B(alu)LOG

Sokat változtam. A legtöbbet talán az elmúlt tíz-tizenöt évben. Bár régebben kezdődött. Amikor – ahogy Thomas barátom mondja – a kis sötét szörnyeteg felbukkant az életemben. Ő meg is személyesítette, mondván, hogy úgy könnyebb róla beszélni. Johann-nak nevezi. (Persze, németül és magyarul fogalmazzuk meg „Johannról” a gondolatainkat és így aztán mégsem olyan könnyű beszélni róla.)

Szóval, sokat változtam Johann megjelenése óta. Vagy miatt. És sokáig én magam sem vettem észre. Nem csak a változást, de még azt sem, hogy megjelent. Mire tudatosult bennem a jelenléte, addigra már tulajdonképpen meg is szoktam. Hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Addigra már hozzám tartozott. Nem tudom meghatározni, hogy pontosan mikor történt. Hogy mikor lett saját kulcsa – ahogy Thomas mondja. Persze, ő németül, tegezve és közvetlenül őt kérdezte („Fragen an Johann” címmel, még le is írta a kérdéseit), míg én magyarul és mindig harmadik személyben beszélve. Ő vele kommunikál, én pedig csak beszélek róla. Már amikor beszélek. Mert az sem mindig megy. Még akkor sem, amikor muszáj lenne. Sőt, akkor megy a legnehezebben. Mondjuk a terapeutánál. Pedig tulajdonképpen ő mutatott be minket egymásnak. Én addig a létezéséről sem tudtam (vagy nem akartam tudni), annak ellenére, hogy már jó ideje ott sunnyogott a tükörben, terpeszkedett az ágyamon, nem engedett kilépni az ajtón. Szóval, már régen az élettársam volt, amikor bemutattak minket egymásnak. Illetve, őt nekem, mert ő már ismert engem. Úgyhogy csak vigyorgott: „Na, mi van öreg, hát észrevettél?”

Egyszer, egy időre – rövid időre – kiköltözött. Vagyis nem teljesen, de elhalványult a tükörben és szertefoszlott a fényben. Valaki, aki nem is tudott róla, kiűzte a gondolataimból, az életemből, aztán amikor kezdett volna visszanyomulni, kemikáliával tartottam távol. Egy darabig működött. Na, nem sokáig, mert egy idő után hozzászokott, meg se kottyant neki. Erőre kapott, mert addigra az őt elűző személy is azt mondta, hogy Johann zavarja. Bár akkor még nem is találkozott vele. De kifogásnak jó volt, mert úgy érezhette, kevésbé bántó az a megfogalmazás, hogy úgy gondolja, Johann hozzám tartozik, ezért ő inkább nem akar. Mondhatnám, hogy gálánsan félreállt az útjából és a háttérbe húzódott, de ez azért nem igaz. És nem is lennék igazságos vele. Némi köze van ugyan hozzá, hogy Johann újra beköltözött az életembe, de minden bizonnyal, rajtam is múlt. Például azon, hogy nem akartam több, vagy más kemikáliával bombázni. Meg terápiával sem zaklattam tovább. Elégedetten terpeszkedik újra mindenütt. Ott van, bárhova nézek. És akkor is ott van mindenhol, ha nem nézek sehova.
Sokat változtam. Johann sokat változtatott rajtam. És még mindig nem tudok tegezve, vele pörölni, csak harmadik személyben említeni. Néha.

Miatta kezdtem kerülni az embereket. Mert sokszor, ha akartam, ha nem, velem jött akkor is, amikor társaságban voltam. Feszélyezett a jelenléte és szégyelltem magam miatta. Ha nem léptem ki az ajtón, akkor legalább mások nem látták, hogy velem van.
Ha nem tudtam elrejteni, akkor viccet csináltam belőle, önironikus humorral. A szarkazmust, amivel magam festettem le mások előtt, valamiféle védőrétegnek, páncélnak vagy golyóálló mellénynek éreztem. Tréfálkoztam rajta, kis fanyar ízzel – mielőtt még más teszi. Mert nagyon fáj, amikor miatta, viccesen gúnyolódnak rajtam. Olyanok, akik szeretnek.
Na, álljunk meg! Már megint terelek, félrebeszélek! (Egy terapeuta tökéletesen átlátna rajtam és rögtön azt kérdezné, hogy „kik tesznek ilyet?”) Szóval, meg kéne próbálnom legalább magamhoz őszintének lenni: nagyon fáj, amikor Johann miatt, viccesen gúnyolódik rajtam. Aki amúgy… kedvel. De azért ilyenkor én is nevetek. Vagy legalábbis mosolygok. Johann pedig harsányan röhögve, átkarolja a vállam, olyan szorosan, hogy elakad a lélegzetem.
Ő pedig megkérdezi: „Rosszat mondtam? Haragszol? Nem akartalak megbántani.” Nem, nem haragszom. (Nem is tudnék rá haragudni. Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mit kéne tennie, hogy haragudjak rá.) Tudom, hogy nem akart bántani. Nem azért bántott, mert bántani akart. És nem mondott rosszat. Csak azt mondta, amit lát. Amit akkor lát, ha rám néz. És nevetett rajta. (Imádom a nevetését.) Mert ha rám néz, nem engem lát, hanem azt, ahogy Johann illegeti magát. Mert én már nem látszom ki mögüle. Nem látszom miatta. És nem látszik az évi 525600 perc, amit fogcsikorgató küzdelemmel élek túl. A kajánul vigyorgó Johannal harcolva. Egyenként túlélve, minden évben, 525600 percet.
És ez nem győzelem. Csak kínlódás.
Iszonyatosan szégyellem.

Túlélem. A szégyent is. És eddig még Johann sem győzött le. Persze, nem is biztos, hogy végleg le akar gyűrni. Azt hiszem, inkább a kínlódásomat élvezi. Minden évben, mind a 525600 percet. Egyenként.
És én még megszólítani sem tudom, nemhogy tegezni. Csak egyesszám harmadik személyben beszélek róla.

Néha.
Mint most.
De nem! Most megszólítom: Tudod mit, Johann? Dögölj meg!