B(alu)LOG

Ne mondd nekem, hogy „engedd el!” Nem kötöm, nem is kötöttem magamhoz soha. De ha kell, ki is mondom: szabad vagy, elengedlek!
Tessék, elengedtem.
Nem a személy elengedésével van gondom. Hanem a hozzá kapcsolódó, körülötte forgó gondolatokkal.
Meg persze, hogy az érzelmekkel is.
És ne mondd nekem, hogy „engedd el!”, mert nemhogy elengedem, de elűzöm, kergetem, elverem, elrugdosom magamtól őket – mégis lesunyt fejjel, behúzott farokkal lopakodnak utánam folyton. A nyomomban vannak. Ha megállok, megtorpannak. És nekilendülnek, ha indulok. Meg se kell fordulnom, a tarkómon érzem, hogy ott vannak. A hozzá kapcsolódó gondolatok és érzelmek létezésének állandó tudatával élek.
Ne mondd nekem, hogy „engedd el!” – ők nem engednek engem.
És nélkülük nem tudok megszabadulni tőlük.

Elengedlek.

Ha te képes vagy elengedni engem.

Kérlek!
Engedd, hogy elengedjelek!

avagy, hogyan nácult el megfelelési kényszerből a KDNP

Mielőtt bármiről szót ejtenék, szeretnék valamit tisztázni. Csak hogy a kiindulási pontnál már minden világos legyen. Tehát: a KDNP sok mindentől távol áll, de három dologhoz egészen biztos nincs köze – a kereszténységhez, a demokráciához és a néphez. (Na jó, a fideszesek meg se nem fiatalok, se nem demokraták. Szóval, van ez így.)

• A kereszténység nevében tagadják meg Krisztus alapvető tanításait; álszent, szemforgató módon ájtatoskodnak, miközben annyit harácsolnak össze a mások által megkeresett közpénzből, amennyit nem szégyellnek (és szégyenérzet egy csöpp sincs bennük) amit aztán urizálva szórnak elképesztő luxusra; az elesettekbe belerúgnak, ahol csak lehet, a rászorulókat leköpik és megalázzák; rasszista kirekesztő igyekezetüket „szeretetteljes szegregációnak” hívják (a fából vaskarika kutyafasza ehhez a kifejezéshez képest).

• Egy autokrácia elvtelen kiszolgálói, akik mindent megtesznek gyors meggazdagodásuk érdekében és magasan mások fölött állóknak képzelik magukat (pedig a bokájáig nem érnek Ági néninek az Érdi úti iskola hajdani portásának, aki ha maradt pluszban egy kifli meg egy iskolatej, akkor is a kezembe nyomta, ha tudta, hogy nem vagyok befizetve), új uralkodóosztályként egy bolsevista szerkezetben épülő, fasisztoid diktatúrában.

• Szabadszemmel nem látható tagságú, mikroszkopikus pártként, állandóan a méreteinek bizonygatásával van elfoglalva és igyekszik mindig rátaposni másokra, hátha úgy nagyobbnak tűnik. A tagság tehát nem tömöríti a népet (a tisztségviselőkön és képviselőkön kívül, maximum a rokonaik közül kószál néhány arra), ők maguk viszont határozottan elkülönítik magukat a néptől, kriminalizálják a szegénységet, ellehetetlenítik a normális oktatást, a normális egészségügyi ellátást pedig a saját privilégiumukként kezelik.

• Párt. Az, b’meg! Be van jegyezve.

 No, most, hogy az alaphelyzetet tisztáztuk (még ha nem is mentünk bele olyan érdekes részletkérdésekbe, hogy vajon mi okozhatja, hogy e pártba belépve, már ifjan demenssé válik, aki bármilyen pozícióba kerül), ideje rátérnünk, hogy kerültek az ún. „kereszténydemokraták” a szélsőjobbtól is jobbra a politikai palettán. Ahogy a nagyobbik kormánypárt egyre-másra használja a fasisztáktól és a náciktól kölcsönvett, a harmincas-negyvenes években már „jól bevált” módszereket (mint például a nemzeti konzultációt, amit Hitler annak idején a népszavazás megszüntetésére talált ki), úgy feszíti a törpepárt picuri mellkasát egyre jobban a teljesítési kényszer, a megfelelési vágy. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, akkorát akar… (megpróbálok nem vulgáris lenni, bár úgy sokkal kevésbé kifejező) szóval, annyira erőlködik, hogy nagyot szellentsen, hogy a végén összecsinálja magát. Enyhén szólva is túlteljesít.

