B(alu)LOG

#azértisszeretemafészbúkot (by Sisso), mert tájékoztat a TÉNYEKRŐL. Így csupa nagy betűvel. Ezek azok a bizonyos tények (pardon: TÉNYEK), amikkel nem lehet vitába szállni. No, nem azért, mintha bármi is alátámasztaná az igazságtartalmukat, csupán azért, mert aki világgá kürtöli őket, egyetlen érvként ezt hozza fel rendkívül határozottan. Mármint azt, hogy ezek tények (elnézést: TÉNYEK) és mivel azok, ezért aztán nem lehet nekik ellentmondani.

Roppant szerencsénk van, hogy akadnak olyanok, akik megpróbálnak minket megóvni és lerántják a leplet az ilyen összeesküvésekről, amik népünkre és bizony személy szerint ránk jelentenek halálos veszedelmet! Áldhatjuk a sorsunkat, hogy van, aki facebook posztban leplezi le ezt a gonosz összeesküvést! Ami természetesen, világméretű. És természetesen a tuddjukkik esküsznek össze, akik markukban tartják a világot, miközben horgas orral számolgatják a pénzt (amit nyilván rajtunk kerestek!), hogy utána keresztény szüzek véréből sütött maceszt ropogtatva menjenek titkos szertartásaikra, a zsinagógába. A legnagyobb mázli viszont az, hogy a posztoló, egy aggódó kommentelőjére reagálva elmondja, hogy igaztalanul vádolnák őt antiszemitizmussal, hiszen neki semmi baja a zsidókkal. Úgy általában. Csak ezeket a mostani zsidókat nem bírja. Mert „ne legyen kétsége senkinek” hogy a „legfelsőbb zsidóság” tartja ott ahol van, az orbángyurcsányt és az összes többi pártot. (Ezek szerint orbángyurcsány is egy párt lenne? Azaz – miket nem beszélek – kettő!) Mer’ hogy ezt csinálják évezredek óta: ők mondják, hogy mikor, hol, ki legyen hatalmon. (Évezredek óta?! Jesszumpepi! Itt egy kicsit gyanús lett, hogy a posztoló füllentett, amikor azt mondta, hogy azért nem antiszemita, mert csak a mostani zsidókat nem szereti.) „Ez mind mind globálisan van eltervezve!Mindkét oldal ...szárny ugyanahhoz a madárhoz tartozik csak azt kéne észrevenni,hogy az nem a Turul madár!!”(sic) És ez bizony mind azér’ van, hogy megtarthassák az emberiség fölötti hatalmukat. Mer’ ez a háttérhatalom. És „a háttérhatalom(az a bizonyos madár...ami nem a Turul)”(sic). Ha valakiben, valamiért mégis felmerülne a gyanú, hogy a világot mégsem „egymadáraminemturul” irányítja és vezeti a végpusztulásba, az végül megkapja a megdönthetetlen bizonyítékot: „Amikor bevezették azt,hogy anyakönyveztetni kell minden leszülető lelket akkor kapcsoltak magasabb fokozatba mert onnantól akinek anyakönyve van az mindenki ennek a cégnek a tulajdona!Ne higyj nekem nézz utána magad!!Az anyakönyveden alul a papír alján van egy piros számsor...azzal a piros számsorral... ha utánanézel a tőzsdén megtudod,hogy mennyit érsz ennek a mocskos rendszernek!!”(sic)
A helyzet az, hogy kikészültem. Egy világ omlott bennem össze, egy pillanat alatt. Persze, számíthattam volna ilyesmire, hiszen azt már régóta tudom (naná, hogy a fészbúkról, honnan máshonnan tájékozódna az egyszerű halandó), hogy ezek a zsidók, biológiai fegyverként használják a romákat a fehér keresztények ellen és elárasztják mindenféle szivárványos prájdokkal a világot, hogy mindenki meleg legyen és kihaljon. Na de hogy anyakönyvileg viszik a tőzsdére a lelkeket? Hát ez még nekem is sok! Végre valaki figyelmeztetett, baruch ha-Shem! Az egyik kommentelő, noch dazu, a honlapjukon (én elhiszem, hogy van nekik, végülis évezredek óta uralják a világot és gyötrik szegény fehér keresztényeket, valahol csak kell csetelniük róla) megtalálta, hogy Magyarországot, mint céget, mindössze ötmilliárd dollárért adták el. Komolyan!
Azért némi remény mégiscsak mutatkozik, ugyanis „Egy zsidó globális belharc van világszerte(cionista és Jezsuita zsidó "elit" között)”(sic) Komolyan mondom, mindig tanul az ember. Bevallom, eddig nem sokat tudtam a zsidóság elitjébe tartozó jezsuitákról. Na, de ha már vannak, akkor tökéletesen érthető, hogy rühellik a cionistákat. De tényleg! Pláne, hogy ezek a jezsuita zsidók „alapították Szaudi Arábiát”(sic)!

