A „hazafias nevelésnek” szerintem, egyetlen módja van: a példamutatás.
Ami természetesen, nem azt jelenti, hogy kiállok és büszke vagyok a hazámra és gyűlölöm azt, aki szerintem nem, vagy nem úgy az, mint én. Nem. Példát mutatok, úgy élek, úgy cselekszem, ahogy jó nekem és a környezetemnek. Hasznára vagyok a magam módján az embereknek és ezáltal az országnak, ahol születtem, ahol élek. Ha így van, méltán lehetek büszke az eredményre, az országra, vagy szűkebb környezetemre, hiszen közöm van ahhoz, hogy olyan, amilyen. Ha nem így van, akkor arra vagyok büszke, amit mások tettek (az én érdekemben is), kisajátítva – ellopva – az ő munkájuk eredményét, aminek én maximum a haszonélvezője vagyok.
Ezt tanítani nem lehet. Csak megmutatni, példát adni.

Nevelés… Neveld arra a gyereket, hogy legyen önmaga! Meglásd, kiegyensúlyozott, boldog, szabad ember lesz. Tanítsd meg arra, hogy figyeljen. Figyeljen és reagáljon. Vegye észre, hogy mi az, ami jó, ami jól működik és reagáljon rá. Konvertálja a saját környezetére – tegye maga és mások számára is elérhetővé, használhatóvá. Figyeljen másokra és reagáljon. Tanuljon meg kommunikálni. Segíteni tud és segítséget kaphat. Sikerélményei lesznek. Szeretni fogja az életét és szeretni fogja, hogy így élhet – szeretni fogja azt a környezetet, ahol így élhet.
Abban a környezetben érzi majd jól magát, az lesz az otthona – az lesz a hazája.
És ez a „hazafias nevelés”, az én véleményem szerint.

Mert érzéseket nem lehet belenevelni senkibe. Úgy értem, értelmes módon nem lehet. Az érzéseket kiváltja valami. Úgy kell alakítani az életünket, környezetünket, hogy ilyen érzéseket váltson ki.

Vannak persze, ostoba, indokolatlan érzelmek, amiket valóban „meg lehet tanítani”. De ezt sem nevezném igazán tanításnak, pláne nem nevelésnek. Ez az idomítás. Vegyük például a gyűlöletet. Meggyőzhetünk valakit, következetes, állandóan ugyanúgy ismétlődő reakciókkal, hogy valami rossz és gyűlölni kell. Így viszont nem a saját tapasztalata alapján viszonyul az adott dologhoz, hanem reflexszerűen reagál. Mint az idomított állat a vezényszóra. Ha valamit gyűlölni kell, akkor gyűlölni is fogja. Akkor is, ha valójában nem tudja megindokolni, miért. Csak megmagyarázni. Ahogy tanulta. Ha valaki ésszerű érveket hoz fel a tanult érzelemnyilvánítása ellen, azzal nem tud mit kezdeni. De elfogadni is képtelen lesz. Mert nem így tanulta. Gyűlöletre könnyen lehet nevelni. Szeretetet viszont nem lehet tanítani. Azt csak kiváltani tudja valami. (Végtelenül leegyszerűsítve: ha valakinek kiskorától azt hajtogatják, hogy a paprikáskrumpli undorító, az valószínűleg egész életében utálni is fogja, anélkül, hogy meg kéne kóstolnia, de hiába próbálsz valakit meggyőzni, hogy finom a spenót, ha nem ízlik neki.)
Mit lehet még tanítani (ha érzelmet nem)? Például viselkedésformát. Viselkedésformát, ami tükröz egy gondolkodásmódot és feltételez egy fajta érzelmet. A tanult viselkedésforma, valódi érzelem nélkül – üres, kong. Olyan, mint a kiállított lovagi páncél a múzeumban. Ott áll előttünk, fényesen (vagy épp berozsdállva), harciasan, hősiesen – csak épp a lovag hiányzik belőle. Lovag nélkül, a páncél üres, értelmetlen. Valódi érzelem vagy valódi érzelem kiváltotta reakció nélkül, a tanult viselkedés üres, tartalmatlan. Hazug.
Tehát, az a véleményem, hogy a „hazafias nevelés” nem lehet iskolai tantárgy.
A valódi „hazafias nevelés” az, amikor azok, akiken múlik, azon dolgoznak, hogy a „haza” élhető, jó hely legyen, ahol megbecsülik az alkotómunkát, ahol jogaid vannak, nem csak kötelességeid, ahol jogod van önmagadnak lenni és ahol tiszteletben is tartják ezeket a jogokat. Ahol azért tisztelnek, ítélnek el, szeretnek vagy utálnak, amit teszel és nem azért, mert azt mondták nekik.
A hazaszeretet nem tanítható.
Ha hazaszeretet vársz el, akkor tégy érte! Ha az ország vezetői közé tartozol, még inkább tehetsz érte. Ha szerethetővé teszed az országot, szeretni is fogják.