Most éppen a megbélyegzéssel.
Matricákkal jelölik meg az épületeket, ahol civil szervezetek dolgoznak.
Mint a nácik és a nyilasok jelöltek meg épületeket, jól láthatóan felfestett Dávid-csillaggal és felirattal: „zsidó üzlet”, vagy csak szimplán „jude”.
Stílszerűen, sajátos ízlésüket illusztrálva, egy valamikori csillagosházat is sikerült ismét megjelölni. (Igaz, kicsit megint túltolták a biciklit, ugyanis a magyar államtól menedékjogot kapott menekültek integrálódását segítő civilekre támadtak.)

Újra megjelennek a jelek a falakon.

Kíváncsi vagyok, hogy a szélsőjobbossá avanzsált KDNP mikor kezdi felgyújtani az épületeket, összeveretni a jótékonysági szervezetek vezetőit, esetleg könyvekből máglyát rakni…

Amikor nyíltszívű, jószándékú, kedves emberek elismerően akarnak szólni rólam és azt mondják, hogy tetszik nekik, hogy „fehér ember létemre”, a magam módján próbálok küzdeni a rasszizmus ellen, akkor sokkal inkább zavarba jövök, mint a nyíltan rasszista kirohanások kapcsán.

„Fehér ember létemre”.

Hogy értessem meg velük, hogy már ez is rasszizmus? Hogy ezzel úgy fejezik ki az elismerésüket, hogy közben magukat sorolják a kirekesztők közé. Zavaros lehet a kép a fejükben, ha azt gondolják, hogy milyen szép tőlem, hogy annak ellenére, hogy különb vagyok, mégis azok egyenlőségéért állok ki, akiknél többet érek. Nem vagyok különb! Nem érek többet! „Fehér ember”, kreol bőrű, afroamerikai, mesztic… stb. – szemmel látható különbség csak a bőrszínben van. A pigmentáció pedig nem hat ki a jellemre. A vak ember nem húzódik el ösztönösen, ha egy cigány kérdezi meg, hogy segíthet-e neki. A belénk nevelt, külső jegyek alapján ítélkező, hamis sztereotípiák táplálják a már-már ösztönössé váló előítéleteket.

Kreol bőrű kisbaba voltam. Kiskoromban sokan, sokáig félvérnek néztek. Anyukám tejfehér bőrű bátyámmal és velem sétálva az utcán, nem egyszer kapott el sutyorgó megjegyzéseket: „Biztos nem ugyanaz az apjuk!” Később már világosabb volt a bőröm valamivel, viszont nyaranta, folyton a napon rohangálva, játszva, „füstösfeketére” barnultam, csak úgy villogott a szemem fehérje a vigyori pofácskámból.
Ez sokáig megmaradt, így aztán, amikor kiskamaszként, egy nyári késődélutánon, egy már nem igazán szomjas skinhead banda jött velem szemben, artikulálatlanul üvöltözve, eltöprengtem: ha nekem ugranak, hogy összeverjenek, mint „büdös cigányt” és én azzal védekezem, hogy nem is cigány vagyok, hanem zsidó, vajon abbahagyják-e az ütlegelést? 
Tovább mentek.
„Fehér ember létemre” sokszor elmondom, hogy a kirekesztés minden formája ellen, nem az „érintetteknek” kell tiltakozni, hanem a többségi társadalom tagjainak kell kiállni és kikérni magának, hogy embertársaikkal ilyen módon viselkedjenek, róluk így gondolkodjanak.  (A minap, apám hallgatta ezzel kapcsolatban az okfejtésemet, bólogatott, majd rám nézett és csöndesen azt kérdezte: aha, szóval, te a többségi társadalom tagja vagy? Elröhögtem magam – igaza volt, na!)
Gyakran beszélünk a „többségi társadalomról”, a „kisebbségekről” és a mindenkinél különb fehér embernek nem tűnik föl, hogy csupán az emberiség kisebb csoportjába tartozik – szám szerint is kisebbség a világon élő fajtársai között.

„Fehér ember létemre” szégyellem, ha fehér emberként definiálnak.

Nekem elég lenne az „ember” is.