Arra azért még kíváncsi lennék, vajon mit szól ehhez az „egymadáraminemturul”, hiszen akárhogyis, az ő két szárnyáról van szó. Amik egymás ellen harcolnak. Na, majd bejelölöm a fészbúkon és megkérdezem messengeren.

mérgező ország mérgező emberek
mérgező eszmék és becstelen fegyverek
uniformisokhoz mérgező szövet
mérgező butaság mérgező gyűlölet
mérgező beszédek mérgező csöndek
mérgezett papírból mérgező könyvek
mérgező mesék és mérgező hitek
szétmarják megmaradt emlékeidet
mérgező forrás és mérgező patak
mérgező tettek és mérgező szavak
mérgező templomban mérgező papok
ha rajtuk múlik nem lesztek szabadok
mérgező otthon mérgező iskola
tantervbe iktatott lobotómia
negédes mosollyal mérgezett gyerekek
mérgezett rabláncon hajtják a kereket
kell aki mérgezi tovább az egészet
mérgező kórházban mérgező szülészet
mérgezett csecsemő mérgező anya
tilos a „gender” de szabad a pia
mérgező szinglik és mérgező családok
boldogan mérgezik együtt a világot
masszív gyűlölettel átitatott lelkek
mérgezett erekben mérgező vérsejtek
mérgező sóhaj mérgező csókok és
mérgező vágy és mérgező ölelés
talpam alatt minden rög mérgezővé lett
mérgező országban mérgező az élet

Idősödő férfiak tartottak egy fajta nemzeti lebensborn konferenciát arról, hogy szüljenek többet a nők. Ez nálunk tulajdonképpen természetes. (Mármint, hogy ilyesmiben a férfiaknak kell dönteni.)
A konferenciát megáldották az egyházak, pontosabban különböző vallások egyes képviselői. Vagyis három keresztény és egy zsidó közösség vezetői. Ezen sem ütközik meg nálunk a többség. (Maximum a zsidót méregetik gyanakodva, hogy mit keres köztük.) Meg is szentelték. (Bármit is jelentsen ez egy konferencia esetében.)
Arról már sok szó esett, hogy milyen eredményre jutottak, a keresztény államiság szükségességétől, a civil szervezetek mérgező hatásán át, a kirekesztés vérpezsdítő variációinak hasznosságáig. Nem hiszem, hogy ezekhez tudnék bármi érdekeset hozzáfűzni. De hogy miért is kell futószalagon szülni a magyar asszonyoknak (gondolom, kötelesség), lányoknak (nyilván dicsőség), már ha fehér, keresztény nőneműekről van szó (tényleg, még mindig nem értem, mit keresett ott a rabbi), arról keveset beszélnek.
Hát a nemzetért. A nemzet nagyságáért. Hogy megmentsék a pusztulástól. Az ő kezükben van a nemzet sorsa. Vagy a méhükben. A főként, ilyen szervvel nem rendelkező, valószínűleg már kevéssé potens, idősödő férfiak, erről tartottak szentelt, vagy szent konferenciát.