Én így gondolom.

De lehet, hogy tévedek.

Szedd már össze magad!
Mert más úgyse fog.
Önző módon szenvedsz – 
mégis, mi bajod?
Semmi. Pontosabban:
a Semmi a baj.
Hát, akkor csak vigyázz,
hogy bele ne halj.
Mert nem teheted meg!
Kényelmes lenne,
de ha hagynád magad,
más is szenvedne.
Ha tudnák, mire vágysz,
jobban bántana
a lelkiismeret.
Várj, elszáll a ma
és a holnap jobb lesz –
mert csak jobb lehet.
Ne is kelj fel addig,
csukd be a szemed…

Nem látom a végét.
Talán
be kell látnom, hogy nincs.
Az ám:
végtelen. 

Csak tehetetlenül
állok.
Köröttem mélyülő
ráncok,
félelem.

Lassan szétmar mindent,
amit
talál. Feloldódik
a hit,
a jellem.

Mostanában inkább
fájok,
pedig tényleg nincs is
rá ok.
Szégyellem.

Nem történt még ilyen velem, hogy a saját imádott anyanyelvem hozzon zavarba. Szerelmese és művelője vagyok ennek a nyelvnek színpadon, képernyőn vagy a mikrofon előtt csakúgy, mint publicisztikáimban, novelláimban vagy verseimben. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy nagyrészt tisztában vagyok a szavak jelentésével, csak olyan szavakat használok, amiket tényleg ismerek és még így sem szegényes a szókincsem.

Egy idegen szó, aminek eddig tudtam a jelentését és ami közismert és használatos a magyar nyelvben is, hirtelen elvesztette a jelentését. Vagy eddig sem azt jelentette, amit gondoltam. Világéletemben úgy tudtam, hogy az „antiszemitizmus” zsidóellenességet, zsidógyűlöletet jelent, most pedig tanult emberek állítják az ellenkezőjét. Szakály Sándor udvari főtörténész már korábban is zavarba hozott, hiszen eddigi tudásom szerint, a történész tanulmányozza, kutatja, elemzi a múlt eseményeit, míg szerinte a történész egyenlő a történetíróval, aki a saját szájíze szerint írja, alakítja, akár visszamenőleg is a történelmet. Most pedig azt mondja, hogy azt állítani, hogy az Államvédelmi Hatóság zsidó szervezet volt, a Rákosi-rendszert pedig zsidók csinálták, nem antiszemitizmus. Nyilván ügyesebben fogalmaz, mert annál azért gyávább, hogy konkrétan kimondja, amit gondol, vagy amit gondoltatnak vele. Azt mondja, hogy erre utaló mondatokat mondani, „nem hiszi”, hogy antiszemita megnyilvánulás. Azt hiszem, mindenki számára egyértelmű, hogy ezek a mondatok, illetve csak a sunyi utalgatás ilyesmire, zsidóellenes gondolkodásra vall. Amennyiben Szakály szerint, ez nem antiszemitizmus, akkor bizony ennek a szónak nem az a jelentése, mint amit eddig hittem.

De mondok másik példát, ami egy kicsit összefügg persze az udvari történelemátíróval, hiszen ő maga is beszélt róla, hogy pártolná Prohászka Ottokár szobrának „visszaállítását”. De most nem őt idézném a témával kapcsolatban, hanem a szívélyes, szívmelengető mosolyáról közismert Harrach Péter, hajdani elvtárs, jelenleg kommunistázó NERtársat, aki szerint a numerus clausus végrehajtási rendeletét kitaláló katolikus püspök, nem volt antiszemita. Prohászkát most szó szerint idézem: „Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom. (...) Itt egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloskainvázióról, patkányhadjáratról. Egy kérdés van: hogyan védekezzünk?” Nos, én ezt is (a numerus clausus-ról nem is beszélve) zsidóellenes megnyilvánulásnak érzem. Ha ez nem antiszemitizmus, akkor ez a szó tényleg nem ezt jelenti és én eddig helytelenül használtam. Az is aranyos, ahogy a „humánus püspök” zsidókat gyalázó gyűlölködésére reagál. Elnézően legyintve, jelzi, hogy ez rendben van, hisz akkor „más volt a légkör”.

