmi kevés az esélye.

„Nekünk Magyarország az első.”
Ez a fejedelmi többes aggodalomra ad okot… Skizofrénia lenne? Vagy az ország legfőbb szolgája helyett, valóban az ország uralkodójának gondolja magát? Esetleg konkrét felhatalmazás nélkül beszél mások nevében? És ha valóban Magyarország állna nála az első helyen, akkor nem a saját-, valamint családi-, és barátiköre zsebének megtömésén dolgozna, akár az ország teljes eladósítása árán is.

„Ragaszkodunk ahhoz, hogy csak mi, magyarok dönthessük el, kikkel élünk együtt.”
Szerencsére, olyan országban élünk, ahol vannak törvények és az alkotmány e kérdésekről pontosan rendelkezik. Ööö… ja… már nem… Kik azok a „mi magyarok”? Vannak netán „ti magyarok” és „ők magyarok” is? Vagy minden magyarra gondol? Mert akkor közölnöm kell, hogy magyar vagyok és nem hatalmaztam fel, hogy a nevemben marhaságokat fecsegjen.

„Ezért a Stop Soros törvényjavaslattal és minden eszközzel azon leszünk, hogy megvédjük hazánkat.”
Kitől, te szerencsétlen?

„Össze kell fognunk azért, hogy Magyarország megmaradjon magyar országnak.”
Na, akkor itt most álljunk meg egy pillanatra…
Mély levegő.
Kilégzés.
Mégegyszer: levegő be – bent tart – kifúj – megnyugszik.
Tudom, hogy ez manapság hazánkban egyre népszerűbb, de a civilizált világban egyáltalán nem. Bizonyítván a jószándékomat, feltételezem, hogy frappánsnak találták a „Magyarország – magyar ország” szójátékot és nem a náci retorika hatásos használata volt az indíttatás.
Vagy nem is! Ez annyira szar, hogy még én sem hiszem el.

„Itt az idő. Álljunk ki Magyarországért!”
Azt hiszem, hogy most éppen azt teszem.
Kiállok a hazámért azzal, hogy bizonyítom, nem minden magyar idióta szolga.

 Plébános úr!

Nem kérek elnézést azért, ha netán megzavarom levelemmel.
Nem kérek elnézést – mert zavarni akarom.
Nem az én dolgom lenne, hogy zavarjam, a lelkiismeretének kellett volna megszólalni és nem most, hanem már jóval korábban. Annak, hogy a lelkiismerete hallgatott, két oka is lehet, de egyik sem örömteli: ön vagy aljas és akkor nem csoda, ha e belső hang nem zaklatja, vagy végtelenül ostoba és tényleg nem érti milyen ízléstelen, kegyeletsértő, és megalázó volt minden megnyilvánulása az elmúlt napokban.

Mindenkinek joga van a saját világképe alapján megítélni történelmi eseményeket, személyeket. Mindenkinek joga van hozzá, hogy az ízlésének megfelelően értelmezze, magyarázza a történelmi események okait, mozgatórugóit, egyes személyek cselekedeteit. Természetesen előfordulhat, hogy az ön ízlésének megfelelő magyarázat nem egyezik a mások ízlésének – teszem azt, az enyémnek – megfelelővel. Ez lehet akár szubjektív megítélés kérdése. Amit viszont objektíven meg lehet ítélni, az az, hogy mik is voltak azok a bizonyos történelmi események, kik is voltak azok a bizonyos személyek. Ezek ugyanis tények, adatok, amiket iskolai tanulmányainknak, a történészeknek és a még élő tanúknak köszönhetően axiómaként kell elfogadnunk. Át lehet őket színezni, apró ecsetvonásokkal korrigálni rajtuk, retusálni, esetleg egyenesen photoshopolni őket, hogy jobban, vagy legalábbis számunkra kedvezőbben mutassanak. Ám ebben az esetben már nem felelnek meg a valóságnak, így aztán a plasztikai műtéten átesett múlt emlegetése, már nem számíthat hiteles hivatkozási alapnak.

A hosszú felvezetés után, rátérnék mondanivalóm lényegére. Az, hogy ön hogy ítéli meg Horthy Miklós szerepét a magyar történelemben, nem tartozik rám, nehéz is lenne egyértelműen, határozottan és objektíven nyilatkozni róla, hisz nálam okosabb, avatottabb emberek között is csak egyetlen dolog egyértelmű vele kapcsolatban: megosztó személyiség, akinek tettei, jellemvonásai a mai napig vita tárgyát képezik. Évek óta, hagyományt teremtve, mise keretében emlékeznek meg róla a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban. Akinek az ízlésével ez nem ütközik, az ott lehet, aki nem akar, nem megy oda.

Csakhogy bekövetkezett a vis maior. Alapvetően jóindulattal feltételezem, hogy valóban csupán figyelmetlenség történt és ezért nem tűnt fel, hogy a kiválasztott dátum, éppen az auschwitzi láger felszabadításának napja, a holokauszt nemzetközi emléknapja. Elfogadom az ön magyarázatát – hisz ilyesmi bárkivel előfordulhat, ha nem is szerencsés – elfogadom, hogy csupán figyelmetlenség volt.

Először.

