B(alu)LOG

A résekben, mint penész, fájdalomvirágok.
Rossz a szigetelés
– mindenhonnan tehetetlen hiány szivárog –
vagy én vagyok kevés. 

Csak hiány és fájdalom.
Élet helyett
méreg lüktet az erekben.
Mennyire megváltozott,
minden más, mint
amikor útnak eredtem.

Amim maradt, átadom:
csak képzelet
és homályba vesző arcok.
Egy barát, ki áthozott,
még búcsút int.
Lassan a semmibe tartok.

A Magyar Hírlap nevét jelenleg használó orgánum komoly agitprop cikket szentelt a környezetvédelemnek. Illetve az ellen. Érdekes, saját gyártmányú szavai és értelem nélküli mondatai ellenére, nagyjából felfogtam és össze is foglalnám a lényeget:

'környezetvédelem – zöldek – hazugság – fúj – környezetvédelem libsibolsik akarják, mer' buzik - államtitkár, sőt, Orbán Viktor – keresztény kultúra – szélsőliberális(bármit is jelentsen)környezetvédelem fúj – genderbarát(bármit is jelentsen)környezetvédelem fúj – kisajátítják környezetvédelem fúj – pedig az is nekünk kell, majd mi megmutatjuk a buziknak – környezetvédelem fúj... ja, nem mert elvesszük tőlük és akkor hurrá, éljen a környezetvédelem – fulladjanak meg!'

Ha valaki érti, hogy miről, mi, hogyan és miért jutott eszébe a szerzőnek, magyarázza el, kérem! Íme:

„Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszédében az általános szavazati jog kapcsán utalt arra, hogy liberális demokrácia csak ott lehet a világon, ahol egyébként előzőleg keresztény kultúra is létezett.Valahogy így van ez a környezetvédelemmel is, amely egyébként sem a kommunista, sem a szélsőliberális nézőpontból nem következik egyenesen.”

Ez az újszerű logika, ahogy Orbántól a szavazójogon át, eljut az utálatos környezetvédelemig, amit ellopnak a liberálisok, pedig nem is kell ám igazán a komcsiknak, egy szempillantás alatt kiégette a reléimet. Mármint a maradék reléimet, amiket addig megvédtek a korábbi gondolatmenettől kiegyenesedett agytekervényeim. Mer’ azé’ valljuk be, azt sem semmi munka lehetett kitalálni, hogy a „klímahiszti” szó bedobása után, hogyan lehet egy mondaton belül eljutni, a környezetvédelemtől, mindennapi betevő buzizásig. Komolyan csodálatraméltó:

„A zöld szorongás kvázi divat lett, de trükkös árukapcsolás is jár hozzá: csak az a hiteles rettegő, aki – némi leegyszerűsítéssel – egyúttal multikultipárti, ünnepli a születésszám európai csökkenését, genderbarát, és persze szivárvány színű paplan alatt álmodik határok nélküli világot.”

Döbbenetes ez a kemény munka, ahogy a tollnok igyekszik megfelelni mindennek, aminek szerinte kell és csak azért kesereghet a nyomorult, hogy a tökéletesen értelmetlen, kötelező gyűlölködés minden jelszavát, jelképét és indulatát, nem tudja mondat helyett csupán egyetlen szóba belesűríteni. Pedig megtehetné. De juszt sem árulom el neki, hogyan! (Majd úgyis kap érte a fejére.)
Hatalmas hibát követett el! Azon kívül is, hogy olyan szavakat használ, amiknek nincs tisztában a jelentésével. Meg olyanokat, amiknek nincs jelentése, se értelme. Tulajdonképpen nem is léteznek.  Szóval, nagyot hibázott! Annyira igyekezett mindent belehányni és aztán lehányni, hogy kimaradt valami. Az egyik alapszó a kötelezők közül!
A cikkben egyetlen egyszer sem említik meg Soros nevét! Assz’em, vége egy karriernek…

