B(alu)LOG

 Plébános úr!

Nem kérek elnézést azért, ha netán megzavarom levelemmel.
Nem kérek elnézést – mert zavarni akarom.
Nem az én dolgom lenne, hogy zavarjam, a lelkiismeretének kellett volna megszólalni és nem most, hanem már jóval korábban. Annak, hogy a lelkiismerete hallgatott, két oka is lehet, de egyik sem örömteli: ön vagy aljas és akkor nem csoda, ha e belső hang nem zaklatja, vagy végtelenül ostoba és tényleg nem érti milyen ízléstelen, kegyeletsértő, és megalázó volt minden megnyilvánulása az elmúlt napokban.

Mindenkinek joga van a saját világképe alapján megítélni történelmi eseményeket, személyeket. Mindenkinek joga van hozzá, hogy az ízlésének megfelelően értelmezze, magyarázza a történelmi események okait, mozgatórugóit, egyes személyek cselekedeteit. Természetesen előfordulhat, hogy az ön ízlésének megfelelő magyarázat nem egyezik a mások ízlésének – teszem azt, az enyémnek – megfelelővel. Ez lehet akár szubjektív megítélés kérdése. Amit viszont objektíven meg lehet ítélni, az az, hogy mik is voltak azok a bizonyos történelmi események, kik is voltak azok a bizonyos személyek. Ezek ugyanis tények, adatok, amiket iskolai tanulmányainknak, a történészeknek és a még élő tanúknak köszönhetően axiómaként kell elfogadnunk. Át lehet őket színezni, apró ecsetvonásokkal korrigálni rajtuk, retusálni, esetleg egyenesen photoshopolni őket, hogy jobban, vagy legalábbis számunkra kedvezőbben mutassanak. Ám ebben az esetben már nem felelnek meg a valóságnak, így aztán a plasztikai műtéten átesett múlt emlegetése, már nem számíthat hiteles hivatkozási alapnak.

A hosszú felvezetés után, rátérnék mondanivalóm lényegére. Az, hogy ön hogy ítéli meg Horthy Miklós szerepét a magyar történelemben, nem tartozik rám, nehéz is lenne egyértelműen, határozottan és objektíven nyilatkozni róla, hisz nálam okosabb, avatottabb emberek között is csak egyetlen dolog egyértelmű vele kapcsolatban: megosztó személyiség, akinek tettei, jellemvonásai a mai napig vita tárgyát képezik. Évek óta, hagyományt teremtve, mise keretében emlékeznek meg róla a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban. Akinek az ízlésével ez nem ütközik, az ott lehet, aki nem akar, nem megy oda.

Csakhogy bekövetkezett a vis maior. Alapvetően jóindulattal feltételezem, hogy valóban csupán figyelmetlenség történt és ezért nem tűnt fel, hogy a kiválasztott dátum, éppen az auschwitzi láger felszabadításának napja, a holokauszt nemzetközi emléknapja. Elfogadom az ön magyarázatát – hisz ilyesmi bárkivel előfordulhat, ha nem is szerencsés – elfogadom, hogy csupán figyelmetlenség volt.

Először.

