Lóg az ember a levegőben.
Jön-megy, dolgozik (jó esetben van munkája), él.
Illetve nem él. „Létfenntart”. Ennyire futja. Ennyire futja az anyagiakból. És ennyire futja a lélek erejéből.
Lóg az ember a levegőben.
Már nem is jön-megy. Csak dolgozik (és hálás a sorsnak, amiért van munkája). „Létfenntart”. Ennyire futja. Még futja rá. Épphogy, de még futja a rezsire, a számlákra. Gyorsan fogy a pénz. És még gyorsabban a lelkierő.
Az ember csak lóg a levegőben.
Csak megszokásból „létfenntart”. Megszokásból létezik. Örömtelenül. És már fel sem tűnik neki. Megszokta. Ezt is.
Megszokta, hogy nem mehet csak úgy.
Megszokta, hogy nem jöhet-mehet.
Megszokta, hogy nem tehet…
Megszokta, hogy nem jár, csak jut. Ha jut.
Megszokta, hogy tartja a száját. Megtanulta, hogy tartsa a száját.
Megtanulta, hogy megszokja. Majd megszokja, hogy nem tanulhat.
Most erre tanítják.
A termelő munka az igazi érték, az az igazi élvezet! Minek a műélvezet, művészet?! Ne műélvezzen! Ne művésszen…!
Az ember csak lóg a levegőben.
Ennyire futja.
Gyorsan fogy… elfogy… elfogy a… levegő…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.