B(alu)LOG

 A „hazafias nevelésnek” szerintem, egyetlen módja van: a példamutatás.
Ami természetesen, nem azt jelenti, hogy kiállok és büszke vagyok a hazámra és gyűlölöm azt, aki szerintem nem, vagy nem úgy az, mint én. Nem. Példát mutatok, úgy élek, úgy cselekszem, ahogy jó nekem és a környezetemnek. Hasznára vagyok a magam módján az embereknek és ezáltal az országnak, ahol születtem, ahol élek. Ha így van, méltán lehetek büszke az eredményre, az országra, vagy szűkebb környezetemre, hiszen közöm van ahhoz, hogy olyan, amilyen. Ha nem így van, akkor arra vagyok büszke, amit mások tettek (az én érdekemben is), kisajátítva – ellopva – az ő munkájuk eredményét, aminek én maximum a haszonélvezője vagyok.
Ezt tanítani nem lehet. Csak megmutatni, példát adni.

Nevelés… Neveld arra a gyereket, hogy legyen önmaga! Meglásd, kiegyensúlyozott, boldog, szabad ember lesz. Tanítsd meg arra, hogy figyeljen. Figyeljen és reagáljon. Vegye észre, hogy mi az, ami jó, ami jól működik és reagáljon rá. Konvertálja a saját környezetére – tegye maga és mások számára is elérhetővé, használhatóvá. Figyeljen másokra és reagáljon. Tanuljon meg kommunikálni. Segíteni tud és segítséget kaphat. Sikerélményei lesznek. Szeretni fogja az életét és szeretni fogja, hogy így élhet – szeretni fogja azt a környezetet, ahol így élhet.
Abban a környezetben érzi majd jól magát, az lesz az otthona – az lesz a hazája.
És ez a „hazafias nevelés”, az én véleményem szerint.

Mert érzéseket nem lehet belenevelni senkibe. Úgy értem, értelmes módon nem lehet. Az érzéseket kiváltja valami. Úgy kell alakítani az életünket, környezetünket, hogy ilyen érzéseket váltson ki.

Vannak persze, ostoba, indokolatlan érzelmek, amiket valóban „meg lehet tanítani”. De ezt sem nevezném igazán tanításnak, pláne nem nevelésnek. Ez az idomítás. Vegyük például a gyűlöletet. Meggyőzhetünk valakit, következetes, állandóan ugyanúgy ismétlődő reakciókkal, hogy valami rossz és gyűlölni kell. Így viszont nem a saját tapasztalata alapján viszonyul az adott dologhoz, hanem reflexszerűen reagál. Mint az idomított állat a vezényszóra. Ha valamit gyűlölni kell, akkor gyűlölni is fogja. Akkor is, ha valójában nem tudja megindokolni, miért. Csak megmagyarázni. Ahogy tanulta. Ha valaki ésszerű érveket hoz fel a tanult érzelemnyilvánítása ellen, azzal nem tud mit kezdeni. De elfogadni is képtelen lesz. Mert nem így tanulta. Gyűlöletre könnyen lehet nevelni. Szeretetet viszont nem lehet tanítani. Azt csak kiváltani tudja valami. (Végtelenül leegyszerűsítve: ha valakinek kiskorától azt hajtogatják, hogy a paprikáskrumpli undorító, az valószínűleg egész életében utálni is fogja, anélkül, hogy meg kéne kóstolnia, de hiába próbálsz valakit meggyőzni, hogy finom a spenót, ha nem ízlik neki.)
Mit lehet még tanítani (ha érzelmet nem)? Például viselkedésformát. Viselkedésformát, ami tükröz egy gondolkodásmódot és feltételez egy fajta érzelmet. A tanult viselkedésforma, valódi érzelem nélkül – üres, kong. Olyan, mint a kiállított lovagi páncél a múzeumban. Ott áll előttünk, fényesen (vagy épp berozsdállva), harciasan, hősiesen – csak épp a lovag hiányzik belőle. Lovag nélkül, a páncél üres, értelmetlen. Valódi érzelem vagy valódi érzelem kiváltotta reakció nélkül, a tanult viselkedés üres, tartalmatlan. Hazug.
Tehát, az a véleményem, hogy a „hazafias nevelés” nem lehet iskolai tantárgy.
A valódi „hazafias nevelés” az, amikor azok, akiken múlik, azon dolgoznak, hogy a „haza” élhető, jó hely legyen, ahol megbecsülik az alkotómunkát, ahol jogaid vannak, nem csak kötelességeid, ahol jogod van önmagadnak lenni és ahol tiszteletben is tartják ezeket a jogokat. Ahol azért tisztelnek, ítélnek el, szeretnek vagy utálnak, amit teszel és nem azért, mert azt mondták nekik.
A hazaszeretet nem tanítható.
Ha hazaszeretet vársz el, akkor tégy érte! Ha az ország vezetői közé tartozol, még inkább tehetsz érte. Ha szerethetővé teszed az országot, szeretni is fogják.

Én így gondolom.

De lehet, hogy tévedek.