Csakhogy aztán kiderült. Szóba került, beszéltek róla.
És ettől kezdve válik érdekessé az ön szerepe. Észbe kapott és felmérte, hogy hibás döntést hozott, hiszen párás szemmel emlékezni valakire, akinek vitathatatlan negatív szerepe volt honfitársaink jogfosztásában és sokak halálában (ha nem is saját kezűleg hajtott végre gyilkosságot, de saját kezűleg írt alá és fogadott el rendeleteket és juttatta mások kezére, a benne végsőkig megbízó honfitársait), éppen azon a napon, amikor a világon mindenütt e áldozatok emléke előtt hajtanak fejet, nem igazán ízléses? (Meg kell mondanom, rendkívül büszke vagyok rá, hogy ilyen higgadtan, finoman, udvariasan és visszafogottan fogalmaztam.) Eszébe jutott, hogy nem lesz ez így jó? Amikor erről kérdezték a rádióban, akkor ön ma reggel (2018.01.25.) ezt válaszolta: „Hát, minden napra esik valami fontos esemény, ha ahhoz igazodnánk, akkor soha nem mozdulnánk”
Igen.
Igen, ezt mondta. Szó szerint.
Nem azt, hogy: „Elnézést, figyelmetlenek voltunk, keresünk valami megoldást, ami nem sért senkit.” Nem, nem ezt.
Amikor mindenki felkapta a fejét, hogy itt valami nem kerek, arra ön így reagált: „Ez a hisztériakeltés, ez itten megtörtént.”
Igen.
Igen, ön a kegyeletsértést kellemetlenségnek érzi, azt pedig, hogy az ízléstelen kegyeletsértés a legtöbb embernek nem tetszik „hisztériakeltésnek” tartja.
De ön is tudja, hogy tényleg nem szerencsés Horthyt dicsőíteni azon a napon, amikor a világ az áldozatokra emlékezik. De hát mit is tehetett volna, hisz hirtelen, a semmiből, erre a dátumra esett egy nemzetközi emléknap. Ez csak most derült ki, hogy ez van. Szinte direkt azért, hogy elrontsa az ön miséjét, csak úgy lett. Ahogy elmondta: „Persze, engem is zavar, félreértés ne essék, és ha ez időben kiderült volna, akkor természetesen, én is ezt az érzékenységet nagyon szívesen figyelembe vettem volna. És meg is értem egy bizonyos szempontból, hogy vannak olyanok, akiket ez ilyen érzékenyen érint.”
Tudja plébános úr, engem az zavar, ha valakit az ilyesmi nem érint érzékenyen!
Sértett felháborodással kérdezte: „Ki az, aki ilyen rosszindulattal azt feltételezheti rólunk, hogy a két eseményt szembe állítjuk egymással? Ez olyan rosszindulatú feltételezés!”

Senki. A két dolog „szemben áll egymással”. Maximum ön tesz úgy, mintha ez nem így lenne. Mégegyszer elmondom: a Shoá áldozatainak emléknapján, Horthyért misézni, kegyeletsértő. Nincs rá mentség, nem lehet kimagyarázni. Ez nem feltételezés. Ez nem rosszindulat. Ez egyszerű ténymegállapítás.
De hiszen jól tudja ezt ön is, minden ártatlan szempillarebegtetése ellenére, hiszen azzal is tisztában van, hogy ez nem egy egyszerű szentmise, amit valakiért tartanak. Erre a megemlékezésre vendégeket, előadókat hívtak. Nem, nem papokat. Mondjuk ezen már nem is akadnék fenn azok után, hogy a református Horthyt a katolikusok dicsőítik. De hogy ön mennyire tisztában van azzal, hogy mit tesz és amit tesz, annak mi a jelentése, semmi nem mutatja jobban, mint a vendégelőadók személye. Szakály Sándor, aki szerint a numerus clausus nem volt jogfosztó törvény és ami Kamenyec-Podolszkijban történt, az „idegenrendészeti eljárás” volt; és Boross Péter, aki szerint nem is volt igazi antiszemitizmus, erre pedig megdönthetetlen bizonyíték, hogy az ő apukája is kapcsolatban állt zsidó emberekkel.

Plébános úr, lenne itt még néhány dolog, amik mindenkinek segíthetnek, ha nem is a hajdani kormányzó, de az ön megítélésében.
Ön napokkal ezelőtt kapott egy e-mailt, amiben udvarias hangon megkérdezték, hogy tudja-e, miről nevezetes ez a dátum és nem gondolja-e hogy valami megoldást kéne találni, hogy ne mérgesedjen el a helyzet. Nem, ön nem gondolta, hogy megoldást kéne találni. De válaszolt. Saját kenetteljes mondatai valószínűleg annyira megtetszettek önnek, hogy az e-mail teljes szövegét gyorsan a plébánia honlapján lévő meghívó után csapta. (Ez ma estére már eltűnt, meghívóstul, mindenestül, de hát ugye a tárolt változat…)
Úgyhogy most ezzel a levéllel foglalkoznék néhány mondat erejéig. Nem a központozás és a kis-, és nagybetűk sajátságos használatával, hanem a tartalmi résszel. Az egyik legfeltűnőbb ellentmondása, hogy míg egy helyütt ezt írja:
„A történelmi korszakhoz kapcsolódóan emlékezünk az első világháború centenáriuma okán a Nagy Háborúban elhunyt hőseinkre, valamint a nemzetközi emléknaphoz kapcsolódóan az ártatlanul elhurcolt auschwitzi áldozatokra is.”