Csakhogy aztán kiderült. Szóba került, beszéltek róla.
És ettől kezdve válik érdekessé az ön szerepe. Észbe kapott és felmérte, hogy hibás döntést hozott, hiszen párás szemmel emlékezni valakire, akinek vitathatatlan negatív szerepe volt honfitársaink jogfosztásában és sokak halálában (ha nem is saját kezűleg hajtott végre gyilkosságot, de saját kezűleg írt alá és fogadott el rendeleteket és juttatta mások kezére, a benne végsőkig megbízó honfitársait), éppen azon a napon, amikor a világon mindenütt e áldozatok emléke előtt hajtanak fejet, nem igazán ízléses? (Meg kell mondanom, rendkívül büszke vagyok rá, hogy ilyen higgadtan, finoman, udvariasan és visszafogottan fogalmaztam.) Eszébe jutott, hogy nem lesz ez így jó? Amikor erről kérdezték a rádióban, akkor ön ma reggel (2018.01.25.) ezt válaszolta: „Hát, minden napra esik valami fontos esemény, ha ahhoz igazodnánk, akkor soha nem mozdulnánk”
Igen.
Igen, ezt mondta. Szó szerint.
Nem azt, hogy: „Elnézést, figyelmetlenek voltunk, keresünk valami megoldást, ami nem sért senkit.” Nem, nem ezt.
Amikor mindenki felkapta a fejét, hogy itt valami nem kerek, arra ön így reagált: „Ez a hisztériakeltés, ez itten megtörtént.”
Igen.
Igen, ön a kegyeletsértést kellemetlenségnek érzi, azt pedig, hogy az ízléstelen kegyeletsértés a legtöbb embernek nem tetszik „hisztériakeltésnek” tartja.
De ön is tudja, hogy tényleg nem szerencsés Horthyt dicsőíteni azon a napon, amikor a világ az áldozatokra emlékezik. De hát mit is tehetett volna, hisz hirtelen, a semmiből, erre a dátumra esett egy nemzetközi emléknap. Ez csak most derült ki, hogy ez van. Szinte direkt azért, hogy elrontsa az ön miséjét, csak úgy lett. Ahogy elmondta: „Persze, engem is zavar, félreértés ne essék, és ha ez időben kiderült volna, akkor természetesen, én is ezt az érzékenységet nagyon szívesen figyelembe vettem volna. És meg is értem egy bizonyos szempontból, hogy vannak olyanok, akiket ez ilyen érzékenyen érint.”
Tudja plébános úr, engem az zavar, ha valakit az ilyesmi nem érint érzékenyen!
Sértett felháborodással kérdezte: „Ki az, aki ilyen rosszindulattal azt feltételezheti rólunk, hogy a két eseményt szembe állítjuk egymással? Ez olyan rosszindulatú feltételezés!”

Senki. A két dolog „szemben áll egymással”. Maximum ön tesz úgy, mintha ez nem így lenne. Mégegyszer elmondom: a Shoá áldozatainak emléknapján, Horthyért misézni, kegyeletsértő. Nincs rá mentség, nem lehet kimagyarázni. Ez nem feltételezés. Ez nem rosszindulat. Ez egyszerű ténymegállapítás.
De hiszen jól tudja ezt ön is, minden ártatlan szempillarebegtetése ellenére, hiszen azzal is tisztában van, hogy ez nem egy egyszerű szentmise, amit valakiért tartanak. Erre a megemlékezésre vendégeket, előadókat hívtak. Nem, nem papokat. Mondjuk ezen már nem is akadnék fenn azok után, hogy a református Horthyt a katolikusok dicsőítik. De hogy ön mennyire tisztában van azzal, hogy mit tesz és amit tesz, annak mi a jelentése, semmi nem mutatja jobban, mint a vendégelőadók személye. Szakály Sándor, aki szerint a numerus clausus nem volt jogfosztó törvény és ami Kamenyec-Podolszkijban történt, az „idegenrendészeti eljárás” volt; és Boross Péter, aki szerint nem is volt igazi antiszemitizmus, erre pedig megdönthetetlen bizonyíték, hogy az ő apukája is kapcsolatban állt zsidó emberekkel.

Plébános úr, lenne itt még néhány dolog, amik mindenkinek segíthetnek, ha nem is a hajdani kormányzó, de az ön megítélésében.
Ön napokkal ezelőtt kapott egy e-mailt, amiben udvarias hangon megkérdezték, hogy tudja-e, miről nevezetes ez a dátum és nem gondolja-e hogy valami megoldást kéne találni, hogy ne mérgesedjen el a helyzet. Nem, ön nem gondolta, hogy megoldást kéne találni. De válaszolt. Saját kenetteljes mondatai valószínűleg annyira megtetszettek önnek, hogy az e-mail teljes szövegét gyorsan a plébánia honlapján lévő meghívó után csapta. (Ez ma estére már eltűnt, meghívóstul, mindenestül, de hát ugye a tárolt változat…)
Úgyhogy most ezzel a levéllel foglalkoznék néhány mondat erejéig. Nem a központozás és a kis-, és nagybetűk sajátságos használatával, hanem a tartalmi résszel. Az egyik legfeltűnőbb ellentmondása, hogy míg egy helyütt ezt írja:
„A történelmi korszakhoz kapcsolódóan emlékezünk az első világháború centenáriuma okán a Nagy Háborúban elhunyt hőseinkre, valamint a nemzetközi emléknaphoz kapcsolódóan az ártatlanul elhurcolt auschwitzi áldozatokra is.”

Másutt már ezzel védekezik:
„A szokásos év elejei időpontban történő Horthy Miklós megemlékezés szervezésekor fel sem vetődött annak a gondolata, hogy szombat délelőtti szentmisénk dátuma megegyezik az auschwitzi haláltábor felszabadításának emléknapjával. A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés.”

