B(alu)LOG

Egy fiatal nő sétál a parkban. Odalép hozzá a környék vagánycsávója és közli, hogy „Te férfi vagy!” A nő összerezzen ugyan, de gondolja, jobb, ha inkább odébb megy. A fickó viszont elállja az útját.
– Te férfi vagy!
– Nem. Nem látod, hogy nő vagyok? – nevet fel a lány.
– Ugye, nem gondolod, hogy átversz? – vigyorog a kopasz pasi, egészen az arcához hajolva – Csak mert női ruhát hordasz, még nem leszel az! Úgy illegeted itt magad, mint egy nő, megtéveszted az embereket és a normális csajok, nem tudnak miattad randizni, férjhez menni-szülni-sütni-főzni-mosni-takarítani, mert eltereled róluk a figyelmet.
– Na jó, ne tarts fel ilyen marhaságokkal, engedj már tovább!
– Addig nem, amíg be nem bizonyítod, hogy nő vagy!
– Hát, te tényleg nem vagy normális. Miért kéne ezt neked bizonyítanom?
– Mert különben mindenkinek elmondom, hogy szőröstökű bika vagy.
– Mit érdekel az engem! – a kínos helyzet ellenére, egy ekkora ökörség hallatán megint nem tudta elfojtani a nevetését – Szerinted, ha valaki rám néz, ahogy itt sétálok a kis szoknyámban, az férfinak fog gondolni?
– Ha én azt mondom nekik, hogy az vagy, akkor elhiszik.
– Akkor ugyanolyan hülyék, mint te.
Indult volna tovább, de a férfi megragadta a karját és a park kerítéséhez lökte, majd miközben testével a kerítéshez szorította, lazán a nyakára fonta a kezét.
– Persze, az ádámcsutka sem mindig látszik. Mutasd a pinád!
– Dehogy mutatom! Ha nem engedsz el azonnal, segítségért kiálltok!
– Ugyan már! – röhögött egy fokhagymaszagút az arcába a férfi – Hiszen én vagyok az, akit egy női ruhába bújt férfi zaklat a parkban!
Érezte, ahogy a bumszli újak a szoknya derekánál matattak, próbáltak onnan becsusszanni alá.
– Látni akarom! Biztos azért nem mutatod, mert farkad van.
– Eressz… – maga sem értette, miért, már nem kiabált, csak könyörgött.
– Majd, ha megmutattad! Bizonyítsd be, hogy nem pöcsöd van!
A durva ujjak, akkor már nem foglalkoztak az övvel. A szőrös kéz végigsiklott a combján, a szoknyája alá nyúlt. A következő pillanatban érezte, ahogy a bugyijában matat. Alig kapott levegőt, miközben a férfi egyre hangosabban zihált. Aztán a fehérnemű már szakadtan hevert a földön. Nem is volt drága, három egyformát vett a kínainál és így kettő áráért vihette – gondolta, mert így valahogy jobban tudta függetleníteni az agyát attól, ami a testével történt. A fickó két kézzel markolta a fenekét, miközben nagyokat szippantva az ölébe fúrta a fejét. Hang már nem jött ki a torkán, csak a könnye buggyant ki és kezdet megállíthatatlanul ömleni a szeméből, miközben a forró leheletet és a fürge nyelvet érezte a lába közt. Aztán támadója felegyenesedet és míg az egyik kezével még mindig az ágyékán matatott, a másikkal megragadta a mellét.
– Szóval, átműttetted magad! – lihegte a fülébe.
– Nem vagyok férfi… – sírta halkan.
– Majd ha gyereket szülsz, elhiszem! – röhögött a fickó és letolt gatyával furakodott a combjai közé.
A park túloldalán, labdát pattogtatva, átszaladt néhány gyerek. A hangjukat hallva, a férfi egy pillanatra visszahőkölt, ő pedig ezt kihasználva próbálta ellökni magától. Majdnem sikerült, de mivel a kopasz még mindig a kezében tartotta az ő felemelt lábát, így aztán azzal próbált taszítani a férfin. A sarka lejjebb csúszott és pont tökön rúgta a pasit.
– Kurva! – vonyított fel a kopasz és összegörnyedt.
Nem nézett se jobbra, se balra, csak futott, ahogy a lába bírta. Azt sem tudta, merre tart, egyszerűen minél messzebb akart kerülni a parktól, a hangoktól, a szagtól. Az életétől. Amiben ez megtörténhetett. Egy darabig még hallotta a háta mögül az üvöltést: „Segítség! Segítsenek! Megtámadott egy buzi transzvesztita!”

