B(alu)LOG

A kirekesztés szilárd, magabiztos jelenlétét talán az bizonyítja legjobban, hogy naponta többször, több fórumon, dühödten vagy lekezelő, álszent stílusban fennen hangoztatják, hogy márpedig nincs. Illetve marginálisan, elvétve előfordul, de nem számottevő.
Napi téma a tagadása. Egy olyan társadalomban, ahol valóban nem fordul elő nem igazán jut eszébe senkinek, hogy tagadja, hisz nincs is mit. Nem téma.
Persze, ez sem teljesen igaz – talán elmondhatjuk ezt a rasszizmusról, antiszemitizmusról, homofóbiáról. Ugyanakkor több olyan rétege van a társadalomnak, sok olyan embercsoport, akiknek jogegyenlőtlensége, másodrendűként kezelése szóba sem kerül vagy alig említik, de nem azért, mert minden rendben. Nem. Egyszerűen csak olyan módon hozzászoktunk – hozzászoktattak minket –, hogy fel sem tűnik. A nők helyzetéről kevés szó esik, nem igazán foglalkozunk a fogyatékkal élőkkel, a hajléktalanok problémája zavaró, az éhező vagy az oktatásból kirekesztett, nem csak a jövőtől, de a jelentől, a gyerekkortól megfosztott gyerekek számára nem jut kellő figyelem, rendszerszintű szakmai segítség és általában magától értetődő az áldozathibáztatás. Ha mégis történik valami pozitív esemény ezekkel a csoportokkal kapcsolatban, akkor azt megható, csodálatos, önzetlen cselekedetnek látjuk, ahelyett, hogy szégyellnénk, hogy eddig nem úgy volt, hisz az lenne a természetes.
A másod-, harmad-, sokadrendűként kezelt társaink részéről a hallgatás oka valószínűleg a reménytelenség, a beletörődés. Az, hogy elképzelni sem tudják, hogy lehetne másképp. Az úgynevezett „többségi társadalom” hallgatásának oka leginkább talán a „nem velem történik, nem az én problémám, miért foglalkozzak vele?” hozzáállás. Ami nem passzol az általános képbe, ami más, kilóg – az csak zavar. Úgy teszünk, mintha nem lenne és máris jobban érezzük magunkat. Ha mégis feltűnnek itt-ott, akkor gyorsan hozunk egy rendeletet, ami megtiltja, hogy szem előtt legyenek és elégedetten hátra dőlünk – megoldottuk. 

Ki teszi ezt? Valamilyen szinten mindannyian. Én és te. Mi. Mi, akik másságukat éreztetve azt mondjuk nekik: „ti”. Mi, akik egymás között úgy beszélünk róluk: „ők”. Pedig rajtunk múlik, hogy nem engedjük őket a „MI”-be tartozni. Tisztelet a kivételnek, akiknek viszont ez a fajta társadalmi hozzáállás, szabályozási rendszer és a rendszerben tevékenykedő hatalomgyakorlók majdhogynem ellehetetlenítik a munkáját, lassan szinte bűnözőként kezelik őket.
Jó dolog, ha néha segítesz (csepp a tengerben), de ne hidd, hogy ezzel mindent megtettél, ne légy elégedett egy-egy ilyen akció után, hogy te „jó ember vagy”. Segíts a magad módján, hogy rá lehessen bírni a segítségre azokat, akiknek ez lenne a dolga! Emeld fel a szavad, add a tudásod, kínáld fel a szakértelmed! Ne dőlj be az előregyártott ellenségképeknek és a felelősségelhárítás más eszközeinek!
Nem az „egyenlőtlenek” feladata kiharcolni az őket megillető helyet – az „egyenlőbbeknek” kell biztosítani a lehetőséget, nekik kell mindent megtenni azért, hogy később ne legyen szükség a segítségükre, hogy ugyanúgy és ugyanolyan emberként élhessenek az ugyanolyanok, akiket mégis másnak tartanak az „ugyanolyanabbak”.