B(alu)LOG

Büszkék vagyunk a kultúránkra.
Én is az vagyok. Eddig is az voltam.
Illetve, eddig az voltam. Most inkább zavart vagyok, mint büszke. Jaj, hogy is magyarázzam el, mit érzek? Amikor lehet, hogy velem van a baj: lehet, hogy én nem vagyok tisztában a szavak jelentésével és ha nem tudom, mit jelentenek a szavak, akkor hogy használjam őket arra, hogy elmagyarázzam, mit nem értek? Megpróbálom nagyon lassan és óvatosan, nehogy félreérthető legyek.

Szóval, egy darabig rettentően büszke voltam a kultúránkra.
Amíg azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy csodálom Radnótit, József Attilát, Karinthyt; hogy emlékszem Ruttkai felejthetetlen pillantására és kissé fátyolos hangjára, Kálmán György dallamosan egyszerű versmondására; hogy lenyűgözött az ifjú Kocsis Zoltán vagy az idős Rév Lívia varázslatos zongorajátéka éppúgy, mint Szalai Antal cigányzenekara, vagy az ifjabb Szalai hegedűjének hangja, amikor Bachot játszik; az én büszke lelkemben elfér egymás mellett Rost Andrea és Bangó Margit, Máté Péter és a Liszt Ferenc Kamarazenekar… És még folytathatnám a felsorolást, hihetetlenül gazdag a választék.
És természetesen a kultúránkhoz tartozik az is, hogyan viselkedünk egymással, hogyan közlekedünk, mennyire figyelünk, mennyire óvjuk egymást, magunkat, a környezetünket.

Egy darabig büszke voltam a kultúránkra.
Persze, a közlekedési kultúránk csúnyán és folyamatosan amortizálódik… És ez talán éppen annak köszönhető, hogy nem figyelünk egymásra. No meg a környezetünkre sem igazán. Durvul a közbeszéd is. Arcpirító módon. De van Lackfink, Varró Danink, Parti Nagyunk, Szalóki Ágink és Érdi Tamásunk. Nem is beszélve a tudomány embereiről – ők tényleg messze földön híresek!
Sőt, csak ott híresek. Itthon nem mindig dolgozhatnak. Ezért gyakran el is mennek messze földre.

De nem baj! Jönnek mások, máshonnan!
Már ha beengedjük őket.
De nem engedjük. Mert azt harsogják nekünk, hogy ők nem tartják tiszteletben a mi kultúránkat. Milliószámra lepnek el minket, megerőszakolják a nőket, megölik a gyerekeket, kirabolják a békés polgárokat, törnek-zúznak, rombolnak.
Nem jöttek sokan. Legalábbis ahhoz képest, amennyivel fenyegettek és ahányan kényszerültek elhagyni szülőföldjüket és menekülni. És mi megtanítottuk őket rá, hogy kell tisztelni a kultúránkat. Megtanulták, hogy nálunk a védtelen nőket és gyerekeket is bántalmazzák, éheztetik; hogy az itt született színesbőrű babától a gyerekorvos megtagadja a kötelező védőoltást; hogy megalázzák, becsapják őket és a hivatalos procedúrák közben annyira meg akarnak felelni a felülről sugalmazott kirekesztő embertelenségnek, hogy még az eskü alatt tett vallomásukat is megváltoztatják fordítás közben. Arról még nem érkezett hír, hogy ők valóban bántottak, megerőszakoltak, megöltek vagy megloptak volna valakit. Bár megírják itt-ott, hogy valaki hallotta, hogy valakinek mondták, hogy olvasni lehetett valahol, hogy borzalom, amit ezek művelnek.
És amíg a kultúránkat nem tisztelő gyüttmentek csendben elszenvedik sorsukat (néha próbálkoznak jogorvoslatot találni, de hát…), addig kulturált honfitársaink teherbe ejtik saját-, vagy nevelt lányukat, megerőszakolják unokaöccsüket, esetleg a szomszéd csecsemőjét, vagy köztiszteletben álló papok molesztálják az ifjúságot; pár forintért nyugdíjasokat gyilkolnak, időnként élve ásnak el egy-egy gyereket, más a saját utódait éhezteti halálra ebben a fene nagy kultúrában. Ott, ahol az asszonynak a konyhában a helye, vagy maximum a szülőszobán. És aki idejön, az tartsa ezt tiszteletben! Még csak az kéne, hogy mindenféle civilizálatlanok betegyék hozzánk a lábukat!
Egyébként pedig ne legyek én olyan nagyon büszke, mert mi közöm hozzá!
Mert én is gyüttment vagyok.
Itt születtem, csakúgy mint a felmenőim, ez az anyanyelvem, de akkor is – engem befogadtak, örüljek neki! Vagy ne is: menjek inkább haza!
Itthonról…                                               

Hát csoda, ha az átlagember elveszti a fejét, ebben a szörnyű multi-kulti zűrzavarban és ha angolul szól hozzá a pincér, akkor nekiugrik? Ő csak félti a kultúránkat! Ezért aztán gyorsan megver egy nőt is, aki arra jár.

Remélem, kávézgatás közben sikerül meggyőzni Bayer Zsoltot, hogy védje meg tőlünk a kultúránkat…