99 évesen halt meg.
Ágyban, párnák közt.

Körülbelül 15000 – igen, tizenötezer! – embernek ez miatta nem adatott meg. Sem a békés öregkor, sem a békés halál.

„…az idős férfit régóta belgyógyászati panaszokkal kezelték, az elmúlt napokban az egyik fővárosi kórházban feküdt. Kezelése közben tüdőgyulladást kapott, emiatt átszállították egy másik kórházba, de már nem tudtak segíteni rajta.”

Annak idején a lágerben a „belgyógyászati panaszokat” nem kezelték. De hisz a körülmények miatt támadó betegségek között nevetségesnek is tűnt volna holmi „belgyógyászati panasz”. A tífuszt sem kezelték – a fertőzés terjedését radikálisabb eszközökkel próbálták megakadályozni. Akkoriban, a sterilitás kedvéért, a fertőző ruhákat, tárgyakat elégették, megsemmisítették.
Az embereket is.

Családja körében élte a háború utáni évtizedeket. Igaz, néha kénytelen volt egyik országból a másikba költözni.

Édesanyám csak fényképről ismerhette az apját, akit a születése előtt deportáltak, nagyapám soha nem láthatta a kislányát. Ő is egyik országból a másikba utazott. Marhavagonban. És nem saját cselekedeteinek következményei elől menekülve. Nem, ő nem menekült. Vitték.

A háború után az öregember még 67 évet élt. Egy teljes emberöltőt, úgy, hogy nem gyötörte a lelkiismeret, nem érezte tetteinek súlyát. Csak azt nézte értetlenül, hogy őt el akarják szakítani a szeretteitől és bíróság előtt akarják megvádolni, megbüntetni olyasmiért, ami akkoriban a világ e szegletében nem számított bűnnek.

Ajándékba kapott még 67 évet.

Nagyapám 30 éves fiatalemberként halt meg.

Félreértés ne essék: nagyapámat nem Kassáról vitték el. Ő azon milliók egyike, akiknek halálához közvetlenül nem volt köze a kassai gettó parancsnokának. Csak úgy belegondoltam. Hogy az ő unokáinak volt nagyapja.

Nincs bennem se bosszúvágy, se elégedetlenség a büntetés elmaradása miatt (létezik egyáltalán megfelelő büntetés?), se kárörvendő öröm, egy humanoid halála miatt. Csak üresség. Száraz, kegyetlen üresség.

Isten legyen irgalmas hozzá… Ha tud.

Én nem tudok.