B(alu)LOG

Mindig a szavakkal kezdődik.
A szavakkal kezdődött a 20-as, 30-as években is. Aztán ahogy hozzászoktatták a szavakhoz az embereket, amikor már fel sem tűnt, hogy sűrűsödnek, szinte már masszaszerűvé azok a szavak, amikor már a kétértelmű mondatokból egyértelmű utalások lettek, végül utalás helyett, nem is rejtegetett, szembenéző gyűlölet – akkor jöttek a tettek. (Persze, addig is voltak, csak nem nyíltan, vagy legalábbis látszólag más okból.) Törvényesített gyűlölet, törvényesített kirekesztés, törvényesített gyilkosság.
A szavakon lassan megint túl vagyunk. Már a törvényt piszkálják. A törvény még nehezen adja magát. Nyilván, még nincs itt az ideje. Majd eljön. Igény van rá. Addig helyi szinten, „okosba’” próbálják megoldani. A törvény rendelkezik, az alapján az ítélet megszületett – a kirekesztett károsult javára döntött. Csakhogy többen vannak a kirekesztők és háborognak, hogy a törvénytelenséget szankcionálják. Úgymond, „bántja az igazságérzetüket”. Ezek szerint, van nekik olyan. Azért furcsa lehet úgy érezni az igazságot. Úgy érezni, hogy nem érezni. Mert ha nem velük történik igazságtalanság, ha ők követnek el igazságtalanságot mással szemben, azt észre sem veszik, akkor érzéketlenek. Nem érzik bűnnek, a bűnt, ha ők követik el, vagy hozzájuk hasonlók. Nem érzik bűnnek, hát nem is gondolják, hogy büntetés jár érte. Ezért aztán igazságtalannak érzik a büntetést. Hogy lehet az, hogy őket büntetik?! Hisz’ ők vannak többen! Akkor pedig nekik van igazuk! Akkor is, ha a törvény mást mond.
A törvény mást mond.
Egyelőre…
A gyűlölet viszont már túljutott a szavakon.
Már bekerült az országgyűlés mindennapi szókincsébe is. Ott olyan természetesen használják, mintha nem tudnák, hogy ezzel saját törvényeiket sértik. Na, nincs is miatta hangos közfelháborodás! Morcos fejcsóválás, bosszankodás még akad, de semmi több.
A kormányfő apart kis rasszista beszédet rögtönöz egy sajtótájékoztatón, amiben nem mellesleg a bíróság tőle független ítéletét is támadja, mert hogy tőle független és ez még sincs így jól – és ezután nem mond le. Sőt, senkinek eszébe sem jut felszólítani, hogy mondjon le. Mert ez már nem számít nagy dolognak. Mert hétköznapi, általános dolog. Hozzászoktunk. Nem tűnik fel.
Mert már túl vagyunk a szavakon.
Korábban a házelnök mélységes tudatlanságról, elképesztő tájékozatlanságról árulkodó, gyűlöletbeszédet tartott mindazok ellen, akik nem heteroszexuálisok. Elképesztő ostobasággal, még az örökbefogadó szülőket is – szexuális orientációtól függetlenül – sikerült pedofiliával vádolnia, aminek mondjuk amúgy sincs köze a hetero-, vagy homoszexualitáshoz. Mindenki, aki nem pont olyan, mint ő, az másodrendű – de ha ezt tudomásul veszi és nem akar azonos emberi jogokat, akkor tőle akár életben is maradhat.
Akkor néhányan megmozdultak, hogy reagáljanak erre a nyilvánvaló tudatlanságból (is) fakadó, tudatosan aljas megnyilatkozásra. Persze, eredménytelenül. Akkor. Most senki nem követelte a kormányfő lemondását, amiért kijelentette, hogy a romáknak nem jár igazságszolgáltatás, mert ők romák.
Már túl vagyunk a szavakon.
A szélsőjobbosoktól megszoktuk, hogy zsidóznak, cigányoznak, buziznak rendületlenül. Kormány szinten, még nyíltan nem zsidóznak, csak félreérthetetlen antiszemita utalásokat tesznek, amit ha valaki nem is ért félre, akkor gyorsan nyilvánosan keblükre ölelik a véletlenül épp arra járó házikövesslomójukat, elvesznek valakitől néhány milliárdot, amit odaadnak neki, és miközben visszadugják a talit alá, sértetten azt mondják: Már hogy lennénk mi antiszemiták, amikor saját házikövesslomónk van? Nézzétek csak, hogy szeret minket!
És különben is, amíg hasonló gondolkodású kormányfő ül a Kneszetben, mint a magyar, addig haverok vagyunk Izraellel.
Mindig a szavakkal kezdődik.
Antiszemitizmus terén a magyar kormány még csak a kétértelmű mondatoknál tart.
Rasszizmus és homofóbia terén már túl vagyunk a szavakon.
Már a törvényt piszkálják.

Wassalbertek jobbra, zsidók, cigányok, homokosok balra! (Slomó maradhat, mert nem vagyunk antiszemiták.)
Felkészülnek a biciklisták!

Hogyhogy, miért pont a biciklisták?