Harrach szerint tehát, Prohászka püspök nem volt antiszemita (bármit is jelentsen ez a szó) és azért gyűlölte a zsidókat, mert olyan volt a légkör. Tehát szobrot érdemel, hisz bebizonyította, hogy egy püspöknek nem kell megfelelni a kereszténység tanításainak; isten ments, hogy ragaszkodjon azokhoz a morális elvekhez (egyáltalán bármilyen elvhez), amiket a vallása, aminek ő az egyik vezetője, megkövetel tőle; bőven elegendő példát mutat, hogyan kell gyáván, sunyi módon megalázkodni egy kegyetlen hatalom előtt és elvtelenül kiszolgálva azt, hogyan lehet gyűlöletre uszítani (a „szeretet vallásának” nevében, persze). És ez nem az én véleményem, a mosolygós Harrach utal erre, mer’ ugye olyan volt a légkör.

Összefoglalva, már az is zavarba ejtő, amikor kiderül, hogy egy szó nem azt jelenti, amit tanultam, de ez csak az én szégyenem. Az antiszemitizmus (bármit is jelentsen) csúnya szó, nem is használjuk, pfuj-pfuj! A zsidóellenesség és a gyűlölet viszont szobrot érdemel…

Na, megyek borotválkozni, nehogy harrachos szakályam nőjön.

jó néhány emlék
fűz ide
megütnek régi
illatok

úgy kapaszkodnék
nincs kibe
szégyellek kérni
hallgatok

nemrég még voltam
valaki
vállamra ültek
csillagok

álmokat hordtam
én aki
megszégyenülten
hallgatok

megpróbálnak még
ők ide
mégis elérni
várjatok

úgy kapaszkodnék
nincs kibe
szégyellek kérni
hallgatok

Alkonyatkor szünetet tartottak.
Pirkadatkor újrakezdték.

Mivel nem tudtak folyamatosan „dolgozni”, majdnem két napba telt, mire végeztek.

Mire végeztek mindenkivel.

Így is szédületes volt a tempó: óránként ezer! Ebbe még ők is belefáradtak, úgyhogy óránként váltották a végrehajtókat, a folyamatos munkamenet biztosítása érdekében. De még így is elhúzódott a dolog és rájuk sötétedet. Szünetet kellett tartani, hogy aztán amikor a hajnali napsugarak végigsimították a szurdok környékét, kipihenten, új erőre kapva, frissen folytathassák.
A napsugarak először azt hitték, rossz helyen járnak. Nem ismertek rá a szurdokra. A környék ugyanaz, az egész nagyon hasonló, de valami mégis más lett. Tanácstalanul villantak erre-arra, szórakozottan cirógatták a göröngyöket, csodálkozva tükröződtek vissza övcsatokról és gombokról, a földre dobált ruha halmokon. Pedig ez mégis ugyanaz a hely. Csak tegnap, mintha mélyebb lett volna a szurdok.

Fél nap kellett még hozzá, hogy a szurdok eltűnjön.

Szeptember 28-án, négyszáz méter hosszú volt, helyenként nyolcvan, máshol csak negyven méter mély. Másfél nap alatt eltűnt a szurdok.

Feltöltötték.

33 771

Harmincháromezerhétszázhetvenegy különböző alkatú, korú, nemű ember testével. Csak egy vékony réteg földet szórtak rájuk.

1941. szeptember 28-án, Kijevben plakátokon szólították fel a helybeli zsidókat, hogy főbelövés terhe mellett... 
Hm... milyen ironikus…
Szóval, hogy főbelövés terhe mellett, másnapra legyenek a városszéli temetőnél.
Szeptember 29-én, onnan terelték őket a Babi Jar-i szurdokhoz. Másfél nap alatt megtelt velük a körülbelül 80 méter mély szurdok. Óránként ezerrel.