kívül állok

létezem

túléltem az
életem

létezem
ki kell bírni

létezem
de nem én vagyok

kívül állok
kibírom

szégyellem
kibírom

Harmadszor nyomta ki a telefon ébresztőjét.
Szundi.
Harmadszor.
Fel kéne kelni. Az egész teste sajgott. Annyira jó lenne még pihenni. Pihentetni a fájó porcikáit. Ilyen az, ha az ember a testével dolgozik. Másnap érezni csak igazán az izmokban, ízületekben. De most még a csontjai is külön-külön, fáradtan nyüszítenek.
Lassan legalább az agya kezd magához térni, ha már a teste így cserbenhagyta.
Mi a fene lehet ez?
Mintha nem is a sajátja lenne ez a test.
Bence lassan kinyitotta a szemét.
Mi a fene ez?
Mitől olyan más ez? Mi gyötörte meg ilyen nyomorultul? Amióta balettigazgató, alig jár balettgyakorlatra. Inkább írogat. Meg műsort vezet. Mert képernyőre való, azt mondják. Bence még félálomban is elégedetten mosolygott – tudta, hogy jóképű. És jól ír. Ebben mindig biztos volt. Szerette, hogy olyankor nem szólnak közbe, hanem végig okos lehet, ellentmondást nem tűrve.

Feltápászkodott.
Kislattyogott a WC-re.

A következő percben velőtrázó sikoly rengette meg az egész környéket.

Bence reggel óta azt várta, hogy végre felébredjen. Mert ez nem lehet más, csak egy rettenetes rémálom. Amikor rájött, hogy bizony az állva pisilés nem fog menni, mert nincs mivel – illetve, valami egész más van ott – automatikusan üvöltött (sikított) fel. A tükörből pedig egy egész csinos női arc nézett vissza rá.
„Ez csak álom, ez csak álom…” – suttogta rémülten.
Vissza is bújt az ágyba, összeszorította a szemét és várta, hogy felébredjen. Azaz, hogy elaludjon. Álmában. Hogy végre felébredhessen.
A keze beleütközött valamibe… Te jó ég! Ez a melle…
És… ez… milyen kellemes érzés… Tetszettek neki a mellei. Már úgy, mint férfinak.
Ezért aztán kicsit lejjebb is kalandozott…
Álomba simogatta magát.

A következő időszak viszont még rémesebb volt.
Nem, nem sikerült felébrednie. Női teste már nem szórakoztatta annyira, mint az elején, amikor órákat töltött a tükör előtt, meztelen melleit bámulva, önmagával játszadozva. Rájött, hogy ez azért mégsem az igazi. Hiányzott a férfi teste.
Már az megalázó volt, ahogy a nők átnéztek rajta. (Jobb esetben. Rosszabb esetben kegyetlen megjegyzéseket kapott és sokszor örült, hogy ép bőrrel megúszott bizonyos helyzeteket.) A férfiak viselkedése viszont teljesen kiborította. Soha többé nem tudott a szemükbe nézni, mert nem találta a tekintetüket, ami a melle vonalánál ritkán emelkedett feljebb. A sok fogdosástól, dörgölőzéstől hánynia kellet, ráadásul valahányszor kikérte magának, egyszerűen az arcába nevettek: „B…tlan, hülye …csa!” És mi a fenéért állnak folyton olyan közel hozzá? És miért hiszik, hogy olyan kedves dolog, ha a nyakába csókolnak? És hogy merészelnek a fenekére csapni? Mint a balettigazgató, miközben a fülébe üvölt: „Na, gyerünk Barbika! Még mindig nem vagy elég tág! Húzd befelé a csinos kis popódat a balettgyakira, mert úgy kiváglak a karból, hogy mehetsz vissza az éjszakába vonaglani! Ott nem balettrúd van ám, hanem pózna!” És milyen jópofának hiszi magát ez az állat! Mindig, mindenkinek kinyilatkoztat, mintha ő fújná a passzátszelet.