Korábban valaki tüzet gyújtott.
Évszázadokon át lobogott a láng. Nagy pusztítás után ellobbant végül.

Bár el nem aludt.

Parázslik folyton a hamu alatt. Sokan újra szítanák a tüzet, sokan szeretnék végleg eloltani.

Akadnak, akik körbe állják a parazsat.
Első pillantásra úgy tűnhet, vigyáznak, nehogy tovább terjedve, kitörjön és mindent felégessen. Óvják a többieket. Mert az ő felelősségük, hogy ne essenek mások újra, a fellángoló, régi tűz martalékává.
Valójában azonban őrzik a parazsat, el ne aludjon, időnként felfújt képpel szítják és gyönyörködnek forrón vibráló vörös színében. Aztán közelebb hívnak másokat, akik sokat hallottak a régi tűzről és nagyon szeretnék, ha újra lobogna. Kis gyutacsokat adnak a kezükbe és megmutatják, hol izzik még a parázs, hol tudják fellobbantani és tovább vinni a régi lángot. És ők viszik.
Újra ég a tűz. Az a régi. Mert sosem hamvadt el.

És most a parázs őrzői felháborodottan kiabálni kezdenek: „Ki gyújtott itt tüzet?! Ég a tűz, vigyázzatok!” És gyönyörködve nézik a lobogó, régi lángnyelveket.

A holokauszt magyar magyarországi áldozatainak emléknapja van.
A Miniszterelnökség „aggasztóan erősödő antiszemitizmusról” adott ki közleményt.

A piromániás elítéli a gyújtogatást.

1947-ben, még a választások előtt, módosították a választójogi törvényt, újrarendezték a választás szabályait. A választói névjegyzékből körülbelül félmillió embert hagytak ki, a reakciósnak tartott polgároknak nem kézbesítették az "összeíróíveket". Bizonyos emberek azonban a lakóhelyüktől távol is szavazhattak, őket teherautóval szállították az ország különböző pontjaira. És tény, hogy sokan meggyőződésből szavaztak a kommunistákra.

Jaj, dehogy aktualizálok! Én a kékcédulás választásokról beszélek, az majdnem 71 éve volt! A mostani, az egész más volt. Valljuk be, az ellenzék mindent megtett a kormánypárt győzelméért. Rengetegen szavaztak a kormánypártra meggyőződésből. Most is átszabták ugyan a törvényt... meg a választókerületeket... És át is jelentkeztek néhány tízezren szavazni, de ez természetes. Meg hát néhány – főként külföldön dolgozó – ember csak a szavazáskor értesült róla, hogy hiába regisztrált, mégsem szavazhat. Pedig nem is volt mind doktor. Mer' azok külföldön eleve külön listára kerültek. És nem szavazhattak. És hát istenem, eltűntek az adatok. Meg a listára adott szavazatok. Meg a jegyzőkönyvek.

De látott itt bárki teherautót?!

Na ugye!

Remélem, nem sikerül nyom nélkül megsemmisíteni a 888ponthubestofviktor kampányvideót, mert szerintem pótolhatatlan kordokumentum. A klinikai elmebetegség és a dilettantizmus ékes bizonyítéka, ami már szemmel láthatóan a rendszer híveire is kihat. Ez utóbbi persze nem biztos, mert az őrület nem fertőző (bár a jól bevált tömegpszichózis ma is működik), mindenesetre a propagandisták, a „kreatív szakembereik” (na, ezen a szóösszetételen is röhögnöm kell velük kapcsolatban), a kampányban résztvevők és azt irányítók, komplett elmebetegnek tartják a saját szavazóikat.
„Bevándorlóországgal” riogatnak; komoly képpel bizonygatják, hogy egy nyolcvan év feletti üzletember tartja a kezében a világot, amit egyébként el akar pusztítani (szuicid alkat a lelkem, na – há’ van ilyen); orosz propagandaoldalak álhíreivel, mint tényekkel rémisztgetik az embereket; svéd diáklányokat ötösével erőszakoló, százmillió AIDS-es nigériait vízionálnak; és most a legújabb gyöngyszem: a harci videó, a Gyűrűk Ura című film, technikailag is lenyűgöző látványvilágú jelenetének, „újrahasznosítása”.
Ezek vagy idióták, vagy mindenki mást tartanak annak.
Ööö… vagy is-is…

