Időnként írok. Mint mindenki.
Néha rábukkanok rég elfeledett agymenéseimre, szösszeneteimre, hangulat foszlányokra.
Sok közülük viszont eltűnt, végleg elveszett. Most megpróbálom összegyűjteni a maradékot, hátha később még fontos lehet.
Keresés
Friss topikok
Bánfi Bence:
Igen. Ez olyan dolog amikor a politikai vírusok letarolnak mindent és hullákat hagynak maguk után.... (2020.07.01. 21:32)...
Március 19. Ezen a napon mindig eszembe jut. Eszembe jut a könyv, Karinthy zseniális fordítása, ami új dimenziót adott a méltán világhírű, önálló életre kelt világnak és hőseinek. És eszembe jut az önfeledt nevetés. A nagyszüleim vidám, felszabadult, önfeledt nevetése. Amit én soha nem hallottam.
Fiatalok voltak, szerették egymást és ezen a szereteten kívül, semmi más nem létezett számukra a világon. Hasaltak az ágyon és felváltva olvasták fel egymásnak a Micimackót. És nevettek. Élvezték Karinthy humorát, azt a tőle megszokott, mindig ámulatba ejtő nyelvi leleményességet, amitől nekünk, magyaroknak egészen különleges, saját Micimackónk van. Március volt, hasaltak az ágyon, olvastak és nevettek. Március 19. volt. Ezt egészen pontosan tudom. Mama nagyon pontosan emlékezett erre a dátumra. És a Micimackóra. És a nevetésre. Talán az utolsó önfeledt pillanatuk volt.
Aztán megérkezett Maca. Feldúltan. „Ti meg vagytok bolondulva?! Nézzetek már ki az ablakon! Itt vannak… itt vannak a németek!"
1944. március 19. volt.
Aznap a nagyszüleim hasaltak az ágyon, olvasták a Micimackót és nevettek. Ha ismertem volna a nagyapámat, biztos bírtuk volna egymást. Anyukám soha nem látta az édesapját.
Aki nevetve olvasta a Micimackót 1944. március 19-én.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.