Na, most akkor tudta vagy nem tudta? (Kérdezhetném úgy is, ahogy az elején említettem, hogy aljas-e vagy ostoba, de ezt majd a végén mindenki eldöntheti maga.) És ha tudta, akkor miért intézte mégis így? Ha nem tudta, akkor miért állítja, hogy az emléknap kapcsán megemlékeznek az auschwitzi áldozatokról? Kimagyarázhatatlan.
A levél tartalmaz némi történelmi összevisszaságot, téves adatokat és kenetteljes meghatottságot, a zsidó hazafiak dicséretétől, a Koszorús Ferenc legendáriumon át, a német megszállásig, míg végül elér a konklúzióig:
„A szentmisénk célja, hogy igazolja, nincs ellentét a kormányzó iránti tiszteletadás és az áldozatokra való megemlékezés között. E kettő a keresztény imádság keretében feloldható.”
Hűha…
Szomorúan azt kell mondanom, hogy de, bizony van ellentét. Komoly, végzetes és végleges ellentét van. Ha a misének valóban ez a célja, akkor ez bizony mission impossible. És már megint az a fránya ellentmondás, hogy ha valóban ez mise célja, akkor miért mondta, hogy nem is tudott erről a dátumról? A keresztény imádság pedig nem az az oldószer, amely a harcot békévé oldja, utólag. (Bár az is tény, hogy sokan ezt az oldószert is ugyanúgy és ugyanarra használják, amire a boltban kaphatót, a hétköznapi bódulatra vágyók.)

Plébános úr, ön nem csak az áldozatok emlékét, nem csak a leszármazottak lelkét sértette meg, hanem minden hívő és nem hívő embert, amikor több alkalommal úgy védekezett, hogy közben vádaskodott és istentelennek titulálta azokat, akik nem értenek önnel egyet. Nem ezt a szót használta – még mielőtt belém kötnek, hogy kiforgatom a szavait – hanem azt mondta „akinek nincs istene”, és ezt nehéz lenne másképp értelmezni.
Aztán egy hátborzongató pillanat, ami tipikus tankönyvi példája az antiszemita gondolkodásnak és az antiszemita ember védekezésének. Nem állítom, hogy ön az lenne, csak azt, hogy ösztönösen a szokásos sztereotípiával válaszol – én nem vagyok antiszemita, van egy zsidó barátom…
„Én nem vagyok antiszemita. Választott népnek ismerem el a zsidó népet, nem gyűlölködöm a zsidókkal szemben. Az egyik hívőnk, akivel sokszor beszélgetünk, megöleljük egymást, nagyon tiszteljük egymást, zsidó származású ember.”

Mint mondtam, mindenki döntse el maga, hogy mit gondol az elmúlt napokról, Horthyról, az áldozatokról és hogyan vélekedik önről.
Egy dolog biztos: több napja is volt rá, de az egész történet folyamán, egyetlen egyszer sem jutott eszébe bocsánatot kérni. Árokásó gyűlölködőknek titulálta kiabálva azokat, akiket ön sértett meg és fel sem merült önben, hogy azt mondja: hibáztam, elnézést kérek, oldjuk meg valahogy.

Hát ennyi, plébános úr.


Láng Balázs

Horthy Istvánné, gróf marosnémethi és nádaskai Edelsheim-Gyulai Ilona Mária Andrea Gabriella születésnapja:

január 14.

Vitéz nagybányai Horthy Miklós születésnapja:

június 18.

A két dátum közötti öt hónapban nincs megfelelőbb nap a saját állítása szerint, meggyőződéses antiszemita kormányzó és menye tiszteletére tartott szentmisére, mint a Nemzetközi Holokauszt Emléknap - január 27. A plébániahivatal szerint: "A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés."

Belátom, hogy ha már nem a pontos évfordulón tartják a párás szemű megemlékezést, akkor erre keresve se találhattak volna megfelelőbb időpontot. Így aztán, eltérve a katolikus szokástól, hogy az ilyen ünnepélyes szentmiséket vasárnap tartják, inkább áttették szombatra, csak hogy le ne csússzanak a megfelelő időpontról. Ha már úgysem a kerek évfordulókon imádkoznak a lovastengernagyért, akkor az év 365 napjából mégiscsak az a legkézenfekvőbb, ha a 150 000 Don-kanyarba meghalni küldött katonáért és a magyarországi zsidók jogfosztásáért és deportálásáért vastagon felelős kormányzóért azon a napon tartanak emlékmisét, amikor a világon mindenütt (mármint mindenhol máshol) a holokauszt áldozataira és az auschwitzi tábor felszabadítására emlékeznek.
("A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés.")

Az is természetes dolog, hogy politikusok és történészek vállalnak haknit szentmiséken. Így szokták ők. Időnként beugranak egy-egy misére és ott aztán elmondják a magukét, amit várnak tőlük. Hiszen, (tudom: „A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés.”) a fellépő művészek ebben a témában nagy szaktekintélynek és pártatlannak tekinthetők. De legalábbis profinak, akik többször bizonyították alkalmasságukat, így a szervezőket nem érheti meglepetés a mondandójukkal kapcsolatban.

Az egyik műsorszám előadója, Boross Péter, a véletlenül belügyminiszterből miniszterelnökké avanzsáló régivágású… ööö… Szóval Boross Péter, aki a vészkorszakban, középiskolásként, nem látott Magyarországon antiszemitizmust. (Előtte is antiszemitizmus, mögötte is antiszemitizmus, mellette is antiszemitizmus – csak pünkt ahol ő volt, ott nem volt antiszemitizmus.)

