B(alu)LOG

Megcsömörlöttem. A világtól. Illetve nem a világtól, hanem attól, amit mi tettünk/teszünk vele. Mi emberek.
Ember.
A teremtés koronája, az evolúció csúcsa.
De így van-e valóban?
Hisz kik állítják ezt? Nem mások, mint azok, akik e csoportba sorolják magukat. Ők bizony.
Azaz mi.

Mert mai tudásunk szerint ez így van. És mi tudjuk a legtöbbet. Ma. Mindenről. Mi legalábbis úgy tudjuk. Vagy azt hisszük. Mindenesetre vagyunk olyan nagyképűek, hogy nem csak azt hisszük, de el is hisszük.
Van ebben valami pöffeszkedő pojácaszerű. Ebből adódik, hogy ez a faj az, amelyik azt hiszi, hogy nem csak mindent tud (illetve a legtöbbet tudja a tudhatóból), hanem mindenek fölött áll és neki mindent szabad. Többször kiderült, hogy nem állunk mindenek felett. Mégis azt hisszük, hogy nekünk mindent szabad. Bármit megtehetünk, büntetlenül. Erről is többször kiderült, hogy nem igaz. Mégsem adjuk fel. Ezzel pedig azt bizonyítjuk, hogy milyen ostobák is vagyunk.

Van azért valami, amire tényleg csak mi vagyunk képesek. Az ok nélküli gyűlölet. Még magyarázatokat is találunk hozzá, teóriákat állítunk fel, tények helyett, indulatokra és tanult érzelmekre alapozott, kifacsart logikájú gondolatmenetekkel indokoljuk. Mert bizonyítani akarjuk, hogy indokolt, hogy okunk van rá, tehát jogunk van hozzá.

A gyűlölet azonban reakció. Mint minden érzelem. Valaminek történni kell, ami kiváltja. Ha nem történik ilyesmi, akkor előráncigálhatunk (a hajánál fogva) bármilyen magyarázatot, a gyűlölet ok nélküli marad. Tehát oktalan. Oktondi. Ostoba.

Ilyen mértékű ostobaságra pedig csak mi, emberek vagyunk képesek.
Évmilliók alatt nem csak a tudásunk gyarapodott, hanem az ostobaságunk is. Ez utóbbi talán még sikeresebben.
Ebben biztosan mi vagyunk az evolúció csúcsa.
Persze, mindig akadnak kivételek.
Én nem tartom magam „csúcsmodellnek”. Se mindentudónak, se ostobának (bár nyilván nem is az én dolgom eldönteni, hogy a két véglet között, hol a helyem). És minél többet tanulok, minél jobban megismerem a világ elém kerülő, számomra megismerhető szeletét, annál jobban látom, hogy milyen keveset tudok.

Például gyűlölni sem.

Maximum undorodni.

Például az ok nélküli gyűlölettől, az oktalan gyűlölőtől.

És közben szégyellem magam a saját undorom miatt, hiszen valószínűleg én sem vagyok jobb náluk.

Jelenleg egy lakható kisbolygót keresek magamnak. Lehetőleg ne legyen rajta senki és semmi.

Csak egy virág.

És egy róka.