Akkor már régóta egy bandázzsal tekerte körbe és szorította le a mellét, így legalább az állandóan éhes tekinteteket megúszta. A hajától még ennél is könnyebben szabadult meg. Borzongató elégedettség töltötte el, amikor a berregő hajvágót végighúzva a fején, feltűnt az első kopasz csík. Amikor végzett, tar koponyáját sokáig és kedvtelve tapogatta és nézegette a borotválkozó tükörben.
Borotválkozó tükör! Istenem, hogy vágyott rá, hogy szőrszál sercegését hallja újra, amikor a pengét végighúzza az arcán! Előfordult, hogy már csupán a borotválkozásra gondolva, könnybe lábadt a szeme a vágyakozástól. Különben is, túl sokat sírt mostanában. És azt a nyomorult betétet sem tudta rögtön megfelelően használni.
Akkor már egy ideje így élt, amikor végre először el merte mondani valakinek, hogy… Hogy ő valójában férfi. „Leszbi vagy te kisanyám – nevetett rá Adél – nincs abban semmi szégyen!” Hiába magyarázta, hogy ez nem így van, hogy ez egy szerencsétlen véletlen, vagy baleset, vagy mi… Hogy ez nem az ő teste! „Hogy te mit összehablatyolsz, csajszi! Cuki, ahogy dadogsz, cicám. – kis csippentés az arcán, hozzá cinkos kacsintás – Még nem mondtad el senkinek?” Bence dühösen nyelte a könnyeit, miközben megrázta a fejét. „Akkor most megünnepeljük a coming outodat, béjbi!” Hát, ez a nő nem százas! – gondolta Bence. Tiltakozó mozdulatát azonban Adél félreérthette, mert igyekezett megnyugtatni: „Nyugi, nem viszlek rögtön buzi-bárba! De van nem messze egy melegbarát hely, kezdetnek az is megteszi.” Egyre közelebb hajolt, majd ahogy összeért a szájuk, nyelvével szinte felpattintotta Bence ajkait… Ez volt Bence első leszbikus csókja… Vagy mi…

Az elkövetkező évek kínja, mindennapi rutinná vált.
Ha leállította a pasikat, azok nyálukat csorgatva azért megkérdezték, hogy nézhetnék-e legalább, ahogy ő egy lánnyal… „Mi a fenéért akarsz egy másik hapsit nézni szex közben?!” – őrjöngött Bence. Aztán rájött, hogy ezzel csak még jobban felizgatja őket. Hányingere lett. Adéllal már régen szakított, mert halálosan idegesítette, hogy a lány mindig nőként kezeli.

Sok mindent csinált végig az évek alatt. Száraz lett és keserű. Már nem tudta élvezni a női öltözőben nézelődést sem. Arról nem beszélve, hogy a WC-re bejutáshoz mindenhol órákat kellet sorban állni. Egyszer ugyan elege lett és bement a férfi mosdóba, de ott majdnem megerőszakolták, hiába tiltakozott. „Ha nem akartad, minek jöttél ide?!” – hallotta a háta mögött, amikor végre megszabadult.

Mire orvoshoz került, már eluralkodott rajta a depresszió, szinte megmozdulni sem tudott gyógyszer nélkül. És egyszer… Egyszer megtörtént. Valaki elhitte neki, hogy ő nem nő. Hanem ő Bence. És hogy van rá megoldás, hogy visszakaphassa a régi testét. Ami az övé. Vagy legalábbis majdnem olyan.

Bence végre boldog volt.

Két évvel azután, hogy hivatalosan is elkezdték a hormonkezelést, egy furcsa, összetört, fickót találtak egy ház tövében. Kitekeredett teste, mintha a kíntól csavarodott volna spirálba, karjai pedig egy félbeszakadt pordebra-ba törtek volna darabokra. Ránézésre nem lehetett eldönteni, hogy férfi vagy nő.