A másik sztárvendég Szakály Sándor, történész diplomával rendelkező intézetigazgató. (Intézetének neve „Veritas”, mely finom utalás arra, hogy ne hagyjuk magunkat zavartatni a történelmi tényektől, eseményektől, hanem fogadjuk el igazságnak, amit ők mondanak.) Nem hiszem, hogy valamiféle pálfordulástól kéne tartani a műsorszámával kapcsolatban, hiszen ő az, aki szerint Kamenyec-Podolszkij nem volt deportálás és számos egyéb történelmi ténnyel kapcsolatban is új igazságot hirdet, mert a tényeken alapuló, nem felel meg pártunknak és kormányunknak. Vastaps várható. (Kicsit kisebb, mint a Hóbagolynál és a tánctól sem kell ismételni, de azért megbízható vastaps.)

Végül, de nem utolsósorban Lezsák Sándor lép a szószékre. Az ő feladata is világos: az országgyűlés fideszes alelnökeként kormányunk áldását képviseli a szeánszon.

De a program és a fellépő művészek után, térjünk vissza egy kicsit a dátumra és a Plébániahivatal döbbent válaszára!
(„A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés.”)
Tehát nem találtak a 365-ből megfelelőbb napot, a Nemzetközi Holokauszt Emléknapnál. Dej’szen nem is tudták, hogy az ezen a napon van. A levél vége felé le is írják:  a „Horthy Miklós megemlékezés szervezésekor fel sem vetődött annak gondolata, hogy szombat délelőtti szentmisénk dátuma megegyezik az auschwitzi haláltábor felszabadításának emléknapjával.” (A sértett ártatlansággal szempillarebegtető mondat, pontos idézet, a központozás is az eredetivel megegyező. Mármint a központozás hiánya.) És ezután következik a már többször idézett, „szívemcsücske” mondat! Igen, igen, az, pontosan: „A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés.” Egy kicsit ugyan zavarba ejtő, hogy a nemistuttukhogyakkó’van állításnak ellentmond a levél eleje, ahol ez áll: „A történelmi korszakhoz kapcsolódóan emlékezünk az első világháború centenáriuma okán a Nagy Háborúban elhunyt hőseinkre, valamint a nemzetközi emléknaphoz kapcsolódóan az ártatlanul elhurcolt auschwitzi áldozatokra is.” (Központozás hiánya, kis és nagybetűk használata megegyezik az eredetivel.) Ööö… na de, ha tudták, akkó’ mér’ írta azt, hogy nem tudták? Illetve… ha nem tudták, akkó’ mér’ vették bele a programba, a vendégművészek mellett? Assz’em, ebbe beletörne szegény jó Szörnyeteg Lajos agyveleje!
Hagyjuk is, mert ez kimagyarázahatatlan.
(Bár tudjuk, hogy „A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés.”)
Inkább csemegézzünk tovább, hisz van miből – tartogat még számunkra finomságokat a plébániahivatal. Például: „Mint alaptörvényünk leszögezi, a német megszállás lényegében véget vetett Magyarország szuverén létezésének. A magyarországi zsidóság deportálása a Budapestre érkező Adolf Eichmann irányítása mellett zajlott.” Hát, ha leszögezi, akkó’ nincs mit tenni – az bizony le van szögezve. (Ja, majd’ elfelejtettem: a központozás hiánya megegyezik az eredetivel.) A szög, az pedig szög, akkor is, ha Horthy hatalmon maradt. Ez nem fontos. Ez csak egy adat. Nem kell vele foglalkozni! Különben is olyan aranyos, ahogy ügyesen fogalmaz – nem lehet belekötni, hisz’ nem azt mondja, hogy „elvesztette szuverenitását”, hanem azt, hogy „lényegében véget vetett Magyarország szuverén létezésének”. Micsoda különbség! Ha akarom ezt jelenti, ha akarom azt. Cuki!

És bár nemistuttákhogyakkó’van, mégis megemlékeznek például a fantasztikus zsidómentésről: Horthy „személyesen irányította Budapestre Koszorús Ferenc páncélosait és ezzel leállíttatta a magyarországi zsidóság elhurcolását.” Gyönyörű! Ugyan, mindez csupán az ifj. Koszorús Ferenc által gerjesztett és terjesztett legendárium része, de azért jól hangzik. És most nézzük, mi is a történelmi valóság! Tény, hogy Koszorúst Horthy rendelte Budapestre. De nem azért, hogy kikényszerítse a zsidók deportálásának leállítását, hanem hogy védje a lassan már rezesedő kormányzói hátsó fertályt. Lássuk, mit ír erről a történész! (Nem, nem, nem Szakály, hanem egy igazi, aki az adatokat használja és nem írja – Karsai László.) „Koszorús semmit sem kényszerített ki, főleg nem a zsidók deportálásának a leállítását. Az úgynevezett VI. deportálási zónából július 6–8. között Budakalászról öt, Monorról három deportáló szerelvény indult az állítólagos hősies Koszorús-féle beavatkozás után. Ekkor deportálták Óbuda, Békásmegyer, Kispest, Újpest és más, főváros környéki városok több ezer zsidó lakóját, összesen 23 909 embert. Az ország más részeiből, főleg a Dunántúlról még elvittek Ferenczy László csendőr alezredes korabeli jelentései szerint július 4–6. között összesen 29 556 zsidót. Július 19-én indult el végzetes útjára a kistarcsai internálótáborból 1230 zsidó.”

