Most hirtelen megéreztem.
Pontosan ugyanazt.
Nem hasonlót, hanem tökéletesen ugyanazt a szagot.
25-30 éve nem éreztem. Amikor Mamáéknál aludtam, a frissen húzott ágyneműbe süppedve éreztem. Egész az államig húztam a paplant, az Auróra utca fölött kifeszített dróton himbálózó lámpa fénye be-belibbent az ablakon. Nem mosószer vagy öblítő parfümös illata fészkelte be magát az orromon keresztül az agyamba, a sejtjeimbe – nem, ez nem is illat, ez szag. Tiszta, ropogós, testes szag. Friss, mint a ropogós ágynemű és ellentmondásos, mint az utcai lámpa imbolygó fénye, ami szürkén hull a józsefvárosi bérházak falára, az utcára, a járdára, a kapualjban cigarettázó, megállapíthatatlan korú, túl sminkelt nőre, aki kuncsaftra vár az éjszakában. Szürke fény. Az imbolygó szürke fény szaga, az orromig húzott paplan szagával keveredve. Ahogy megmarkoltam a paplant, a kezembe fogtam a szagot.
És most ugyanaz.
A szám elé tettem a kezem egy pillanatra és megcsapta az orrom. Pontosan ugyanaz a szag. A tenyeremből. De nem a tenyerem szaga. A szürke fény és az ágynemű szaga. Amit gyerekként a kezembe fogtam, most felszállt a tenyeremből.
Eddig az öklömbe szorítva őriztem volna? Az estét, Mamáéknál, a Józsefvárosban. Az este szagát. Az imbolygó, szürke fényt. A fény szagát. A ropogós, friss ágynemű szagát.
Pontosan ugyanaz.
Nem, nem pontosan ugyanaz, hanem AZ. Az a szag. Három évtizeden át őriztem a tenyeremben és nem is tudtam róla.
És most megcsapta az orrom… Gyerekkorszag.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.