B(alu)LOG

Ma szóba került a holokauszt túlélőinek, az áldozatok családjának fizetett kárpótlás.

Kárpótlás…
Milyen abszurd a világ. Emberek szenvedése, megalázása, gyötrelmes halála után – gyerekek, szülők, meg nem ismert mosolyok, ki nem bomlott tehetségek, kigondolásuk előtt semmivé lett alkotások, meg nem született utódok hiányáért lehet-e kárpótolni a világot?

Jóvátenni nyilván nem lehet a jóvátehetetlent. A bűnnel szembesülni rettenetes. Az áldozatok és leszármazottaik számára magától értetődően az. És egészen más módon, de az elkövetőknek, az őket segítőknek, a bűnt megakadályozni sem próbáló, dermedt hallgatással cinkossá válóknak szintén nem lehet könnyű a szembenézés. Látni az elképzelhetetlen borzalmat, aminek hallgatólagosan, vagy tevőlegesen résztvevői voltak. Gondoljunk csak bele, milyen bosszantó, ha szembesítenek rossz szokásainkkal, hát még ha jellembeli hiányosságainkra hívják fel a figyelmet! És ezek a dolgok semmiségek, eltörpülnek amellett… amellett… a kimondhatatlan mértékű aljasság mellett, ami ép ésszel szinte fel sem fogható. Vajon milyen lehet ezzel szembenézni? A „mit tettem, minek a részese voltam?” súlya összeroppanthat.

Nem, nem sajnálom őket! Csak kezdem átlátni a rendszert. Lassan körvonalazódik a szisztéma. Be kell ismerni – tudva azt, hogy semmissé tenni nem lehet – ami megtörtént. Pedig de jó lenne elfelejteni a megbocsáthatatlant! Túllépni rajta! De nem lehet, mert voltak tanúk, maradtak túlélők, akiknek leszármazottai is vannak. És máris ott tartunk, hogy az áldozatnak nem tudják megbocsátani, hogy puszta létével, emlékeztet a bűnre. Miatta nem lehet úgy tenni, mintha meg sem történt volna.
És beindul a gépezet: nem mi voltunk! A nácik voltak, a németek! (Tényleg jócskán volt részük benne.) Csakhogy elfeledkezhetünk-e arról az útról, ami odáig vezetett? A németek által is óhajtott és segített végkifejlet előtt közel negyed századdal kezdődött azon események sora, amiknek egyenes következménye volt körülbelül hatszázezer magyar rettentő halála. Mostanában ezt megpróbálják másképp magyarázni, nosztalgiával emlékezni arra az időre.

Sőt, egyre több dologban visszaállítani az akkori állapotokat: suttyomban a gondolkodásmódban, hivatalosan és büszkén a külsőségekben. Persze, hogy nem ismerik el, honnan indult a végbe vezető út – akkor nem járhatnának ismét azon az úton. Vagy legalábbis – az eredményt ismerve – nem felemelt fővel.

Kárpótlás.
Lehet-e pénzzel kárpótolni ezt a hiányt? A világban keletkezett vákuumot?
Az egyetlen mód az lenne, ha világosság gyúlna az elmékben és ledobnánk a tagadás pszichés láncait, amik gúzsba kötik a lelket, a szabad gondolatot. Az lenne az igazi kárpótlás, ha szembenéznénk a múltunkkal.

Hogy lehessen jövőnk.