Maradjunk gyerekek!
Mer' az jó. (És különben is, ki akar komoly fölnőtt lenni?)
Játsszunk – akkor soha nem leszünk egyedül. Ha elfelejtünk játszani, üres és magányos lesz a világunk. (És bele sem merek gondolni, milyen lehet, ha valaki soha nem tanul meg játszani.)
Sírjunk, nevessünk – igazán, szívből. Hogy ne kínozzon az elfojtott feszültség.
Énekeljünk – akár hamisan is. Mert van úgy, hogy énekelni kell.
Táncoljunk – mert nem „tudni” kell táncolni, nem „jól” kell táncolni: táncolni önfeledten kell.
Örüljünk – nem valaminek vagy valakinek, hanem NAGYON!
Persze, az évek múlásával nagyobb lesz a felelősség, teljesíteni kell, gondoskodni kell (másokról, magunkról, az életben maradásról), de épp emiatt nem hagyhatjuk, hogy elfásuljunk. Mert akkor vége. Akkor nem lesz értelme.
(Életem megörökített
pillanatai közül
a legfelszabadultabb:
1974-ben, vagy
akörül, Apuval.)
Irigylem a gyerekeket.
Sajnálom a fölnőtteket.
Nem biztos, hogy sikerül, de törekszem rá – megpróbálok felnőni
a gyerekekhez.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.