B(alu)LOG

Az úgynevezett történész azt mondta, hogy a zsidótörvények nem jogfosztást, csak jogkorlátozást jelentettek. Nem vagyok jogász. Az úgynevezett történész, ha jól tudom, szintén nem az. Ezért aztán nem is tudom etalonként elfogadni a jogra vonatkozó megállapítását, maximum, szubjektív véleményként veszem tudomásul.
Az én szubjektív véleményem más. Az én logikám szerint, ha magyar állampolgárnak született embereket, vallási vagy etnikai alapon megfosztanak alapvető emberi és állampolgári jogaitól, az jogfosztás. De én nem értek hozzá. (És úgy tűnik, az úgynevezett történész sem.)
H. Miklós szerinte, nagy államférfi volt. Csak naiv.
Ehhez sem értek. De elgondolkodtam, hogy mennyire lehetett nagy államférfi az, akinek a naivitásába sokszázezer honfitársunk halt bele a Don-kanyartól Auschwitzig?
És ha már itt tartunk (zsidótörvények, munkatáborok, deportálások, a „zsidóvagyon” megszerzésének jogossága) felvetődik bizony H. Miklós, a „kivételes államférfi” antiszemitizmusának kérdése. Erről is van véleménye emberünknek:
„Hogy mennyire volt antiszemita vagy nem volt antiszemita, itt nyilván van egy alapkérdés, hogy kit és mit tartunk antiszemitának, mi az a határvonal, ami alatt valaki antiszemita vagy nem antiszemita. Ezt nyilván mindenki maga tudja eldönteni, de nyilvánvaló, hogy ha lenne egy olyan mérce, hogy ez a vonal, ami alatt nem antiszemita valaki, fölötte pedig antiszemita, meg kell nézni. El kell olvasni adott esetben Horthy Miklósnak azon levelét, amelyet 1944. július elején írt Hitlernek, amiben arról írt, hogy az a tragédia, ami a magyarországi zsidósággal történik, az milyen dolog és hogy mit jelent ez Magyarország számára.”
(Szakály Sándor, 2018. augusztus 30. KarcFM)

Elismerem, hogy azt a bizonyos levelet nem olvastam. Szerettem volna, de nem találtam. Viszont kicsit furcsának tartom ennek a szövegnek a megfogalmazását is. (És nem csak az értelem nélküli mondatok magyartalan összevisszaságára gondolok.) Annak a bizonyos levélnek az említésekor az hangzott el, hogy „az a tragédia, ami a magyarországi zsidósággal történik, az milyen dolog és hogy mit jelent ez Magyarország számára”. Mi az, hogy történik? Magától? Mint valami természeti csapás, amire nem lehetett felkészülni? Nem valakinek a parancsát hajtják végre? Nem az újabb és újabb jogfosztó törvények következményéről beszélünk? Tehetetlenül és szörnyülködve nézi a tragédiát, ami nyilván tőle teljesen függetlenül, csak úgy megtörténik a zsidókkal. És mit is jelent ez Magyarország számára? Azon kívül, hogy egy rakás ember, munka nélkül, másoktól elorzott értékekhez jutott? Hogy egymást jelentgették fel a szomszédok, hogy megszerezhessék, ami másé? Mondjak valamit? Hát, leszarom, hogy milyen, az országot érintő tragédiát látott H. Miklós ebben a maga által teremtett helyzetben. Én a jogfosztott, kirabolt, kifosztott, megalázott, meggyilkolt emberek tragédiáját kérem számon!
És ha történész létére, valaki nem tudja eldönteni, hogy ki antiszemita és ki nem, mert „egyéni megítélés kérdésének” tartja, akkor idéznék egy másik levélből. H. Miklós egyéni megítélése önmagáról:
„Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”
(Horthy Miklós levele gróf Teleki Pálhoz 1940. október 14-én)

Mikor még szükségünk van rájuk… (No comment.)
És egy másik levél. A címzett Adolf Hitler.

„Excellenciás uram!

Excellenciád baráti meghívását követve folyó hó 16-án a klessheimi kastélyba utaztam, hogy a szövetségi viszonynak és a közös érdekeknek megfelelően kicseréljük gondolatainkat az együttműködésünkre vonatkozó kérdéseket illetően.

Minthogy nagy jelentőséget tulajdonítok az országaink közötti nyílt és bizalomteljes kapcsolatok változatlan fenntartásának, kötelességemnek tartom, hogy kellő részletességgel válaszoljak azokra a szemrehányásokra, amelyeket az ebből az alkalomból tartott hosszú megbeszéléseink során nekem tettek.

Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Emiatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére. Hogy ennek folyamán micsoda óriási nehézségeket kellett legyőzni, az abból a körülményből adódik, hogy a kereskedelem és az ipar annak előtte majdnem teljesen a zsidók kezében volt.

A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.”

(Vitéz nagybányai Horthy Miklós levele Hitlerhez, 1943. május 7-én. Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth Könyvkiadó, 1965. 302. oldal.)

(fotó: Fortepan) 

Segítettek ezek a sorok a lovas tengerész megítélésében? Aki idegen csapatok élén vonult be a fővárosba, magyarok ellen, fehér lován.
Én nem vagyok történész, csak mint átlagemberre hat rám ez a gondolkodásmód. Ezek a tettek.
Csak mint átlagemberre.
Csak mint emberre.

De az emberségből nem engedek.