De ez sem érdekes. Biztosan azért mondanak mesét, mert gyerekeket is várnak az imára. Különben is, bár nemistuttákhogyakkó’van, mégis azt mondják: „A szentmisénk célja, hogy igazolja, nincs ellentét a kormányzó iránti tiszteletadás és az áldozatokra való megemlékezés között.”
Jaj, hogyan, hogyanhogyanhogyan?! Szétb…sz az ideg úgy izgulok! Ha egy ilyen ellentmondásra megvan a megoldás, akkor közel már a világbéke! Ééés igeeen!
(diszkrét dobpergés)
„E kettő a keresztény imádság keretében feloldható.”

Ó…

     Ó…

         Ó, baz’meg, assz’em, megvan az új kedvenc mondatom!

Novák Katalin államtitkár.

Megkérdezték. Válaszolt.
Ahogy kell. Ahogy kötelező. Mer’ így várják el.
De valószínűleg, így is gondolja.
Az igaz ugyan, hogy a kérdés a „gender studies”-ról szólt, ő pedig valamiért buzizni kezdett, de hát van ilyen – ez jut róla eszébe. 
Mint Mórickának.
Bár Móricka nem államtitkár.
Még… (Rezsibiztos azé’ má’ lehetne.)

Tehát, Novák Katalin szerint, a gender studies „túl van tolva” mert…
„Vannak jó szándékú meleg emberek, akik csak nyugalomban szeretnének élni, és van egy kisebb, de nagyon hangos csoport, amelynek tagjai pedig folyamatosan provokálnak.”
Megnyugtató, szinte könnyekig megható, hogy a nem heteroszexuálisokat nem mind tartja aljasnak az államtitkár asszony, elismeri, hogy akadnak üdítő kivételek. A folyamatos provokációt én nem látom és akik erről beszélnek, azok sem említenek semmi konkrétumot. Pedig a hangos és folyamatos provokáció, csak feltűnt volna már...

„Maradjunk a józan ész talaján!”
Remek ötlet, díjazom! Maradjunk!

„Egy kisfiú igenis különbözik egy kislánytól, vannak fiús és lányos dolgok, természetes és szerethető különbségek a két nem között.”
Egyetértek. Mint ahogy mindenki. Amit nem értek, az az, hogy jön ez ide. Netán valaki azt állítja, hogy nem különböznek a férfi és női nemi szervek? Meggyőződésem, hogy e különbségek valóban szerethetőek: a heteroszexuális nők ezeket igen csak szeretik a férfiakban, a heteroszexuális férfiak pedig a nőkben. De tovább megyek: a meleg férfiak is e különbségek miatt szeretik a férfiakat, a leszbikusok pedig a nőket. Akkor most mi is a probléma?

„Vannak férfiak és nők, és csak az ő kapcsolatukból tudnak gyermekek születni.”
Elámulok, ahogy feltárul előttem a bölcsesség eme kimeríthetetlen tárháza! Az államtitkár asszony már azt is tudja, ami az általános iskolai biológia tankönyvekben is megtalálható: a hímivarsejt termékenyíti meg a petesejtet. És? Mi köze van ennek a homoszexualitáshoz? És az egésznek mi köze van az államtitkárhoz? Illetve, mi köze van ehhez az államtitkárnak?

„Ha ezeket a nyilvánvaló igazságokat ma valaki kimondja, rögtön homofóbiát kiáltanak. Ez nonszensz.”
Hát az. Az lenne, ha igaz lenne. De senki nem kiált erre homofóbiát. Arra mondják, hogy homofób, aki ezeket a dolgokat olyan aspektusban említi, mint az államtitkár asszony, emberként különbséget téve a heteroszexuálisok és nem heteroszexuálisok között, kétségbe vonva az alapvető emberi jogokat.

„Számos olyan társadalmi problémát és kisebbségi élethelyzetet tudnék megnevezni, amelyek nem kerülnek annyira fókuszba, mint a szexuális orientáció.”
Én is. A különbség kettőnk közt az, hogy én meg is nevezem őket. Lépten nyomon szóba hozom, felhívom rájuk a figyelmet és saját szerény eszközeimmel igyekszem tenni is azért, hogy e társadalmi problémákon enyhítsünk. Hogy áll ezzel az államtitkár asszony? Biztos figyelmetlen voltam, ezért nem láttam sehol, amikor tenni is kellett valamit a kisebbségekért...

„A jelentőségéhez képest felülreprezentált ez a probléma. Mondjuk ki, hazánkban stabil és kiterjedt jogai vannak a melegeknek, ami nagyon helyes.”
Nos a probléma „felülreprezentáltsága”, úgy tűnik ízlés dolga: egy homofóbnak nyilván felülreprezentált, egy nem heteroszexuálisnak pedig nyilván nem. És nem bánom, mondjuk ki, hogy stabil és kiterjedt jogaik vannak (ravaszul kikerülte az azonos jogokra utaló kifejezéseket a kis huncut!), de ha kimondjuk, akkor az úgy is lesz? Vagy csak hajtogatjuk, mer' asz'onták, hogy ezt kell mondani?