Annyit használják és annyi mindenre a „nemzeti” szót, annyit beszélnek és annyi mindent a „nemzetről”, hogy lassan már nem csak a jelentőségét, de az értelmét is elveszíti. Márkajegyként pecsételik tárgyakra (mozgalmakra, konferenciákra, intézményekre), büszkék rá vagy aggódnak érte. Nem értem igazán.
Egy terméknél nem azt nézem elsősorban, hogy földrajzilag hol készült, hanem hogy megfelel-e a szükséges követelményeknek.
A büszkeség érdemtelen és inkább rátartiság, ha nem rajtunk múló dologra vagyunk büszkék, hanem arra, hogy tőlünk függetlenül, hol jöttünk világra.
Talán, az aggodalmat érzem egyedül érthetőnek, amikor több ember jövőjéről van szó, akik valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz – egy helyen születtek, összeköti őket a közös nyelv, az a kultúra, amiben szocializálódtak, vagy bármilyen közös dolog: rokonság, betegség, érdeklődés, szakma, tudomány, művészet és még sorolhatnám – de lehet ez bármelyik emberi közösség, aggódhatunk bárkiért, hisz nem látunk a jövőbe, csak remélhetjük a biztonságot, nyugalmat, fejlődést akármilyen embercsoportról van szó.
Nemzet.
Olyan könnyedén és sokat használjuk ezt a szót. Mindenki tudja, mit jelent. Illetve mindenki úgy gondolja, hogy tudja. Mert mindenkinek kicsit mást jelent. És ez így van jól.
A nemzet „nagysága”.
Amióta az eszemet tudom, mindig hallottam ezen keseregni embereket. Ez semmit sem változott, csak a stílus és a mögöttes tartalom mutat időnként (vagy időről időre) némi különbséget. Ha területről van szó, fájdalmas, amikor több részre szabdalnak egy addig összetartozó egységet, családokat szakítanak el egymástól, a többséghez tartozást kisebbségi identitássá erőszakolva. Ha más számokat nézünk, az is szomorú, hogy sokan nem érzik magukat annyira biztonságban, hogy más életéért is felelősséget tudjanak vállalni és egyáltalán nem vállalnak, vagy nem vállalnak több gyermeket.

Viszont azok számára, akik ilyesmire gondolva filozofálgatnak a nemzet nagyságáról, vagy ilyen téren tervezgetve látják a felemelkedést, van egy rossz hírem. A „nemzet nagysága” nem mérhető kilométerekben, vagy lélekszámban. Ezt egyedül az emberi minőség határozza meg. És ha ezt próbáljuk „nemzetivé” formálni, felpántlikázni, mássá, egyedivé tenni az csak romláshoz, lealacsonyodáshoz vezet.  Az emberi minőség ugyanis nemzetek fölött álló, egyetemes dolog.
Nem nemzeti.

A résekben, mint penész, fájdalomvirágok.
Rossz a szigetelés
– mindenhonnan tehetetlen hiány szivárog –
vagy én vagyok kevés. 

Csak hiány és fájdalom.
Élet helyett
méreg lüktet az erekben.
Mennyire megváltozott,
minden más, mint
amikor útnak eredtem.

Amim maradt, átadom:
csak képzelet
és homályba vesző arcok.
Egy barát, ki áthozott,
még búcsút int.
Lassan a semmibe tartok.

A Magyar Hírlap nevét jelenleg használó orgánum komoly agitprop cikket szentelt a környezetvédelemnek. Illetve az ellen. Érdekes, saját gyártmányú szavai és értelem nélküli mondatai ellenére, nagyjából felfogtam és össze is foglalnám a lényeget:

'környezetvédelem – zöldek – hazugság – fúj – környezetvédelem libsibolsik akarják, mer' buzik - államtitkár, sőt, Orbán Viktor – keresztény kultúra – szélsőliberális(bármit is jelentsen)környezetvédelem fúj – genderbarát(bármit is jelentsen)környezetvédelem fúj – kisajátítják környezetvédelem fúj – pedig az is nekünk kell, majd mi megmutatjuk a buziknak – környezetvédelem fúj... ja, nem mert elvesszük tőlük és akkor hurrá, éljen a környezetvédelem – fulladjanak meg!'