Másutt már ezzel védekezik:
„A szokásos év elejei időpontban történő Horthy Miklós megemlékezés szervezésekor fel sem vetődött annak a gondolata, hogy szombat délelőtti szentmisénk dátuma megegyezik az auschwitzi haláltábor felszabadításának emléknapjával. A tudatosság feltételezése rosszindulatú megközelítés.”

Na, most akkor tudta vagy nem tudta? (Kérdezhetném úgy is, ahogy az elején említettem, hogy aljas-e vagy ostoba, de ezt majd a végén mindenki eldöntheti maga.) És ha tudta, akkor miért intézte mégis így? Ha nem tudta, akkor miért állítja, hogy az emléknap kapcsán megemlékeznek az auschwitzi áldozatokról? Kimagyarázhatatlan.
A levél tartalmaz némi történelmi összevisszaságot, téves adatokat és kenetteljes meghatottságot, a zsidó hazafiak dicséretétől, a Koszorús Ferenc legendáriumon át, a német megszállásig, míg végül elér a konklúzióig:
„A szentmisénk célja, hogy igazolja, nincs ellentét a kormányzó iránti tiszteletadás és az áldozatokra való megemlékezés között. E kettő a keresztény imádság keretében feloldható.”
Hűha…
Szomorúan azt kell mondanom, hogy de, bizony van ellentét. Komoly, végzetes és végleges ellentét van. Ha a misének valóban ez a célja, akkor ez bizony mission impossible. És már megint az a fránya ellentmondás, hogy ha valóban ez mise célja, akkor miért mondta, hogy nem is tudott erről a dátumról? A keresztény imádság pedig nem az az oldószer, amely a harcot békévé oldja, utólag. (Bár az is tény, hogy sokan ezt az oldószert is ugyanúgy és ugyanarra használják, amire a boltban kaphatót, a hétköznapi bódulatra vágyók.)

Plébános úr, ön nem csak az áldozatok emlékét, nem csak a leszármazottak lelkét sértette meg, hanem minden hívő és nem hívő embert, amikor több alkalommal úgy védekezett, hogy közben vádaskodott és istentelennek titulálta azokat, akik nem értenek önnel egyet. Nem ezt a szót használta – még mielőtt belém kötnek, hogy kiforgatom a szavait – hanem azt mondta „akinek nincs istene”, és ezt nehéz lenne másképp értelmezni.
Aztán egy hátborzongató pillanat, ami tipikus tankönyvi példája az antiszemita gondolkodásnak és az antiszemita ember védekezésének. Nem állítom, hogy ön az lenne, csak azt, hogy ösztönösen a szokásos sztereotípiával válaszol – én nem vagyok antiszemita, van egy zsidó barátom…
„Én nem vagyok antiszemita. Választott népnek ismerem el a zsidó népet, nem gyűlölködöm a zsidókkal szemben. Az egyik hívőnk, akivel sokszor beszélgetünk, megöleljük egymást, nagyon tiszteljük egymást, zsidó származású ember.”

Mint mondtam, mindenki döntse el maga, hogy mit gondol az elmúlt napokról, Horthyról, az áldozatokról és hogyan vélekedik önről.
Egy dolog biztos: több napja is volt rá, de az egész történet folyamán, egyetlen egyszer sem jutott eszébe bocsánatot kérni. Árokásó gyűlölködőknek titulálta kiabálva azokat, akiket ön sértett meg és fel sem merült önben, hogy azt mondja: hibáztam, elnézést kérek, oldjuk meg valahogy.

Hát ennyi, plébános úr.


Láng Balázs