B(alu)LOG

Az "ántivilágban", amikor még számított a becsület, elégtételt adtak, elégtételt vettek.
Lovagias módon.
Az úr a pokolban is úr, egy úriember tudja, hogy milyen értékeknek kell megfelelnie. Volt, hogy valaki inkább elvesztette a vagyonát, csak megmaradjon a becsülete. Egy kifizetetlen kártyaadósság elég volt, hogy egy úriember főbe lője magát.
Rémes.
De hát, az egy másik világ volt. A tisztesség, a becsület, nem csak szavak voltak – jelentésüknek valódi tartalma volt.
A sértett fél elégtételt követelt, aki pedig más becsületébe gázolt, elégtételt adott, különben ő maga vesztette el a becsületét mások szemében.

Előfordult, hogy valaki maga provokálta ki, hogy elégtételt kelljen adnia: egy pofon és már jöhetett is a párbaj. Később elég volt kesztyűvel épphogy meglegyinteni a másik arcát, „kesztyűt dobni az arcába”, ez a jelzés éppolyan jelentéssel bírt, mint a megalázó, sértő pofon. (És egy úriember – pláne egy katonatiszt! – ruhatárának elengedhetetlen kelléke volt a glaszékesztyű.)

Ám olyan soha nem fordulhatott elő, hogy egy suttyó valakinek az arcába dobta a kesztyűt, majd pitiáner módon még ő akart elégtételt venni.

Eddig.