B(alu)LOG

Nem tudom, mi van velem az utóbbi időben. Lehet, hogy öregszem.

Néhány hónapja írtam a tudtomon kívül, tenyeremben őrzött „gyerekkorszagról”, amitől könnybe lábadt a szemem. És ma egy újabb illat-emlék doppingolta fel az idegpályáimat. Nem hiszem, hogy a szaglásom lenne kifinomultabb, nem jellemző, hogy a kor előrehaladtával rohamosan fejlődne az emberi érzékelés. Talán inkább többet időznek a gondolataim a múltban és így minden apróság – szín, hang, mozdulat – visszaröpít, hogy újra érzem a keserűség, a boldogság, a remény ízét.

Surran a metró a föld alatt. Hasznos találmány, ha néha nyomasztó is. Nem két perc az út még itt sem, keresztül a városon, a végállomásig. Ilyenkor van időm olvasni. Lapozok és megszűnik körülöttem a világ.

 
És akkor megállt előttem.
Nem pillantottam fel, nem a szememmel érzékeltem – egyszerűen ugyanazt a remegő izgatottságot éreztem, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Éppúgy, mint húsz ével ezelőtt. Összeszorult a torkom a rosszul világított, szűk kis utca egyik kapualjába húzódva, kétsaroknyira színháztól. A titok borzongása, a remegő várakozás, míg felbukkan a sziluettje és még mielőtt elmerülhetnék a tekintetében, mélyen magamba szívom az illatát.
Mi ez? A metrón ülök és nem a hideg utcán toporgok. De ugyanazt érzem.
Nem nézek fel. Itt áll előttem. Kényszerítem magam, hogy még csak a lábára se vessek egy pillantást se. Szorítom a kezemben a nyitott könyvet. Nem látom a betűket. Biztos nem feltűnő, hogy jó ideje nem lapoztam… Nem volt feltűnő, ahogy feltűnően foghegyről köszöntünk egymásnak a folyosón, a büfében és hogy szándékosan nem követtem a tekintetemmel, ahogy vonult a lépcsőn az öltözőbe. Nem volt feltűnő, hogy én voltam az egyetlen, aki nem fordult utána… Perzselte a tarkómat a jelenléte.
Tudom, hogy nem ő az.
Nem ő az, aki most leül mellém.
Nem ér hozzám. Ez az ő illata. Nem parfüm, nem illatszer. Az ő illata… Nem nézek rá. Szorítom a könyvet.
Az albérletben, a főbérlő ódivatú bútorai között, az ormótlan, súlyos ágyban, elveszve egymás karjában, a bőrömön keresztül is ez az illat itatott át. Aztán később a csöpp garzon – az egyetlen ablak a gangra néz – bútorok nélkül, a sporttáska ruhásszekrényként funkcionál. A fotelágyban összebújva, a nyaka íves hajlatába fúrtam a fejem, az orrom. Beburkolt az illata.
Szorítom a könyvet. Nem nézek rá. Lapozni kéne.
Hozzám ér.

Nem ő az.

Eddig is tudtam. De most már biztos. Már rá is nézhetnék.
Az illatbitorlóra. Miért tette ezt velem?
Nem akartam rá gondolni. Elment. Külföldön él. Remélem. Mert biztosan nem tudhatom. Mert amikor kiderült, hogy baj van, hiába kerestem. Nem akarta, hogy végignézzem. Már tudom. Akkor csak azt éreztem, hogy bánt.
Most érzem az illatát és fáj.
Az illatbitorló leszáll.
Nem ő az.

Szorítom a könyvet. Végállomás.

Megyek dolgozni.