Amikor bejelentették, hogy a kormány bürokratikus okokból, meghatározatlan időre felfüggeszti a tranzíciót, Bence már tudta, hogy ennyi volt. Szorosan megkötötte mellén a bandázst. Szinte fájt. Alig volt rajta ruha, eszébe sem jutott normálisan felöltözni, annyira sietett. A tetőn már kicsit félt. Aztán elmosolyodott a bajsza alatt. Igen, a bajsza, amire annyira büszke volt. Igaz, nem volt még igazán sűrű, de a hormonoknak köszönhetően nőni kezdett. Bence mosolygott. Már tudta, hogy táncolni fog.
Preparált (közben gyönyörködött a karján dudorodó izmokban, amikért olyan keményen megdolgozott), majd – mintha Csajkovszkij szólna a fülében – forogni kezdett: tour piqué, tour piqué- tour piqué-tour piqué és a végén egy grand jeté… Bence előbb fölfelé és előre szállt – aztán boldog mosollyal, zuhanni kezdett.

Ahogy a földnek csapódott, megrázkódott és felébredt.
A telefonra nézett. „Szundi”. Már rég fel kellett volna kelni.

Ma jelenik meg a cikke arról a hülye pasiról, aki nővé operáltatta magát.

Micsoda egy gusztustalanság…

tiszta vagyok

évek óta

tiszta vagyok

leszoktam

a reményről

leszoktattak róla

de senki nem mondta, hogy ilyen borzalmasak az elvonási tünetek

nem mindig fáj

de néha

néha

ha

és akkor

nagyon

reményfüggőség

szégyenfájdalom

tiszta vagyok

sikerült

lejöttem róla

a reményről

a szerről

mikor ürül ki végleg a szervezetből

 A „hazafias nevelésnek” szerintem, egyetlen módja van: a példamutatás.
Ami természetesen, nem azt jelenti, hogy kiállok és büszke vagyok a hazámra és gyűlölöm azt, aki szerintem nem, vagy nem úgy az, mint én. Nem. Példát mutatok, úgy élek, úgy cselekszem, ahogy jó nekem és a környezetemnek. Hasznára vagyok a magam módján az embereknek és ezáltal az országnak, ahol születtem, ahol élek. Ha így van, méltán lehetek büszke az eredményre, az országra, vagy szűkebb környezetemre, hiszen közöm van ahhoz, hogy olyan, amilyen. Ha nem így van, akkor arra vagyok büszke, amit mások tettek (az én érdekemben is), kisajátítva – ellopva – az ő munkájuk eredményét, aminek én maximum a haszonélvezője vagyok.
Ezt tanítani nem lehet. Csak megmutatni, példát adni.

Nevelés… Neveld arra a gyereket, hogy legyen önmaga! Meglásd, kiegyensúlyozott, boldog, szabad ember lesz. Tanítsd meg arra, hogy figyeljen. Figyeljen és reagáljon. Vegye észre, hogy mi az, ami jó, ami jól működik és reagáljon rá. Konvertálja a saját környezetére – tegye maga és mások számára is elérhetővé, használhatóvá. Figyeljen másokra és reagáljon. Tanuljon meg kommunikálni. Segíteni tud és segítséget kaphat. Sikerélményei lesznek. Szeretni fogja az életét és szeretni fogja, hogy így élhet – szeretni fogja azt a környezetet, ahol így élhet.
Abban a környezetben érzi majd jól magát, az lesz az otthona – az lesz a hazája.
És ez a „hazafias nevelés”, az én véleményem szerint.

Mert érzéseket nem lehet belenevelni senkibe. Úgy értem, értelmes módon nem lehet. Az érzéseket kiváltja valami. Úgy kell alakítani az életünket, környezetünket, hogy ilyen érzéseket váltson ki.