A következő hónapokban Babi Jarnál tömegesen lemészárolt cigányok, ukránok, szovjet kommunisták (nagyjából 100 000 ember) már nem fértek a szurdokba.

Már nem volt szurdok.

Az úgynevezett történész azt mondta, hogy a zsidótörvények nem jogfosztást, csak jogkorlátozást jelentettek. Nem vagyok jogász. Az úgynevezett történész, ha jól tudom, szintén nem az. Ezért aztán nem is tudom etalonként elfogadni a jogra vonatkozó megállapítását, maximum, szubjektív véleményként veszem tudomásul.
Az én szubjektív véleményem más. Az én logikám szerint, ha magyar állampolgárnak született embereket, vallási vagy etnikai alapon megfosztanak alapvető emberi és állampolgári jogaitól, az jogfosztás. De én nem értek hozzá. (És úgy tűnik, az úgynevezett történész sem.)
H. Miklós szerinte, nagy államférfi volt. Csak naiv.
Ehhez sem értek. De elgondolkodtam, hogy mennyire lehetett nagy államférfi az, akinek a naivitásába sokszázezer honfitársunk halt bele a Don-kanyartól Auschwitzig?
És ha már itt tartunk (zsidótörvények, munkatáborok, deportálások, a „zsidóvagyon” megszerzésének jogossága) felvetődik bizony H. Miklós, a „kivételes államférfi” antiszemitizmusának kérdése. Erről is van véleménye emberünknek:
„Hogy mennyire volt antiszemita vagy nem volt antiszemita, itt nyilván van egy alapkérdés, hogy kit és mit tartunk antiszemitának, mi az a határvonal, ami alatt valaki antiszemita vagy nem antiszemita. Ezt nyilván mindenki maga tudja eldönteni, de nyilvánvaló, hogy ha lenne egy olyan mérce, hogy ez a vonal, ami alatt nem antiszemita valaki, fölötte pedig antiszemita, meg kell nézni. El kell olvasni adott esetben Horthy Miklósnak azon levelét, amelyet 1944. július elején írt Hitlernek, amiben arról írt, hogy az a tragédia, ami a magyarországi zsidósággal történik, az milyen dolog és hogy mit jelent ez Magyarország számára.”
(Szakály Sándor, 2018. augusztus 30. KarcFM)

Elismerem, hogy azt a bizonyos levelet nem olvastam. Szerettem volna, de nem találtam. Viszont kicsit furcsának tartom ennek a szövegnek a megfogalmazását is. (És nem csak az értelem nélküli mondatok magyartalan összevisszaságára gondolok.) Annak a bizonyos levélnek az említésekor az hangzott el, hogy „az a tragédia, ami a magyarországi zsidósággal történik, az milyen dolog és hogy mit jelent ez Magyarország számára”. Mi az, hogy történik? Magától? Mint valami természeti csapás, amire nem lehetett felkészülni? Nem valakinek a parancsát hajtják végre? Nem az újabb és újabb jogfosztó törvények következményéről beszélünk? Tehetetlenül és szörnyülködve nézi a tragédiát, ami nyilván tőle teljesen függetlenül, csak úgy megtörténik a zsidókkal. És mit is jelent ez Magyarország számára? Azon kívül, hogy egy rakás ember, munka nélkül, másoktól elorzott értékekhez jutott? Hogy egymást jelentgették fel a szomszédok, hogy megszerezhessék, ami másé? Mondjak valamit? Hát, leszarom, hogy milyen, az országot érintő tragédiát látott H. Miklós ebben a maga által teremtett helyzetben. Én a jogfosztott, kirabolt, kifosztott, megalázott, meggyilkolt emberek tragédiáját kérem számon!
És ha történész létére, valaki nem tudja eldönteni, hogy ki antiszemita és ki nem, mert „egyéni megítélés kérdésének” tartja, akkor idéznék egy másik levélből. H. Miklós egyéni megítélése önmagáról:
„Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”
(Horthy Miklós levele gróf Teleki Pálhoz 1940. október 14-én)

Mikor még szükségünk van rájuk… (No comment.)
És egy másik levél. A címzett Adolf Hitler.

„Excellenciás uram!

Excellenciád baráti meghívását követve folyó hó 16-án a klessheimi kastélyba utaztam, hogy a szövetségi viszonynak és a közös érdekeknek megfelelően kicseréljük gondolatainkat az együttműködésünkre vonatkozó kérdéseket illetően.

