Hátborzongató felismerés: a múltban élek. 

Igen, sokkal inkább, mint a jelenben. Talán mert ehhez a jelenhez nincs közöm. Nem szeretem. Pedig olyan jó lenne szeretni! Próbáltam: tovább léptem, felemeltem a tekintetem és előre néztem, leráztam minden kicsinyes nyűgöt, néha össze kellett szorítani a fogam, de mosolyogtam. Hiába. Be kellett látnom, hogy a jelen nem szeret engem. A jövő pedig nem sok jóval kecsegtet. Vagyis inkább nem kecsegtet semmi jóval.

„Kecsegtet”. Micsoda szó! Műveltető ige. Aminek nincs más alakja, nem ragozzák, ebben az egy formában létezik. Tehát, ha a jövő mégiscsak kecsegtetne valamivel, én akkor sem „kecseghetnék”.

Sőt, ha a jövőre gondolok, félek.
Nem attól, hogy rossz lesz, hogy fájni fog, hanem attól, hogy nem lesz. Hogy kisebb változásokkal ugyan, de a jelen marad a jövő. Ez pedig azt jelenti, hogy működésképtelen lesz. Mert a jelen sem működik. Működtetik ugyan, de ennek nagy ára van.

„Működtet”. Ez is műveltető forma. A jelenért felelősök, azt másokkal működtetik. És a többség összeszorított foggal csinálja. A kegy-, és parancsosztók foga csak akkor szorul össze, amikor egymásra vicsorognak a konc felett. A többiek pedig megtanulják, mit jelent az, hogy nincs. Nincs kényelem, nincs támogatás, nincs lehetőség, nincs mit enni, nincs hol aludni, nincs idő. Nincsenek színek. Ezért nincs hozzá közöm, ezért nem szeretem.

Az én világom nem fekete-fehér, nem örömtelen. Nem fenntartó, hanem alkotó. Nem kérdés nélkül teljesítő, hanem kíváncsi és létrehozó. Nem végrehajtó, hanem teremtő.

Szépséget, zamatot, színeket akarok!

„Kecsegni” akarok…