Vannak persze, ostoba, indokolatlan érzelmek, amiket valóban „meg lehet tanítani”. De ezt sem nevezném igazán tanításnak, pláne nem nevelésnek. Ez az idomítás. Vegyük például a gyűlöletet. Meggyőzhetünk valakit, következetes, állandóan ugyanúgy ismétlődő reakciókkal, hogy valami rossz és gyűlölni kell. Így viszont nem a saját tapasztalata alapján viszonyul az adott dologhoz, hanem reflexszerűen reagál. Mint az idomított állat a vezényszóra. Ha valamit gyűlölni kell, akkor gyűlölni is fogja. Akkor is, ha valójában nem tudja megindokolni, miért. Csak megmagyarázni. Ahogy tanulta. Ha valaki ésszerű érveket hoz fel a tanult érzelemnyilvánítása ellen, azzal nem tud mit kezdeni. De elfogadni is képtelen lesz. Mert nem így tanulta. Gyűlöletre könnyen lehet nevelni. Szeretetet viszont nem lehet tanítani. Azt csak kiváltani tudja valami. (Végtelenül leegyszerűsítve: ha valakinek kiskorától azt hajtogatják, hogy a paprikáskrumpli undorító, az valószínűleg egész életében utálni is fogja, anélkül, hogy meg kéne kóstolnia, de hiába próbálsz valakit meggyőzni, hogy finom a spenót, ha nem ízlik neki.)
Mit lehet még tanítani (ha érzelmet nem)? Például viselkedésformát. Viselkedésformát, ami tükröz egy gondolkodásmódot és feltételez egy fajta érzelmet. A tanult viselkedésforma, valódi érzelem nélkül – üres, kong. Olyan, mint a kiállított lovagi páncél a múzeumban. Ott áll előttünk, fényesen (vagy épp berozsdállva), harciasan, hősiesen – csak épp a lovag hiányzik belőle. Lovag nélkül, a páncél üres, értelmetlen. Valódi érzelem vagy valódi érzelem kiváltotta reakció nélkül, a tanult viselkedés üres, tartalmatlan. Hazug.
Tehát, az a véleményem, hogy a „hazafias nevelés” nem lehet iskolai tantárgy.
A valódi „hazafias nevelés” az, amikor azok, akiken múlik, azon dolgoznak, hogy a „haza” élhető, jó hely legyen, ahol megbecsülik az alkotómunkát, ahol jogaid vannak, nem csak kötelességeid, ahol jogod van önmagadnak lenni és ahol tiszteletben is tartják ezeket a jogokat. Ahol azért tisztelnek, ítélnek el, szeretnek vagy utálnak, amit teszel és nem azért, mert azt mondták nekik.
A hazaszeretet nem tanítható.
Ha hazaszeretet vársz el, akkor tégy érte! Ha az ország vezetői közé tartozol, még inkább tehetsz érte. Ha szerethetővé teszed az országot, szeretni is fogják.

Én így gondolom.

De lehet, hogy tévedek.

Szedd már össze magad!
Mert más úgyse fog.
Önző módon szenvedsz – 
mégis, mi bajod?
Semmi. Pontosabban:
a Semmi a baj.
Hát, akkor csak vigyázz,
hogy bele ne halj.
Mert nem teheted meg!
Kényelmes lenne,
de ha hagynád magad,
más is szenvedne.
Ha tudnák, mire vágysz,
jobban bántana
a lelkiismeret.
Várj, elszáll a ma
és a holnap jobb lesz –
mert csak jobb lehet.
Ne is kelj fel addig,
csukd be a szemed…

Nem látom a végét.
Talán
be kell látnom, hogy nincs.
Az ám:
végtelen. 

Csak tehetetlenül
állok.
Köröttem mélyülő
ráncok,
félelem.

Lassan szétmar mindent,
amit
talál. Feloldódik
a hit,
a jellem.

Mostanában inkább
fájok,
pedig tényleg nincs is
rá ok.
Szégyellem.