Minthogy nagy jelentőséget tulajdonítok az országaink közötti nyílt és bizalomteljes kapcsolatok változatlan fenntartásának, kötelességemnek tartom, hogy kellő részletességgel válaszoljak azokra a szemrehányásokra, amelyeket az ebből az alkalomból tartott hosszú megbeszéléseink során nekem tettek.

Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Emiatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére. Hogy ennek folyamán micsoda óriási nehézségeket kellett legyőzni, az abból a körülményből adódik, hogy a kereskedelem és az ipar annak előtte majdnem teljesen a zsidók kezében volt.

A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.”

(Vitéz nagybányai Horthy Miklós levele Hitlerhez, 1943. május 7-én. Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth Könyvkiadó, 1965. 302. oldal.)

(fotó: Fortepan) 

Segítettek ezek a sorok a lovas tengerész megítélésében? Aki idegen csapatok élén vonult be a fővárosba, magyarok ellen, fehér lován.
Én nem vagyok történész, csak mint átlagemberre hat rám ez a gondolkodásmód. Ezek a tettek.
Csak mint átlagemberre.
Csak mint emberre.

De az emberségből nem engedek.

Vitázunk, feszengünk, ítélkezünk és magyarázunk. De tudjuk-e valóban miről beszélünk? A magyar kormány azt állítja, hogy tudja. Ezért most nem nekik szeretnék segíteni, hanem mindenki másnak, aki pillanatnyilag nem kormánytag. Hogy még csak az internetes keresőket se kelljen igénybe venniük, utánajártam a definícióknak helyettük és most megpróbálom hétköznapi nyelven, érthetően elmesélni, mi is az, ami ellen a magyar kormány ágál, aminek a kutatását és tanítását szabályosan betiltják.

Ilyesmiket találtam a „gender” pontosabban a „genderelmélet” fogalmáról:
„A társadalomban megfigyelhető nemi szerepekre irányuló, a pszichológia és szociológia tárgykörébe tartozó kutatások tárgyát képezi a genderelmélet, más néven a társadalmi nem elmélete, mely a tanult (nem biológiai) nemi szerepekkel és annak társadalmi vonatkozásaival foglalkozó elmélet, valamint a szociológia tárgykörébe tartozó olyan tudományterület, mely mindazon társadalmi tényezővel foglalkozik, amelyekben a nők és a férfiak közötti társadalmi különbségek megmutatkoznak, kifejeződnek. A genderfogalom elsőként a pszichiáter professzor, Robert Stoller 1968-ban kiadott művében jelent meg, mely mai értelmében azokat a kulturális elvárásokat írja le, amelyeket a patriarchális (apajogon, férfijogon alapuló) társadalom egy adott társadalmi nemhez rendel, többek között, hogy az adott nemű embernek hogyan kellene viselkednie, beszélnie, öltözködnie és gondolkodnia, valamint, hogy milyen célok felé kellene törekednie és milyen tevékenységekben kellene részt vennie, kitűnnie vagy örömét lelnie. A nemi szerepek a nyugati kultúrákban kivétel nélkül a kétosztatú (vagyis a férfi és női kategóriát), valamint az ezekhez kapcsolódó, férfias és nőies tulajdonságok halmazát különbözteti meg, melyekhez különféle sztereotípiák kapcsolódnak.

A hagyományos nemi szerepek, valamint az azokhoz kapcsolódó sztereotípiák nyugati kultúrákban történő megváltozásában, valamint a nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében nagy szerepük van a genderelméletet megalapozó feminista mozgalmaknak, amelyek síkra szálltak a nők gazdasági és jogi egyenlőségéért.”