„Nevetséges, hogy folyamatosan defenzívában kell lennünk, holott egyértelműen kijelenthető, hogy a magyar emberek toleránsak, nálunk mindenki a saját vallási és szexuális meggyőződése alapján élhet, ezt senki sem korlátozza.”
Tényleg nevetséges. Mármint az, amit az államtitkár asszony összevissza hadovál. Illetve nem nevetséges - rendkívül kínos. Egyrészt kiderül belőle, hogy az államtitkár asszony nincs igazán birtokában az anyanyelvének (mondjuk az interjút készítő újságíró és az olvasószerkesztő - jó, tudom, hogy manapság olyan má' nincs is - sincs), másrészt büszkén világgá kürtöli tudatlanságát, járatlanságát és tanulatlanságát, ami a témát illeti. Bevallom, hallottam már meggyőződéses jobb-, vagy baloldali gondolkodásról, meggyőződéses kommunistákról, sőt pláne nácikról (általában belőlük lettek aztán a meggyőződéses kommunisták, később a meggyőződéses fideszesek), de szexuális meggyőződésről most hallok először. Szégyen, nem szégyen, de el kell ismernem, hogy nem hogy meggyőződéses homoszexuálist, de meggyőződéses heteroszexuálist sem láttam még soha. Ómájgád! Már ki se merek térni a vallási meggyőződésre, ami valószínűleg a vallásos meggyőződésből kreált jelentés nélküli szóösszetétel. Az hogy az államtitkár asszony szerint, egyértelműen kijelenthető, hogy a magyar emberek toleránsak nem lep meg. Mi mást mondana? Hogy a kormánypropagandának és gyűlöletkampánynak köszönhetően, idegengyűlölet fortyog kishazánk minden zugában? Hogy roma honfitársainkat kirekesztik az oktatásból, nem jutnak munkához, nem adnak nekik bérbe lakást, mert sötétebb a bőrük? Hogy alapvető emberi jogok szexuális orientáció alapján válogatva, egyszerűen „nem járnak” mindenkinek, hogy a melegeket látens homoszexuális „buziverők” zaklatják, akik aztán otthon, a telefonjukkal felvett bűncselekményüket nézegetve maszturbálnak?
Tatárszentgyörgy?
Őcsény?
Mi mást mondhatna, mint hogy „egyértelműen kijelenthető, hogy a magyar emberek toleránsak”?
Honnan jött ez a nő? Ez az államtitkár?
És hova tart és mit csinál?
Miért kellett megkérdezni?
Miért érezte úgy, hogy válaszolnia kell? Hogy így kell válaszolnia?

 Hol élek…?

Vona hanukai üdvözletéről:

Asz'ongyák "kutyából nem lesz szalonna". Én nem szeretem ezt a mondást, mert alapból kizárja, a jellemfejlődés lehetőségét, amiben pedig én mélyen hiszek. Hiszem, hogy börtönviselt ember is jó útra térhet. Hiszem, hogy helytelen cselekedet után feltámadhat a lelkiismeret és gyötörheti annyira az elkövetőt, hogy szégyenében ne tudjon tükörbe nézni és soha többé ne tegyen hasonlót.

Vona pártjának képviselője összeíratná a zsidó származású politikusokat, mint "nemzetbiztonsági kockázatot" jelentő személyeket; az alomból más pedig kasztráltatná a cigányokat és a melegeket; van aki disznólábakkal gyalázza meg a holokauszt emlékművet, van aki a disznólábakat Wallenberg szobrára aggatja és van aki beleköp a Duna parti cipőkbe, hogy aztán vigyorogva posztolja a facebookon (amit a párt alelnöke csak mint "zsidó fészbúkot" emleget, mire a párt képviselőjelöltje vihogva kontráz, hogy jobb lenne nosebooknak hívni); a párt egy parlamenti képviselője azt nyilatkozza, hogy Magyarország a zsidók prédája lett gazdasági, politikai, társadalmi és igazságszolgáltatási szempontból... És még hosszan lehetne sorolni a példákat.
Eddig ezekért még senkit nem büntettek meg közülük. Vona elmondta, hogy túlzásnak is tartaná, ha megtennék. Esetükben tehát a megbüntetett ember jó útra térése kizárt. Lelkiismeretfurdalást egyikük sem érez, megbánásról szó sincs - ilyesmi sem fogja hát visszatartani őket a jövőben a hasonló cselekedetektől. Cuki, lötyögős bőrű, kölyökvizsla néppártként csóválják a farkukat, de nem kérnek bocsánatot az eddigiekért, nem is érzik, hogy kéne, hisz nem volt abban semmi rossz. De számítanak a cigányok, melegek és zsidók szavazatára is, ezért Vona hanukai üdvözletet küld a magyarországi zsidó közösségeknek.

„Kutyából nem lesz szalonna!” – tartja a mondás. Nem szeretem. Nem tartom igaznak. Vagy legalábbis, remélem, hogy nem az. Ugyan más szempontból, de most a Jobbik is megcáfolta a mondás helytállóságát:
Vona hanukai üzenete ugyanis nem más, mint az a bizonyos kutyából lett szalonna. Ezzel az üzenettel Vona cinikusan vigyorogva küld szalonnát a zsidóknak. Ráadásul ez a szalonna kutyából készült.

