B(alu)LOG

Bevallom, azt hittem, ez annyira magától értetődő és világos, hogy mindenki tudja, nem érdemes rá szót vesztegetni. Az elmúlt évek megingatták az ebbe vetett hitemet. Az elmúlt hónapok és hetek pedig meggyőztek róla, hogy tévedtem. Nem egyértelmű. El kell mondani.
Akkor most elmondom.

Nem a zsidóknak kell tiltakozni az antiszemitizmus ellen.
Nem a romának kell fellépni a rasszizmussal szemben.
Nem a melegeknek kell kiállni az őket ért atrocitások és a jogfosztottság ellen.
Nem csak nekik.
Hanem neked. Neked, aki nem vagy zsidó, nem vagy cigány, nem vagy meleg, nem vagy fogyatékkal élő, nem vagy hajléktalan, nem vagy bántalmazott nő, nem vagy éhező gyerek.

Az antiszemitizmus miatt a zsidók, a rasszizmus miatt a romák, a homofóbia miatt a melegek, az egyéb kirekesztések ellen az egyéb kirekesztettek tiltakoznak. Esetleg néhányan a rokonaik és személyes ismerőseik közül. A „nem érintettek” közül sokan szintén nem helyeslik az ilyen megnyilvánulásokat, de nem emelik fel a szavukat ellene.
Félreértés ne essék, a kirekesztettek maguk sem állnak ki nagy számban, ha más csoportokat ér támadás. (És nagyon sok ilyen csoport van, akiket hátrányosan megkülönböztetnek – ha mind felsorolnám őket, oldalakon keresztül csak a listát körmölhetném. Ezért hoztam példának a mindenki számára ismert, „elfogadottan leggyűlöltebb” hármat. Mármint a „migráncsokon” kívül.) Mindenütt vannak kivételek, de nem jellemző a szolidaritás. Összehangoltan, csoportosan, nagyobb számban, pláne tömegesen pedig egyáltalán nem.

Érthető persze, ha mindenki a saját baját tartja a legfontosabbnak, hiszen azt a bőrén érzi. Kevésbé érthető, ha azt, amit saját magunkkal szemben elfogadhatatlannak tartunk, észre sem vesszük, ha mással szemben történik. Nehezen érthető, nem elfogadható, de nem meglepő egy morálisan lezüllött társadalomban.

Valahogy úgy látom az egészet magam előtt, mint egy társasjátékot.

Kirekesztősdi.

„Refuseopoly”.

A figurák, a kis bábuk, amiket taszigálhatunk a táblán, jól felismerhetőek: az egyiken sárga csillag, a másik barnabőrű muzsikus, valamelyik kerekesszékes, jónéhány csontsovány apróság, iskolatáskával, vannak köztük szivárványszínűek és így tovább. A játékosok velük játszanak, őket taszítják arrébb a táblán, ahol különböző feliratú kockákra léphetnek:
„Nyilvánosan ételt osztottál a rászorulóknak – három körből kimaradsz.”
„Gárda egyenruhában masíroztál egy település romák lakta részén – újra dobhatsz. Ha hatost dobsz, a roma figurának vissza kell mennie a start vonalhoz.”
„Elmentél a Pride-on felvonulók mellett – a látványtól meleg lettél, menj vissza a start vonalra és szivárványszínű figurával kezdd újra a játékot!”

A játékosok néha kacarásznak, néha bosszankodnak, tán még azt is eldörmögik az orruk alatt, hogy ez igazságtalanság, de részt vesznek a játékban. Tovább lökdösik a kis figurákat. A játék folyik tovább. Előfordul, hogy valakinek elege lesz, elmondja a véleményét és nem vesz részt tovább a játékban. De az nélküle is folyik tovább. Valaki megrajzolja a táblát, kijelöli a figurákat, megírja az instrukciókat és a többség játszik. Lökdösik a kis bábukat. Minél messzebb.

Vannak olyan helyek, ahol ciki ez a játék. Máshol muszáj, megint máshol tilos. És vannak társaságok, ahol menő. Ebben a játékban csak az nyer, aki az instrukciókat adja. Meghirdeti a Közlönyben, milliárdokért kiplakátolja vele az ország minden négyzetméterét, harsogja a füledbe, önti rád a tévéből, rádióból, újságokból. A játékosok jutalma mindössze annyi, hogy – egyelőre –  nem kerülnek fel a táblára, kis színes figuraként.

És a játék megy tovább.
Amíg a játékosok együtt fel nem állnak és nem mondják, hogy ezt nem játszom tovább!

A játékosoknak kell ezt mondani, nem a kis színes figuráknak a táblán.

Te még meddig játszol tovább?