Szóval, van egy rossz hírem az állam szorgalmas titkárnője, Novák Katalin számára: a genderelmélet, nem a buzikról szól.
A nemek társadalmi szerepéről szól a dolog. Ezért e tudományág kapcsán „társadalmi nemről” beszélnek és nem biológiai nemről. A nőket elnyomó, patriarchális társadalom kutatása során ugyanis nem a szexualitás a téma, hanem a nők és férfiak szerepe a társadalomban, a dominancia, az elnyomás, a kirekesztés és a másik emberi lény kihasználása például. Nem az, hogy ki kivel bújik ágyba. (Vagy akárhova. Vagy nem is bújik, hanem nyilvánosan. Vagy egyáltalán, kit érdekel?) Az állami titkárnő azonban rögtön kihasználta a lehetőséget, hogy nyelvét elhelyezze a nemzet pedellusának kövér rektumába és mindenben neki igazat adva, ezeket mondja, amikor a genderelméletről kérdezték:
„Egyszerűen nem tesz jót egy ügynek, ha túltolják. Sem az érintetteknek, sem a többségi társadalomnak. A gender-téma ráadásul összecsúszott a szexuális orientáció kérdésével. Vannak jó szándékú meleg emberek, akik csak nyugalomban szeretnének élni, és van egy kisebb, de nagyon hangos csoport, amelynek tagjai pedig folyamatosan provokálnak. Maradjunk a józan ész talaján! Egy kisfiú igenis különbözik egy kislánytól, vannak fiús és lányos dolgok, természetes és szerethető különbségek a két nem között. Vannak férfiak és nők, és csak az ő kapcsolatukból tudnak gyermekek születni. Ha ezeket a nyilvánvaló igazságokat ma valaki kimondja, rögtön homofóbiát kiáltanak. Ez nonszensz.”
Na, most álljunk meg egy szóra! A férfiak és nők, mint érintettek, valamiféle kisebbség részei? Akkor kikből áll vajon a többségi társadalom? Mielőtt átmennénk valami sci-fi-be, egyszerűbb, ha belátjuk, hogy a nőnek fin… ööö… fogalma sincs mit beszél és hogy miről beszél. Viszont a homofób alaptípus példájaként rögtön buzizik egy ízeset, holott a szexualitásnak, nemi identitásnak, szexuális nemi szerepeknek semmi köze nincs a társadalomtudomány ezen ágához. Mivel viszont asz’onták neki, hogy ez rossz, azt meg tudja, hogy a homokosokat nem illik ugyan utálni, de ő maga mégsem képes ezen felülkerekedni, hát összehozta a dolgokat egybe és az ő agyában így állt össze a kirakós: gender-téma = pfúj, buzik!
Azt hiszem, az állam titkárnőjét ezzel magára is hagyhatjuk, a pedellus ánuszában, had’ kiabálja a világba a szokásos homofób sztereotípiákat: „Én nem vagyok homofób… kihal az emberiség… Szodoma… nekem is van meleg ismerősöm… a Bibliában is benne van…!” Ez az ő társadalmi szerepe, amit szorgalmasan teljesít is. (A társadalmi nemének megfelelően, egy patriarchális társadalomban, ahol mégiscsak a férfi az okosabb.)