Amikor hazaért, ledobta magáról a ruhát és vizet engedett a kádba. A Lady Shaver borotvával először a csuklója környékén matatott, de vágni valahogy nem volt mersze. Arra gondolt, hogy milyen lehet a véres vízben feküdni, amíg lassan vége lesz. Mégis azt érezte, hogy fájdalomra van szüksége. Hogy felébredjen. Fizikai fájdalom kell, hogy érezze, hogy van, hogy létezik. Könnye már nem volt. Belemarkolt a hajába. Érezte, ahogy fáj, amikor húzza. Ez az! Két kézzel kezdte tépni a haját, úgy, hogy az egyikkel a fejét tartotta, egészen a hajtőnél, míg a másikkal cibálni kezdte a tincseket. Lassan ment, mindig a külső szálak adták meg magukat előbb és nagyon fájt. De ezt akarta. Ez a fájdalom az övé volt. Nem irányította más. Ezt a fájdalmat nem más okozta, hanem önmaga – tehát ő uralta. És újra volt könnye. Kihűlt a víz a kádban, de nem tudta leengedni, mert a lefolyót eldugította a haj. Kiszállt a kádból. Nem tudott felöltözni. Képtelen volt rá. Magára tekert fürdőlepedőben állt a tükör előtt. Odakint már hajnalodott. Észre sem vette, hogy elment az idő. A délután, az este, az éjszaka, úgy múlt el, a már hideg vízben, a karjára, combjára tapadt, kitépett hajszálak közt, mintha csak pár pillanat lett volna az egész. Nézte azt a fura valakit a tükörben. Csak egy körömvágó ollót talált, azzal kezdte levagdosni a maradék tincseket. Rettenetesen lassan ment. Na, most viszont érezte az időt, mert nehezen haladt. A körömvágóollót nem erre találták ki. De aztán nagyjából elkészült. Újra kézbe vette a Lady Shaver borotvát – a lábához már úgyse kell, nem valószínű, hogy még egyszer randizni menne. Lassú, óvatos mozdulatokkal borotválta a koponyáját. Azt hitte, hátul lesz a legnehezebb, de ahogy előre biccentette a fejét, a bőr megfeszült a nyakán, a tarkóján és kellemesen csiklandozva, könnyedén futott rajta a penge. A fülét viszont véletlenül megvágta. Azt hitte, hogy a végén még mentőt kell hívnia, mert olyan nehezen tudta elállítani a vérzést. Akkor nevetett fel először. Eszébe jutott, hogy’ ült a kádban, kezében a borotvával, a csuklóját méregetve – most meg mentőt hívna, mert vérzik a füle! Üvöltve nevetett.

Arra ébredt, hogy fázik. Az előszoba padlóján feküdt. A szekrényből elővett egy farmernadrágot. Soha többé nem vesz szoknyát! Felöltözött. A ledobott ruhák még ott feküdtek a padlón. Begyűrte őket egy nylonzacskóba. Az volt ráírva, hogy környezetbarát. Olyan műanyagzacskó, ami lebomlik. Kezet mosott, miután a ruhákhoz ért.
Baseballsapkát vett fel és elindult a szatyorral. Buszra szállt. Zugló. Leszállt. Gyalogolt. A szatyor nagyon könnyű volt, de mégis minden pillanatban a súlyát érezte. Ez már Rákospalota? Vagy Rákos… akármi… A Rákos-patak mellett bandukolt, amikor meglátott egy rozsdás fémhordót. A zacskót megfordítva, belerázta a ruhákat. Hiába volt öngyújtója, azzal semmire sem ment. Végül kis, vékony gallyakat, pálcikákat használt, egyenként meggyújtotta és a rongyokra dobálta őket. Nagyon nehezen kapott lángra. Nem gondolt rá, hogy benzint, vagy hasonlót hozzon magával. Igazából, azt sem tudta, hova megy és miért. Égett a hordóban a rongy. Nehezen, de égett. És rettenetesen büdös volt. És sűrű, fekete füst gomolygott a rozsdás hordóból. Elfutott.
Másnap bement egy turkálóba. Vett egy öltönyt magának. 

Amikor öltönyben, kopaszon látogatta meg az anyukáját, pár hét múlva, ő csak felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Kéthetente látogatta meg. Aztán már csak havonta. Aztán csak elvétve. Úgysem tudtak beszélgetni.

Másokkal sem beszélgetett. Később már nem is nagyon emlékeztek rá. Már nem ő volt. Már valóban nem rá emlékeztek A környéken is mindig férfiként emlegették. Úgy beszéltek róla, hogy az a fura fickó. Az a fura fickó, aki soha nem beszél senkivel. Az a fura fickó, aki mindig elkerüli a parkot. Az a fura fickó, aki mindig egyedül van.
– Biztos buzi. – gondolták.