Alkonyatkor szünetet tartottak.
Pirkadatkor újrakezdték.

Mivel nem tudtak folyamatosan „dolgozni”, majdnem két napba telt, mire végeztek.

Mire végeztek mindenkivel.

Így is szédületes volt a tempó: óránként ezer! Ebbe még ők is belefáradtak, úgyhogy óránként váltották a végrehajtókat, a folyamatos munkamenet biztosítása érdekében. De még így is elhúzódott a dolog és rájuk sötétedet. Szünetet kellett tartani, hogy aztán amikor a hajnali napsugarak végigsimították a szurdok környékét, kipihenten, új erőre kapva, frissen folytathassák.
A napsugarak először azt hitték, rossz helyen járnak. Nem ismertek rá a szurdokra. A környék ugyanaz, az egész nagyon hasonló, de valami mégis más lett. Tanácstalanul villantak erre-arra, szórakozottan cirógatták a göröngyöket, csodálkozva tükröződtek vissza övcsatokról és gombokról, a földre dobált ruha halmokon. Pedig ez mégis ugyanaz a hely. Csak tegnap, mintha mélyebb lett volna a szurdok.

Fél nap kellett még hozzá, hogy a szurdok eltűnjön.

Szeptember 28-án, négyszáz méter hosszú volt, helyenként nyolcvan, máshol csak negyven méter mély. Másfél nap alatt eltűnt a szurdok.

Feltöltötték.

33 771

Harmincháromezerhétszázhetvenegy különböző alkatú, korú, nemű ember testével. Csak egy vékony réteg földet szórtak rájuk.

1941. szeptember 28-án, Kijevben plakátokon szólították fel a helybeli zsidókat, hogy főbelövés terhe mellett... 
Hm... milyen ironikus…
Szóval, hogy főbelövés terhe mellett, másnapra legyenek a városszéli temetőnél.
Szeptember 29-én, onnan terelték őket a Babi Jar-i szurdokhoz. Másfél nap alatt megtelt velük a körülbelül 80 méter mély szurdok. Óránként ezerrel.

A következő hónapokban Babi Jarnál tömegesen lemészárolt cigányok, ukránok, szovjet kommunisták (nagyjából 100 000 ember) már nem fértek a szurdokba.

Már nem volt szurdok.