Nézzük, hogyan vélekedik a társadalmi nemekről, az egyenjogúságról, a nők jogairól egy férfi. Nem is akármilyen férfi! Társadalmi nemének megfelelő, férfi biológiai nemű, fehérbőrű, keresztény (vagy keresztyén… ööö… vagy keresztyény… vagy keresztén… soha nem tudom, ki hogy hívja magát) férfi. Aki szintén államtitkár. (Gondolom, társadalmi nemének megfelelően magasabb díjazásért, mint Novák nertársnő.) Ő Rétvári Bence, aki természetesen, jobban is ért a tudományhoz, mint kolléganője, tehát a nemek társadalmi szerepét, az egyenlőtlenségeket, a patriarchális társadalom sztereotípiáiból adódó, természetesnek elfogadott jogtalanságokat, társadalmi igazságtalanságot is kutató tudományágról azt mondja, hogy:
„A gender – a marxizmus-leninizmushoz hasonlóan – inkább nevezhető ideológiának, mint tudománynak, így kétséges, eléri-e az egyetemi oktatási szintet. A szak tartalma szemben áll mindazzal, amit a kormány értékvilága az emberről vall.”
Le a kalappal! Ez legalább tiszta beszéd! Megmondta: az azonos, vagy legalábbis megközelítően azonos jogokkal rendelkező emberekből álló társadalom világa szemben áll mindazzal, amit a magyar kormány értékvilága képvisel. Minden világos, köszönjük szépen, kérek engedélyt meghunyászkodni… Viszont, lenne egy kérdésem. Ha egy társadalomtudományi szak, inkább ideológia, mint tudomány (nem kételkedem benne, ha ő mondja, hisz ő mint tudós… vagy nem is, izé… politikus jobban tudja, mint a tudósok), szóval, ha mint ideológia kezelendő és ezért nem tanítható, be köll tiltani… akkor vajon Rétvári, mint társadalmi nemének megfelelő, fehérbőrű, heteroszexuális, keresztény (~tyén, ~tyény, ~tén) férfi, mit szól a teológia szakhoz…? Jó, nem is kérdeztem semmit, azt is halkan! Tudom, hogy ott sok a hallgató, a kor divatjának… (jaj, dehogy divat, bocsi!) a trendnek megfelelően (nem, nem, nem, nem trend, csak kicsúszott a számon!) a keresztény demokráciának megfelelően (nem tudom, mi az, de azt hallottam, az van). Szóval sokan vannak ott, akkor nem ideológia, hanem tudomány és ebből kifolyólag nyilván gazdaságos is. Hisz a másik érv a „gender szak” ellen az volt, hogy:
„Kérdéses, hogy az ilyen deklaráltan és felvállaltan alacsony hallgatói létszámmal indított szakok mennyiben gazdaságosak és fenntarthatóak. A képzés esetleges beindítása az ELTE más szakjaitól venne el erőforrásokat, rontaná az egyetem gazdasági stabilitását, az ELTE esetében pedig figyelembe kell venni, hogy egy állami közfinanszírozású egyetem, amelynek célja társadalmi és munkaerőpiaci igényeknek való megfelelés.”
Jogos. Jogos és érthető. Termelni kell. Termelni, hasznot hajtani, mérhető hasznot, számszerűt, mennyiséget! És bizony, a gender szak nem termel megfelelően. Bezzeg a sztahanovista szakok! Azok gazdasági stabilan, csak úgy ontják a… az… eredményt! Mint „A selejt bosszúja” című filmben, Latabárral, meg Ruttkaival… Bocs, kicsit elkalandoztam!
Szóval, erről gazdaságos, fenntartható, közfinanszírozott, piaci igényű… stb. egyetemi szak megfogalmazásról az jutott eszembe, amikor éppen megint rendkívül hozzáértő elnököt nevezett ki a pártpolitika a Magyar Rádió élére, aki vitt magával egy illetőt, a gazdasági dolgok rendben tartására, a kor-, és ésszerű megoldások kifundálására. Illető egy alkalommal beült a Rádió Szimfonikus Zenekarának egyik próbájára. Nem sorolok minden bölcsességet, amit felsorolt, csak azt az egy idepasszolót. Ugyanis a sok velőtrázó marhaság közepette, Illető azt találta mondani, hogy ő figyelte a próba közben a hárfást, az sokkal kevesebbet dolgozik, mint a többiek, ez így gazdaságtalan, tanuljon meg egy másik hangszeren is játszani, hogy kifizetődő legyen!
Talán, világos az analógia.

És akkor most feltenném azt az alapkérdést, amivel az egészet indítanom kellett volna. Akkor senkinek nem kellett volna ezt ilyen hosszan végigolvasni, mert utána minden okafogyottá válik.

Milyen jogon, milyen alapon és egyáltalán, hogy jön a politika ahhoz, hogy beleszóljon a tudományba?! Hogy megmondja, mi a tudomány és mi nem?
Persze, ugyanez vonatkozik a művészetre és minden egyébre, amihez elsuttyósodó „politikai elitünk” éppúgy nem ért és ezért azt hiszi, hogy kinevezés alapján lesz valaki tehetséges művész, vagy éppen bölcs tudós.

Nem kell vátesznek lenni, hogy lássuk az ország szomorú jövőjét…

nem akarat, szokás lendít
mert az erőm véges
nem küzdök, hogy elérjem, mit
már nem vagyok képes

terebélyesedem ahogy
az idő fut előre
de testem csak üres burok
kifogytam belőle

nem tudok ölelni
„száraz karó”
már az sem érdekel
mi volna jó

nekem nem segít az ima
nem ad szárnyat a hit
elszórtam más vágyaira
nem hiszek el semmit

nem érdekel merre vagyok
meg-megremeg kezem
lelkek akiket itt hagyok
rátok emlékezem

nem tudok ölelni
ez betegség
az érintésedtől
összeesnék

tükröm ráncosodik szépen
még jól is áll neki
aki kedvel voltaképpen
tükrömet szereti

elbújtam, csóktalan ajkam
nem válaszolhatott
ne nézzetek végig rajtam
ne szánakozzatok

nem tudok ölelni
„száraz karó”
ne is várd el tőlem
nem volna jó