Egye meg, akinek van gusztusa hozzá!

szeretnék dallam lenni 
a szélben, amíg még itt vagyok            
szabad lennék és mindenkié
mindenkié lennék szabadon

 
nem gondolt gondolatok
közé rejtenének a dalok
csöndben mosolyognék amíg más
ajkáról magamat hallgatom

 
az ében
dallam tovább ragyog
az éjben
amíg még itt vagyok

A kirekesztés szilárd, magabiztos jelenlétét talán az bizonyítja legjobban, hogy naponta többször, több fórumon, dühödten vagy lekezelő, álszent stílusban fennen hangoztatják, hogy márpedig nincs. Illetve marginálisan, elvétve előfordul, de nem számottevő.
Napi téma a tagadása. Egy olyan társadalomban, ahol valóban nem fordul elő nem igazán jut eszébe senkinek, hogy tagadja, hisz nincs is mit. Nem téma.
Persze, ez sem teljesen igaz – talán elmondhatjuk ezt a rasszizmusról, antiszemitizmusról, homofóbiáról. Ugyanakkor több olyan rétege van a társadalomnak, sok olyan embercsoport, akiknek jogegyenlőtlensége, másodrendűként kezelése szóba sem kerül vagy alig említik, de nem azért, mert minden rendben. Nem. Egyszerűen csak olyan módon hozzászoktunk – hozzászoktattak minket –, hogy fel sem tűnik. A nők helyzetéről kevés szó esik, nem igazán foglalkozunk a fogyatékkal élőkkel, a hajléktalanok problémája zavaró, az éhező vagy az oktatásból kirekesztett, nem csak a jövőtől, de a jelentől, a gyerekkortól megfosztott gyerekek számára nem jut kellő figyelem, rendszerszintű szakmai segítség és általában magától értetődő az áldozathibáztatás. Ha mégis történik valami pozitív esemény ezekkel a csoportokkal kapcsolatban, akkor azt megható, csodálatos, önzetlen cselekedetnek látjuk, ahelyett, hogy szégyellnénk, hogy eddig nem úgy volt, hisz az lenne a természetes.
A másod-, harmad-, sokadrendűként kezelt társaink részéről a hallgatás oka valószínűleg a reménytelenség, a beletörődés. Az, hogy elképzelni sem tudják, hogy lehetne másképp. Az úgynevezett „többségi társadalom” hallgatásának oka leginkább talán a „nem velem történik, nem az én problémám, miért foglalkozzak vele?” hozzáállás. Ami nem passzol az általános képbe, ami más, kilóg – az csak zavar. Úgy teszünk, mintha nem lenne és máris jobban érezzük magunkat. Ha mégis feltűnnek itt-ott, akkor gyorsan hozunk egy rendeletet, ami megtiltja, hogy szem előtt legyenek és elégedetten hátra dőlünk – megoldottuk. 

Ki teszi ezt? Valamilyen szinten mindannyian. Én és te. Mi. Mi, akik másságukat éreztetve azt mondjuk nekik: „ti”. Mi, akik egymás között úgy beszélünk róluk: „ők”. Pedig rajtunk múlik, hogy nem engedjük őket a „MI”-be tartozni. Tisztelet a kivételnek, akiknek viszont ez a fajta társadalmi hozzáállás, szabályozási rendszer és a rendszerben tevékenykedő hatalomgyakorlók majdhogynem ellehetetlenítik a munkáját, lassan szinte bűnözőként kezelik őket.
Jó dolog, ha néha segítesz (csepp a tengerben), de ne hidd, hogy ezzel mindent megtettél, ne légy elégedett egy-egy ilyen akció után, hogy te „jó ember vagy”. Segíts a magad módján, hogy rá lehessen bírni a segítségre azokat, akiknek ez lenne a dolga! Emeld fel a szavad, add a tudásod, kínáld fel a szakértelmed! Ne dőlj be az előregyártott ellenségképeknek és a felelősségelhárítás más eszközeinek!
Nem az „egyenlőtlenek” feladata kiharcolni az őket megillető helyet – az „egyenlőbbeknek” kell biztosítani a lehetőséget, nekik kell mindent megtenni azért, hogy később ne legyen szükség a segítségükre, hogy ugyanúgy és ugyanolyan emberként élhessenek az ugyanolyanok, akiket mégis másnak tartanak az „ugyanolyanabbak”.

Bevallom, azt hittem, ez annyira magától értetődő és világos, hogy mindenki tudja, nem érdemes rá szót vesztegetni. Az elmúlt évek megingatták az ebbe vetett hitemet. Az elmúlt hónapok és hetek pedig meggyőztek róla, hogy tévedtem. Nem egyértelmű. El kell mondani.
Akkor most elmondom.

Nem a zsidóknak kell tiltakozni az antiszemitizmus ellen.
Nem a romának kell fellépni a rasszizmussal szemben.
Nem a melegeknek kell kiállni az őket ért atrocitások és a jogfosztottság ellen.
Nem csak nekik.
Hanem neked. Neked, aki nem vagy zsidó, nem vagy cigány, nem vagy meleg, nem vagy fogyatékkal élő, nem vagy hajléktalan, nem vagy bántalmazott nő, nem vagy éhező gyerek.

Az antiszemitizmus miatt a zsidók, a rasszizmus miatt a romák, a homofóbia miatt a melegek, az egyéb kirekesztések ellen az egyéb kirekesztettek tiltakoznak. Esetleg néhányan a rokonaik és személyes ismerőseik közül. A „nem érintettek” közül sokan szintén nem helyeslik az ilyen megnyilvánulásokat, de nem emelik fel a szavukat ellene.
Félreértés ne essék, a kirekesztettek maguk sem állnak ki nagy számban, ha más csoportokat ér támadás. (És nagyon sok ilyen csoport van, akiket hátrányosan megkülönböztetnek – ha mind felsorolnám őket, oldalakon keresztül csak a listát körmölhetném. Ezért hoztam példának a mindenki számára ismert, „elfogadottan leggyűlöltebb” hármat. Mármint a „migráncsokon” kívül.) Mindenütt vannak kivételek, de nem jellemző a szolidaritás. Összehangoltan, csoportosan, nagyobb számban, pláne tömegesen pedig egyáltalán nem.