Szóval, valakinek megszületett az agyában ez a remek ötlet. Adott egy elképesztő professzionizmussal, modern technikával készült, rendkívül hatásos képi világú jelenet. Ezt kéne felhasználni. A szakember gárda, az otthoni laptopján, a legolcsóbb, ingyenesen letölthető szerkesztőprogrammal, egy-két (nem a legjobb minőségű) fotóból kivágott néhány arcot, a világot uraló „gonosz bácsi” fejét eltorzították (a harmincas-negyvenes évek zsidókat ábrázoló plakátjait véve mintának), majd kezdetleges technikával, meglehetősen ügyetlenül, belemontírozták őket a filmbe. Mindehhez gyártottak egy háborúba, harcra hívó feliratot (röhejesen próbálkoztak még a betűtípus archaizálásával is), hiszen meg kell menteni a világot.

Amikor először megláttam az alkotást, meggyőződésem volt, hogy meghekkelték a kormánypárt propagandamédiájának oldalát és ezzel akarják őket nevetségessé tenni. Bevallom, olyan képtelenségnek tartom az egészet, a kivitelezés is annyira dilettáns, ráadásul a „buzdító” szöveg is olyan kínosan gyenge, már az első pillanatban önmaga paródiája, hogy még mindig az motoszkál bennem, hogy lehetetlen, hogy ezt nem egy ellenzéki érzelmű hekker alkotta, a kormánypárt lejáratására. Persze, az meg azért valószínűtlen, mert egy profi hekker ennél félkézzel és csukott szemmel is bármikor jobbat csinál. Szóval, az egyetlen lehetséges magyarázat, ha egy általános iskolás rosszcsont elcsórta apuci laptopját és óraközi szünetben gyorsan összecsapta ezt a videót, az osztálytársai szórakoztatására.

Akár így van, akár valóban a kormánypropaganda villantotta meg tehetségét, mindenképpen történelmi jelentőségű kordokumentumról van szó.
Mert ha egy kiskölyök műve, akkor azt jelzi, hogy milyen mélységig hatja át már a gyerekek életét is a napi politika és a gyűlöletkeltő propaganda, aminek végzetes következményei lehetnek egy kiskorú lelkivilágára. Ebben az esetben, legszívesebben bíróság elé állítanám – pártoktól függetlenül – az összes politikust, gondatlan veszélyeztetés vádjával.
Ha viszont valóban a kormánypropaganda rottyantotta az internetre ezt a szörnyűséget, akkor pár év múlva, a történelem órákon lehet szemléltető anyagként használni, az Orbán-rezsim lelkületének bemutatására.

Azon is eltűnődtem, vajon ki lehet a célközönség?
Az átlag hívő kedvéért kár volt fáradozni, hisz annak ha egy görbe vonalat húznak egy papíron, attól is vérben forgó szemmel, hörögve lelkesedik és akkor is rohan a kormánypártra voksolni, ha éppen nincs is választás.
A miniszterelnöknek kezet csókoló néniket leszámítva (nekik is elég a görbe vonal), a kiábrándult kisnyugdíjasok csak értetlenül nézik a harci készültséget, páncélos fegyvereseket, üvöltöző hadsereget – akinek az életében már volt egy világháború és egy ötvenhatos forradalom, azt már nem lelkesíti a véres összecsapásra készülő tömegek látványa. A szöveget pedig valószínűleg nehezen tudják követni, az elcseszett, túlcifrázott betűtípus miatt. (Nem csupán a videó szerkesztése, a technikai trükkök használata, de – pl. újságoknál, könyveknél – a megfelelő betűtípus kiválasztása és a szöveg térbeli elhelyezése is egy szakma része. Persze, miért pont ehhez kerestek volna hozzáértőt, ha a szakminisztériumokban is a dilettantizmusra van igény, az elvtelen lojalitáson túl.)
A középkorúakat hidegen hagyja az ilyesmi. Ők vagy amúgy is tudják, merre indulnának és ezért nagyjából azt is, kire szavaznak, vagy „matekoznak” és az esélyeket latolgatva próbálnak dönteni. Még az ötletes, humoros, okos, profi kampányfogásokkal sem nagyon lehet befolyásolni őket az utolsó pillanatban.
Ha az ifjúságot célozták meg, gondolva, hogy csinálnak egy tökös, modern kampányt, amivel kivívják a srácok elismerését, akkor… ööö… nos, akkor megint csak nem ártott volna szakemberre bízni, legalább a dolgok egy részét. Szerintem, éppen a fiatalabb korosztálynál működik a legkontraproduktívabb módon ez a „remekbe szabott” kampányfogás. A harminc év alattiak sírva röhögnek azon, ahogy annyira erőlködnek az alkotók, hogy összecsinálják magukat. De abba legalább tuti, hogy beleizzadtak, mintha tényleg csináltak volna valamit.

