Mostanában egyre csak ez a gyerekdalocska cseng a fülemben. Még óvodás voltam, amikor énekeltük. Játék is tartozott hozzá, aminek minden részletére már sajnos nem emlékszem. Hiába, oly régen volt, ez már szinte történelem. „Megy a gyűrű vándorútra, egyik kézből a másikba…”
(Nagyapám, Weisz Pál) A gyűrű.
A gyűrűt nagyon régen készítette egy ékszerész. Az a fajta gyűrű volt, amiből akkoriban sokat csináltak. Nem hivalkodó, nem is a legdrágább, nem is a legolcsóbb. Az ékszerész pedig az a fajta ékszerész volt, akiből akkoriban még sok volt és akik ilyen gyűrűket készítettek. Mosolyogva készítették őket, hogy szépek legyenek. (Jegygyűrűt csak mosolyogva szabad készíteni!) Ilyenek voltak ezek a gyűrűk és ezek az ékszerészek – de ez már tényleg történelem.
„Megy a gyűrű…”
A fiatalember megvette. Szíve a torkában dobogott, amikor az esküvőn a lány (a menyasszonya, mostantól fogva már a felesége) ujjára húzta. A lány talán már akkor gondolt arra, hogy majd gyerekei lesznek, unokái. Boldogok voltak. Szerették egymást.
De ezek úgynevezett „történelmi idők” voltak. (Nagyszüleim)
A fiatalembert elvitték. Nem csak őt, sokakat elvittek akkoriban. Voltak, akik mentek, voltak, akiket vittek és voltak, akik vitték vagy vitették a többieket. A fiatal feleség, szíve alatt gyermekükkel, Budapesten maradt. És várt. Hét hónapra megszülte kislányát. És várt. A férjét a gyűrű jelentette az ujján. És ez így is maradt. Hiszen egyszer csak nem volt kire várni. Nem maradt más utána, csak a kislány és ez a vékonyka aranykarika. Minden mást és őt magát is elpusztította… a történelem.
„Megy a gyűrű…”
És menni kellett tovább, élni kellett tovább.
Édesanyám bakfisként, nagy titokban felfeszített egy beszögezett fiókot. A földre borult és szétszóródott körülötte a múlt. Kiderült, hogy valamikor voltak anyai ágon is rokonai. Apjáról néhány családi történet is fennmaradt. És a gyűrű… Ez a kis karika jelentette neki az apját és később nekem a nagyapámat.
„Megy a gyűrű…” végig néhány történelmi évtizeden.
Tél van. Itt vannak az ünnepek. Karácsony, Hanuka, Ramadan… – kinek-kinek a magáé. Tél van. Akkor is tél volt, amikor majd’ egy éve Mama végleg behunyta szemét és a gyűrűt édesanyám őrizte tovább. Elvékonyodott, „elértéktelenedett” a kis aranykarika – épphogy kisujjra húzható történelem.
(Mama)
És most újra „megy a gyűrű vándorútra”.
Mert viszik.
Elvitték a betörők.
A videóval, telefonnal és egyéb dolgokkal együtt. Videó és egyebek majd újra kerülnek valamikor. Vagy nem. Nem fontos.
De a betörők „visszaszögezték a fiókot”.
Merre gurulhat a kis karika a nagyszüleim életével? Elhajították, mint értéktelen kacatot?
Remélem, ajándék lesz belőle. Karácsonyi ajándék, vagy Hanuka-Geld… Fontos lesz újra valakinek és akkor újra mehet a gyűrű a maga útján. Őrzi majd az emlékeket.
(Budapest, 2000. december)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.