Érthető persze, ha mindenki a saját baját tartja a legfontosabbnak, hiszen azt a bőrén érzi. Kevésbé érthető, ha azt, amit saját magunkkal szemben elfogadhatatlannak tartunk, észre sem vesszük, ha mással szemben történik. Nehezen érthető, nem elfogadható, de nem meglepő egy morálisan lezüllött társadalomban.

Valahogy úgy látom az egészet magam előtt, mint egy társasjátékot.

Kirekesztősdi.

„Refuseopoly”.

A figurák, a kis bábuk, amiket taszigálhatunk a táblán, jól felismerhetőek: az egyiken sárga csillag, a másik barnabőrű muzsikus, valamelyik kerekesszékes, jónéhány csontsovány apróság, iskolatáskával, vannak köztük szivárványszínűek és így tovább. A játékosok velük játszanak, őket taszítják arrébb a táblán, ahol különböző feliratú kockákra léphetnek:
„Nyilvánosan ételt osztottál a rászorulóknak – három körből kimaradsz.”
„Gárda egyenruhában masíroztál egy település romák lakta részén – újra dobhatsz. Ha hatost dobsz, a roma figurának vissza kell mennie a start vonalhoz.”
„Elmentél a Pride-on felvonulók mellett – a látványtól meleg lettél, menj vissza a start vonalra és szivárványszínű figurával kezdd újra a játékot!”

A játékosok néha kacarásznak, néha bosszankodnak, tán még azt is eldörmögik az orruk alatt, hogy ez igazságtalanság, de részt vesznek a játékban. Tovább lökdösik a kis figurákat. A játék folyik tovább. Előfordul, hogy valakinek elege lesz, elmondja a véleményét és nem vesz részt tovább a játékban. De az nélküle is folyik tovább. Valaki megrajzolja a táblát, kijelöli a figurákat, megírja az instrukciókat és a többség játszik. Lökdösik a kis bábukat. Minél messzebb.

Vannak olyan helyek, ahol ciki ez a játék. Máshol muszáj, megint máshol tilos. És vannak társaságok, ahol menő. Ebben a játékban csak az nyer, aki az instrukciókat adja. Meghirdeti a Közlönyben, milliárdokért kiplakátolja vele az ország minden négyzetméterét, harsogja a füledbe, önti rád a tévéből, rádióból, újságokból. A játékosok jutalma mindössze annyi, hogy – egyelőre –  nem kerülnek fel a táblára, kis színes figuraként.

És a játék megy tovább.
Amíg a játékosok együtt fel nem állnak és nem mondják, hogy ezt nem játszom tovább!

A játékosoknak kell ezt mondani, nem a kis színes figuráknak a táblán.

Te még meddig játszol tovább?

Sokan teljesen komolyan, hosszasan fejtegetve, indokolva, győzködve próbálják megmagyarázni nekem, hogy politikust (párttól függetlenül) cigányozni, buzizni, zsidózni, nem számít kirekesztő dolognak, mert nem az illető származására, vallására, nemi irányultságára vonatkozik, hanem csak mint „káromkodás”, szitokszó szerepel az adott emberrel kapcsolatban és ez a szövegkörnyezetből ki is derül.

Hm… „Csak”.
Ez azt jelenti, hogy ezekhez az embercsoportokhoz tartozni elítélendő; azt feltételezni valakiről, hogy e csoportok egyikéhez tartozik, sértés.
Nem, nem, dehogy! – mondják – Amikor adott emberről beszélnek és ezekkel a jelzőkkel illetik, akkor nem a romákra, melegekre, zsidókra gondolnak. Hogy is gondolnának rájuk, hisz ők nem kirekesztők. Nem rasszisták, nem homofóbok, nem antiszemiták. Ők nem utálják a kisebbségeket, ők az illető politikust utálják. Azért mondják rá, hogy cigány, buzi, zsidó.
És tényleg nem értik, hogy én ezt hogyhogy nem értem.
Mert hát a szövegkörnyezet…!

Azok közül, akik így próbálják nekem „logikusan megmagyarázni”, hogy ezek a szavak olyankor mást jelentenek, amikor szitokszóként használják őket, sokan jövő héten kimennek a Budapest Pride felvonulásra és kiállnak a jogegyenlőség mellett, a kirekesztés ellen. Teljes meggyőződéssel és komolyan. Felháborodnak, amikor romákat, származásuk miatt ér támadás és igyekeznek segíteni is, ha tudnak. Elítélik, amikor azt tapasztalják, hogy valaki vallási alapon tesz különbséget ember és ember között.
Valóban így gondolkodnak, komolyan gondolják.

De hát, a szövegkörnyezet!
Az megváltoztatja a jelentést. Mert akkor a zsidó nem azt jelenti, hanem azt, hogy gonosz; a cigány sem azt jelenti, hanem azt, hogy tolvaj; és a buzi sem arra utal, hanem arra, hogy gusztustalan. Csak éppen nem azt mondják, hogy aljas, munkakerülő, hányinger, hanem összekacsintva utalnak erre a zsidó, cigány, buzi szavakat használva. Mert ilyenkor ők nem ezekre az embercsoportokra gondolnak. Mert a szövegkörnyezet – az nyilvánvalóvá teszi.

Hát nem!
Származásom, nemi irányultságom, vallásom alapján, ha éppen nem is rám gondolnak, szövegkörnyezettől függetlenül – nem vagyok szitokszó!

Tessék engem inkább személyesen utálni!
Had’ legyek rá büszke, hogy engem azért utálnak, amit tettem és nem azért, aminek születtem!