De nem akarom folyton őket szapulni. Most az ellenzéki pártokhoz szólok:
Hogy a jó életbe fordulhatott elő, hogy nem nektek jutott eszetekbe, hogy egyikőtöknek sem jutott eszébe megcsinálni ezt a videót?!

(A szóban forgó remekmű, saját felelősségre, itt megtekinthető:  https://www.facebook.com/888ponthu/videos/1527951583999512/
FIGYELEM! Gyenge gyomrúaknak és érzékeny idegrendszerűeknek nem ajánlott! Műélvezet  előtt, javasolt egy-két feles gyors legurítása.)

A helyzet az, hogy a valóság jobb, mint egy abszurd komédia. Olyan, mint egy élő humoreszk!
Nem, humoreszknek ez elég szar. De az biztos, hogy ilyet kitalálni nem lehet.

Ifj. Lomnici Zoltán, felcöffent Kozármislenyben, ahol elmondta, hogy „Nigéria lakosságának több mint 80 százaléka, legalább 100 millió ember AIDS-es, vagyis a megerőszakolt svéd lányok közül, 5-ből 4 elkapta a HIV-fertőzést, illetve az AIDS-et.” Na persze, meg is jelölte a forrását, hogy bizonyítsa hitelességét. Állítása szerint, mindezt prof. Dr. Kásler Miklóstól idézte, szó szerint. Ha valóban szószerinti idézetről van szó, az azt jelenti, hogy az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója nincs tisztában a Szerzett Immunhiányos Tünetegyüttes (AIDS) és az emberi immunhiány vírus (HIV) fogalmával és a köztük lévő kapcsolattal, ami azért őszintén meglepne. Arról nem beszélve, hogy igazán érdekelne, hogy milyen titkos statisztikát hozott nyilvánosságra az onkológus professzor (Cöfnici szerint), amiben azt állítják, hogy Nigéria teljes lakosságának több mint 80%-a(!) nem csak hogy HIV fertőzött, de már egyenesen haldokló AIDS beteg, akiket nyilván az ország maradék tizenakárhány százaléka (beleértve a karonülő gyerekeket is) ápol, hogy amikor megfelelő kondícióba kerülnek szegény betegek, átruccanhassanak Európába svéd diáklányokat erőszakolni. Lehetőleg ötösével. (Miért pont a nigériaiak? Miért pont az AIDS betegek? Miért pont svéd diáklányokat? Persze, a hallgatóságban nem merültek fel ezek a kérdések, hisz’ Ifjici Cöftán szó szerint idézte – állítása szerint – prof. Dr. Kásler Miklóst, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatóját.)

Ezek után megállás nélkül sorolja az orosz kamuportálok álhíreit, mint tényeket. Konkrétan Norvégiát és Svédországot említi (miközben azt mondja, hogy „anélkül, hogy konkrét helyeket említenék”) és azokat a rémtörténeteket, amiket az adott helyen élő ismerőseim és rokonaim annak idején, röhögve cáfoltak.