Ha valaki érti, hogy miről, mi, hogyan és miért jutott eszébe a szerzőnek, magyarázza el, kérem! Íme:

„Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszédében az általános szavazati jog kapcsán utalt arra, hogy liberális demokrácia csak ott lehet a világon, ahol egyébként előzőleg keresztény kultúra is létezett.Valahogy így van ez a környezetvédelemmel is, amely egyébként sem a kommunista, sem a szélsőliberális nézőpontból nem következik egyenesen.”

Ez az újszerű logika, ahogy Orbántól a szavazójogon át, eljut az utálatos környezetvédelemig, amit ellopnak a liberálisok, pedig nem is kell ám igazán a komcsiknak, egy szempillantás alatt kiégette a reléimet. Mármint a maradék reléimet, amiket addig megvédtek a korábbi gondolatmenettől kiegyenesedett agytekervényeim. Mer’ azé’ valljuk be, azt sem semmi munka lehetett kitalálni, hogy a „klímahiszti” szó bedobása után, hogyan lehet egy mondaton belül eljutni, a környezetvédelemtől, mindennapi betevő buzizásig. Komolyan csodálatraméltó:

„A zöld szorongás kvázi divat lett, de trükkös árukapcsolás is jár hozzá: csak az a hiteles rettegő, aki – némi leegyszerűsítéssel – egyúttal multikultipárti, ünnepli a születésszám európai csökkenését, genderbarát, és persze szivárvány színű paplan alatt álmodik határok nélküli világot.”

Döbbenetes ez a kemény munka, ahogy a tollnok igyekszik megfelelni mindennek, aminek szerinte kell és csak azért kesereghet a nyomorult, hogy a tökéletesen értelmetlen, kötelező gyűlölködés minden jelszavát, jelképét és indulatát, nem tudja mondat helyett csupán egyetlen szóba belesűríteni. Pedig megtehetné. De juszt sem árulom el neki, hogyan! (Majd úgyis kap érte a fejére.)
Hatalmas hibát követett el! Azon kívül is, hogy olyan szavakat használ, amiknek nincs tisztában a jelentésével. Meg olyanokat, amiknek nincs jelentése, se értelme. Tulajdonképpen nem is léteznek.  Szóval, nagyot hibázott! Annyira igyekezett mindent belehányni és aztán lehányni, hogy kimaradt valami. Az egyik alapszó a kötelezők közül!
A cikkben egyetlen egyszer sem említik meg Soros nevét! Assz’em, vége egy karriernek…

kívül állok

létezem

túléltem az
életem

létezem
ki kell bírni

létezem
de nem én vagyok

kívül állok
kibírom

szégyellem
kibírom

Harmadszor nyomta ki a telefon ébresztőjét.
Szundi.
Harmadszor.
Fel kéne kelni. Az egész teste sajgott. Annyira jó lenne még pihenni. Pihentetni a fájó porcikáit. Ilyen az, ha az ember a testével dolgozik. Másnap érezni csak igazán az izmokban, ízületekben. De most még a csontjai is külön-külön, fáradtan nyüszítenek.
Lassan legalább az agya kezd magához térni, ha már a teste így cserbenhagyta.
Mi a fene lehet ez?
Mintha nem is a sajátja lenne ez a test.
Bence lassan kinyitotta a szemét.
Mi a fene ez?
Mitől olyan más ez? Mi gyötörte meg ilyen nyomorultul? Amióta balettigazgató, alig jár balettgyakorlatra. Inkább írogat. Meg műsort vezet. Mert képernyőre való, azt mondják. Bence még félálomban is elégedetten mosolygott – tudta, hogy jóképű. És jól ír. Ebben mindig biztos volt. Szerette, hogy olyankor nem szólnak közbe, hanem végig okos lehet, ellentmondást nem tűrve.

Feltápászkodott.
Kislattyogott a WC-re.

A következő percben velőtrázó sikoly rengette meg az egész környéket.

