B(alu)LOG

Idősödő férfiak tartottak egy fajta nemzeti lebensborn konferenciát arról, hogy szüljenek többet a nők. Ez nálunk tulajdonképpen természetes. (Mármint, hogy ilyesmiben a férfiaknak kell dönteni.)
A konferenciát megáldották az egyházak, pontosabban különböző vallások egyes képviselői. Vagyis három keresztény és egy zsidó közösség vezetői. Ezen sem ütközik meg nálunk a többség. (Maximum a zsidót méregetik gyanakodva, hogy mit keres köztük.) Meg is szentelték. (Bármit is jelentsen ez egy konferencia esetében.)
Arról már sok szó esett, hogy milyen eredményre jutottak, a keresztény államiság szükségességétől, a civil szervezetek mérgező hatásán át, a kirekesztés vérpezsdítő variációinak hasznosságáig. Nem hiszem, hogy ezekhez tudnék bármi érdekeset hozzáfűzni. De hogy miért is kell futószalagon szülni a magyar asszonyoknak (gondolom, kötelesség), lányoknak (nyilván dicsőség), már ha fehér, keresztény nőneműekről van szó (tényleg, még mindig nem értem, mit keresett ott a rabbi), arról keveset beszélnek.
Hát a nemzetért. A nemzet nagyságáért. Hogy megmentsék a pusztulástól. Az ő kezükben van a nemzet sorsa. Vagy a méhükben. A főként, ilyen szervvel nem rendelkező, valószínűleg már kevéssé potens, idősödő férfiak, erről tartottak szentelt, vagy szent konferenciát.

Annyit használják és annyi mindenre a „nemzeti” szót, annyit beszélnek és annyi mindent a „nemzetről”, hogy lassan már nem csak a jelentőségét, de az értelmét is elveszíti. Márkajegyként pecsételik tárgyakra (mozgalmakra, konferenciákra, intézményekre), büszkék rá vagy aggódnak érte. Nem értem igazán.
Egy terméknél nem azt nézem elsősorban, hogy földrajzilag hol készült, hanem hogy megfelel-e a szükséges követelményeknek.
A büszkeség érdemtelen és inkább rátartiság, ha nem rajtunk múló dologra vagyunk büszkék, hanem arra, hogy tőlünk függetlenül, hol jöttünk világra.
Talán, az aggodalmat érzem egyedül érthetőnek, amikor több ember jövőjéről van szó, akik valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz – egy helyen születtek, összeköti őket a közös nyelv, az a kultúra, amiben szocializálódtak, vagy bármilyen közös dolog: rokonság, betegség, érdeklődés, szakma, tudomány, művészet és még sorolhatnám – de lehet ez bármelyik emberi közösség, aggódhatunk bárkiért, hisz nem látunk a jövőbe, csak remélhetjük a biztonságot, nyugalmat, fejlődést akármilyen embercsoportról van szó.
Nemzet.
Olyan könnyedén és sokat használjuk ezt a szót. Mindenki tudja, mit jelent. Illetve mindenki úgy gondolja, hogy tudja. Mert mindenkinek kicsit mást jelent. És ez így van jól.
A nemzet „nagysága”.
Amióta az eszemet tudom, mindig hallottam ezen keseregni embereket. Ez semmit sem változott, csak a stílus és a mögöttes tartalom mutat időnként (vagy időről időre) némi különbséget. Ha területről van szó, fájdalmas, amikor több részre szabdalnak egy addig összetartozó egységet, családokat szakítanak el egymástól, a többséghez tartozást kisebbségi identitássá erőszakolva. Ha más számokat nézünk, az is szomorú, hogy sokan nem érzik magukat annyira biztonságban, hogy más életéért is felelősséget tudjanak vállalni és egyáltalán nem vállalnak, vagy nem vállalnak több gyermeket.

Viszont azok számára, akik ilyesmire gondolva filozofálgatnak a nemzet nagyságáról, vagy ilyen téren tervezgetve látják a felemelkedést, van egy rossz hírem. A „nemzet nagysága” nem mérhető kilométerekben, vagy lélekszámban. Ezt egyedül az emberi minőség határozza meg. És ha ezt próbáljuk „nemzetivé” formálni, felpántlikázni, mássá, egyedivé tenni az csak romláshoz, lealacsonyodáshoz vezet.  Az emberi minőség ugyanis nemzetek fölött álló, egyetemes dolog.
Nem nemzeti.