A legszebb rész, amikor azt állítja, hogy a skandináv országokban a muszlimok miatt már nem ünneplik a karácsonyt és szinte levegővétel nélkül folytatja, mintha ugyanaz a gondolatmenet lenne, ám egyszer csak felkapjuk a fejünket, hogy míg a körmondat elején még a svéd diáklányokat erőszakoló, AIDS-es, nigériai muszlimok miatt elmaradt karácsonyról volt szó, a vége már egy huszárvágással áttér ennek következményeire: mégpedig a melegházasságra és a nők egyenjogúságára. Senki ne kérdje, hogy következik mindez az eddigiekből – én nem vagyok elég okos hozzá, hogy feleljek. Bevallom, volt olyan pillanat, hogy elvesztettem a fonalat. De legalábbis Cöfjabb Lomnici asszociációsláncának egy-két szemét. Szóval, hogy ne zavarjak össze semmit, most szó szerint idézem, hogy – valószínűleg az AIDS-beteg, nigériai muszlimok miatt – „sokak szerint szélsőséges, de mindenképpen egy nagyon markáns liberális nézetrendszert próbálnak ránk erőltetni, az Európai Unióra és az európai államokra, amelynek sarokpontjai például, adott esetben, a drogliberalizáció, a melegházasság előmozdítása, és hát természetesen a férfiak és a nők egyenjogúsítása.”
Ööö… izé… hát… az valóban pokoli lenne… Vagy mi… De komolyanmá’! Kaptak virágot március nyolcadikán, a konyhában, elégedjenek meg vele! Gyönnek mindig ezekkel a jogokkal! Meg egyenjogokkal… Ahelyett, hogy princípium! Namegpláne a melegek! Bezzeg azok meg rámennek a princípiumra! Assz’em, ezt a stresszt drog nélkül ki se bírnám!

Hogy mindenki megnyugodjon és én is lehiggadjak kicsit, inkább rövidre zárom a témát. Szóval, jött még néhány horror sztori az orosz propagandaoldalakról, aztán az úriközönség megverte az eseményt, az interneten élőben közvetítő Berkecz Balázst.
Lehet tovább haladni!
Nincs itt kérem, semmi látnivaló!

És nem veszi észre, hogy milyen mélységesen megalázó, ahogy beszél!
Azt hiszi, hogy ő az „európai jófiú”, hiszen „elfogadja” a nők egyenjogúságát. Ebből persze, rögtön kiderül, hogy nem veszi természetesnek, magától értetődőnek, de mert annyira jófej, ezért hajlandó elfogadni. „Tudomásul veszi”, hogy úgy „kell viselkednie”, mint egy kulturált europernek, ezért hajlandó egyenjogúnak „tekinteni” a nőket. Ugyan tisztában van vele, hogy nem azok, de mivel „úgy kell viselkednie”, ezért ezt „tudomásul veszi” és annak „tekinti” őket. Sőt, valamivel több tiszteletet is ad nekik, mint amennyi „kijár”.
Miért is? És mennyi „jár”? És ezt ki határozza meg?
Mer’ hogy ő egy ilyen fasza csávó, aki tudja, hogy grammra mennyi tisztelet jár és ennek ellenére, nagylelkűen többet is ad. Na most, én vagy tisztelek valakit, vagy nem. Nem elhatározás kérdése, hogy jobban tiszteljem, mint amennyire valójában teszem. Ugyanis akkor csak eljátszom, azt hazudom, hisz’ valójában úgy érzem, hogy ennyi azért mégsem járna neki. (Arról nem beszélve, hogy a tiszteletet általában kiérdemlik – persze, erről sem tudhat sokat az, aki úgy érzi, hogy neki „jár”.) Ebből egyértelműen kiderül, hogy fogalma sincs, mit jelent a tisztelet szó.
Ööö… ebből is.
Meg egész élete minden megnyilvánulásából.

Kétféle kép él benne a tiszteletről.
Az egyik, amikor nőnapon, kamerák előtt leszalad a konyhába az asszonyokhoz – akiknek ugye, ott a helye – és virágot ad nekik (amit udvartartása, szálra pontosan kiszámolva bekészít neki a vázába, hogy onnan spontán kirángathassa), hisz szépen teljesítik feladatukat és ügyelnek rá, hogy ő éhen ne halljon. Vagy amikor boldog-boldogtalannak, aki szoknyát hord, a szájához rántja a kezét, hogy összenyálazza. (Véletlenül sem ő hajol a hölgy kacsója fölé. Jó’vanna, szegénynek nem volt gyerekszobája. Görög Ibolyát pedig nem pótolták hasonló szakértelmű emberrel, aki még a suttyókat is meg tudja tanítani néhány alapvető illemszabályra.)
A másik, amire azt hiszi, hogy tisztelet, szintén egyértelműen mutatja, hogy nincs tisztában a szó jelentésével. Ugyanis összetéveszti a félelemmel. Elég csak a saját apjához, vagy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinhoz való viszonyát néznünk.