Bence reggel óta azt várta, hogy végre felébredjen. Mert ez nem lehet más, csak egy rettenetes rémálom. Amikor rájött, hogy bizony az állva pisilés nem fog menni, mert nincs mivel – illetve, valami egész más van ott – automatikusan üvöltött (sikított) fel. A tükörből pedig egy egész csinos női arc nézett vissza rá.
„Ez csak álom, ez csak álom…” – suttogta rémülten.
Vissza is bújt az ágyba, összeszorította a szemét és várta, hogy felébredjen. Azaz, hogy elaludjon. Álmában. Hogy végre felébredhessen.
A keze beleütközött valamibe… Te jó ég! Ez a melle…
És… ez… milyen kellemes érzés… Tetszettek neki a mellei. Már úgy, mint férfinak.
Ezért aztán kicsit lejjebb is kalandozott…
Álomba simogatta magát.

A következő időszak viszont még rémesebb volt.
Nem, nem sikerült felébrednie. Női teste már nem szórakoztatta annyira, mint az elején, amikor órákat töltött a tükör előtt, meztelen melleit bámulva, önmagával játszadozva. Rájött, hogy ez azért mégsem az igazi. Hiányzott a férfi teste.
Már az megalázó volt, ahogy a nők átnéztek rajta. (Jobb esetben. Rosszabb esetben kegyetlen megjegyzéseket kapott és sokszor örült, hogy ép bőrrel megúszott bizonyos helyzeteket.) A férfiak viselkedése viszont teljesen kiborította. Soha többé nem tudott a szemükbe nézni, mert nem találta a tekintetüket, ami a melle vonalánál ritkán emelkedett feljebb. A sok fogdosástól, dörgölőzéstől hánynia kellet, ráadásul valahányszor kikérte magának, egyszerűen az arcába nevettek: „B…tlan, hülye …csa!” És mi a fenéért állnak folyton olyan közel hozzá? És miért hiszik, hogy olyan kedves dolog, ha a nyakába csókolnak? És hogy merészelnek a fenekére csapni? Mint a balettigazgató, miközben a fülébe üvölt: „Na, gyerünk Barbika! Még mindig nem vagy elég tág! Húzd befelé a csinos kis popódat a balettgyakira, mert úgy kiváglak a karból, hogy mehetsz vissza az éjszakába vonaglani! Ott nem balettrúd van ám, hanem pózna!” És milyen jópofának hiszi magát ez az állat! Mindig, mindenkinek kinyilatkoztat, mintha ő fújná a passzátszelet.

Akkor már régóta egy bandázzsal tekerte körbe és szorította le a mellét, így legalább az állandóan éhes tekinteteket megúszta. A hajától még ennél is könnyebben szabadult meg. Borzongató elégedettség töltötte el, amikor a berregő hajvágót végighúzva a fején, feltűnt az első kopasz csík. Amikor végzett, tar koponyáját sokáig és kedvtelve tapogatta és nézegette a borotválkozó tükörben.
Borotválkozó tükör! Istenem, hogy vágyott rá, hogy szőrszál sercegését hallja újra, amikor a pengét végighúzza az arcán! Előfordult, hogy már csupán a borotválkozásra gondolva, könnybe lábadt a szeme a vágyakozástól. Különben is, túl sokat sírt mostanában. És azt a nyomorult betétet sem tudta rögtön megfelelően használni.
Akkor már egy ideje így élt, amikor végre először el merte mondani valakinek, hogy… Hogy ő valójában férfi. „Leszbi vagy te kisanyám – nevetett rá Adél – nincs abban semmi szégyen!” Hiába magyarázta, hogy ez nem így van, hogy ez egy szerencsétlen véletlen, vagy baleset, vagy mi… Hogy ez nem az ő teste! „Hogy te mit összehablatyolsz, csajszi! Cuki, ahogy dadogsz, cicám. – kis csippentés az arcán, hozzá cinkos kacsintás – Még nem mondtad el senkinek?” Bence dühösen nyelte a könnyeit, miközben megrázta a fejét. „Akkor most megünnepeljük a coming outodat, béjbi!” Hát, ez a nő nem százas! – gondolta Bence. Tiltakozó mozdulatát azonban Adél félreérthette, mert igyekezett megnyugtatni: „Nyugi, nem viszlek rögtön buzi-bárba! De van nem messze egy melegbarát hely, kezdetnek az is megteszi.” Egyre közelebb hajolt, majd ahogy összeért a szájuk, nyelvével szinte felpattintotta Bence ajkait… Ez volt Bence első leszbikus csókja… Vagy mi…

