A Hóman szobor jelkép. A felállítása is. A felállításának ötlete is.

Lényegtelen, hogy felállítják-e ott. Vagy bárhol máshol.

Magyarországon már jó ideje áll ez a szobor. Nem nagy csinnadrattával, avató beszédekkel, nem is ünnepélyes körülmények között, egy alkalommal adták át.

Ezt a szobrot az emberek lelkében állították fel, évek alatt.

A már meglévő alapra.

És ez az alap elpusztíthatatlannak tűnik.

Hetven év mindenesetre nem volt elég az amortizációjához. Közel hetven évig lepel fedte, ami csak néha csúszott félre itt-ott, felfedve a sértetlenül várakozó, biztos alap, egy-egy részletét. Az értelem, a gondolkodás és humánum szálaiból szőtt lepel gyengébb anyagnak bizonyult, mint a hideg, ostoba, sötét gyűlölet „gránitszilárdságú” alapja. A lepel szétfoszlott. Magabiztosan vigyorog a talapzat sokak lelkében és epedve várja a szoborátadást. Nem konkrétan Nyilas Pufiét. Bárkiét, aki ugyanazt képviseli.

Mert már nem csak az alapok vannak meg a lelkekben, de a szobrok is. Nem kőből faragva, hanem beszédekből, húsból, vérből, eszmékből építve.

Már csak az átadásra várunk.

Ünnepélyesen, nagy csinnadrattával.

Addig suttyomban, kaján vigyorral emelik az új, és pucolgatják, rekonstruálják a régi szobrokat. Hely van hozzá. Az alapok állnak.

És várjuk az átadást.

A csinnadrattát.

Meglesz az is...