Meg van róla győződve, hogy tudja, mit jelent ez a szó. És igyekszik annak megfelelően viselkedni, vagy legalábbis eljátszani, hogy annak megfelelően viselkedik. Mármint annak megfelelően, amit számára jelent a tisztelet. Ez pedig elképesztően kínos.

Orbán Viktor tisztelet ad a nőnek, az európai kultúra jegyében: „Látod drágám, mennyire tisztellek? Most majdnem olyan vagy, mint én. Vegyek neked valami szép, csillogó ékszert, vagy szeretnél egy csinos rucit, amiben tetszeni fogsz nekem?"
Nem mutatnánk nagyobb tiszteletet, ha az egyenjogúságról nem csak beszélnénk, hanem törvénybe is foglalnánk? Ha a parlamentben nem arról esne szó, hogy az unokák szülése a nagypapinak az igazi feladat, hanem magától értetődő lenne az azonos munkáért járó azonos jövedelem? Ha lenne törvény a családon belüli erőszakra, ami feleslegessé is válna, mert nem lenne családon belüli erőszak?
Mit kapnak ehelyett a nők? Nagyképű, suttyó, pökhendi, lekezelő „dicséretet”.

Nem tehetek róla, de erről az jut eszembe, amikor egy barátnőmnek, körülbelül harminc éve, azt mondta egy másik barátnőm:
„Nahát, te ki vagy sminkelve?! Különben… nem rossz: így kevésbé gonosz az arcod.”

Az "ántivilágban", amikor még számított a becsület, elégtételt adtak, elégtételt vettek.
Lovagias módon.
Az úr a pokolban is úr, egy úriember tudja, hogy milyen értékeknek kell megfelelnie. Volt, hogy valaki inkább elvesztette a vagyonát, csak megmaradjon a becsülete. Egy kifizetetlen kártyaadósság elég volt, hogy egy úriember főbe lője magát.
Rémes.
De hát, az egy másik világ volt. A tisztesség, a becsület, nem csak szavak voltak – jelentésüknek valódi tartalma volt.
A sértett fél elégtételt követelt, aki pedig más becsületébe gázolt, elégtételt adott, különben ő maga vesztette el a becsületét mások szemében.

Előfordult, hogy valaki maga provokálta ki, hogy elégtételt kelljen adnia: egy pofon és már jöhetett is a párbaj. Később elég volt kesztyűvel épphogy meglegyinteni a másik arcát, „kesztyűt dobni az arcába”, ez a jelzés éppolyan jelentéssel bírt, mint a megalázó, sértő pofon. (És egy úriember – pláne egy katonatiszt! – ruhatárának elengedhetetlen kelléke volt a glaszékesztyű.)

Ám olyan soha nem fordulhatott elő, hogy egy suttyó valakinek az arcába dobta a kesztyűt, majd pitiáner módon még ő akart elégtételt venni.

Eddig.

Március 19.
Ezen a napon mindig eszembe jut. Eszembe jut a könyv, Karinthy zseniális fordítása, ami új dimenziót adott a méltán világhírű, önálló életre kelt világnak és hőseinek. És eszembe jut az önfeledt nevetés.
A nagyszüleim vidám, felszabadult, önfeledt nevetése.
Amit én soha nem hallottam.

Fiatalok voltak, szerették egymást és ezen a szereteten kívül, semmi más nem létezett számukra a világon. Hasaltak az ágyon és felváltva olvasták fel egymásnak a Micimackót. És nevettek. Élvezték Karinthy humorát, azt a tőle megszokott, mindig ámulatba ejtő nyelvi leleményességet, amitől nekünk, magyaroknak egészen különleges, saját Micimackónk van.
Március volt, hasaltak az ágyon, olvastak és nevettek.
Március 19. volt. Ezt egészen pontosan tudom. Mama nagyon pontosan emlékezett erre a dátumra. És a Micimackóra. És a nevetésre.
Talán az utolsó önfeledt pillanatuk volt.

Aztán megérkezett Maca. Feldúltan.
„Ti meg vagytok bolondulva?! Nézzetek már ki az ablakon! Itt vannak… itt vannak a németek!"

1944. március 19. volt.

Aznap a nagyszüleim hasaltak az ágyon, olvasták a Micimackót és nevettek.
Ha ismertem volna a nagyapámat, biztos bírtuk volna egymást.
Anyukám soha nem látta az édesapját.

Aki nevetve olvasta a Micimackót 1944. március 19-én.