Az elkövetkező évek kínja, mindennapi rutinná vált.
Ha leállította a pasikat, azok nyálukat csorgatva azért megkérdezték, hogy nézhetnék-e legalább, ahogy ő egy lánnyal… „Mi a fenéért akarsz egy másik hapsit nézni szex közben?!” – őrjöngött Bence. Aztán rájött, hogy ezzel csak még jobban felizgatja őket. Hányingere lett. Adéllal már régen szakított, mert halálosan idegesítette, hogy a lány mindig nőként kezeli.

Sok mindent csinált végig az évek alatt. Száraz lett és keserű. Már nem tudta élvezni a női öltözőben nézelődést sem. Arról nem beszélve, hogy a WC-re bejutáshoz mindenhol órákat kellet sorban állni. Egyszer ugyan elege lett és bement a férfi mosdóba, de ott majdnem megerőszakolták, hiába tiltakozott. „Ha nem akartad, minek jöttél ide?!” – hallotta a háta mögött, amikor végre megszabadult.

Mire orvoshoz került, már eluralkodott rajta a depresszió, szinte megmozdulni sem tudott gyógyszer nélkül. És egyszer… Egyszer megtörtént. Valaki elhitte neki, hogy ő nem nő. Hanem ő Bence. És hogy van rá megoldás, hogy visszakaphassa a régi testét. Ami az övé. Vagy legalábbis majdnem olyan.

Bence végre boldog volt.

Két évvel azután, hogy hivatalosan is elkezdték a hormonkezelést, egy furcsa, összetört, fickót találtak egy ház tövében. Kitekeredett teste, mintha a kíntól csavarodott volna spirálba, karjai pedig egy félbeszakadt pordebra-ba törtek volna darabokra. Ránézésre nem lehetett eldönteni, hogy férfi vagy nő.

Amikor bejelentették, hogy a kormány bürokratikus okokból, meghatározatlan időre felfüggeszti a tranzíciót, Bence már tudta, hogy ennyi volt. Szorosan megkötötte mellén a bandázst. Szinte fájt. Alig volt rajta ruha, eszébe sem jutott normálisan felöltözni, annyira sietett. A tetőn már kicsit félt. Aztán elmosolyodott a bajsza alatt. Igen, a bajsza, amire annyira büszke volt. Igaz, nem volt még igazán sűrű, de a hormonoknak köszönhetően nőni kezdett. Bence mosolygott. Már tudta, hogy táncolni fog.
Preparált (közben gyönyörködött a karján dudorodó izmokban, amikért olyan keményen megdolgozott), majd – mintha Csajkovszkij szólna a fülében – forogni kezdett: tour piqué, tour piqué- tour piqué-tour piqué és a végén egy grand jeté… Bence előbb fölfelé és előre szállt – aztán boldog mosollyal, zuhanni kezdett.

Ahogy a földnek csapódott, megrázkódott és felébredt.
A telefonra nézett. „Szundi”. Már rég fel kellett volna kelni.

Ma jelenik meg a cikke arról a hülye pasiról, aki nővé operáltatta magát.

Micsoda egy gusztustalanság…

tiszta vagyok

évek óta

tiszta vagyok

leszoktam

a reményről

leszoktattak róla

de senki nem mondta, hogy ilyen borzalmasak az elvonási tünetek

nem mindig fáj

de néha

néha

ha

és akkor

nagyon

reményfüggőség

szégyenfájdalom

tiszta vagyok

sikerült

lejöttem róla

a reményről

a szerről

mikor ürül ki végleg a szervezetből