Harmadszor nyomta ki a telefon ébresztőjét.
Szundi.
Harmadszor.
Fel kéne kelni. Az egész teste sajgott. Annyira jó lenne még pihenni. Pihentetni a fájó porcikáit. Ilyen az, ha az ember a testével dolgozik. Másnap érezni csak igazán az izmokban, ízületekben. De most még a csontjai is külön-külön, fáradtan nyüszítenek.
Lassan legalább az agya kezd magához térni, ha már a teste így cserbenhagyta.
Mi a fene lehet ez?
Mintha nem is a sajátja lenne ez a test.
Bence lassan kinyitotta a szemét.
Mi a fene ez?
Mitől olyan más ez? Mi gyötörte meg ilyen nyomorultul? Amióta balettigazgató, alig jár balettgyakorlatra. Inkább írogat. Meg műsort vezet. Mert képernyőre való, azt mondják. Bence még félálomban is elégedetten mosolygott – tudta, hogy jóképű. És jól ír. Ebben mindig biztos volt. Szerette, hogy olyankor nem szólnak közbe, hanem végig okos lehet, ellentmondást nem tűrve.

Feltápászkodott.
Kislattyogott a WC-re.

A következő percben velőtrázó sikoly rengette meg az egész környéket.

Bence reggel óta azt várta, hogy végre felébredjen. Mert ez nem lehet más, csak egy rettenetes rémálom. Amikor rájött, hogy bizony az állva pisilés nem fog menni, mert nincs mivel – illetve, valami egész más van ott – automatikusan üvöltött (sikított) fel. A tükörből pedig egy egész csinos női arc nézett vissza rá.
„Ez csak álom, ez csak álom…” – suttogta rémülten.
Vissza is bújt az ágyba, összeszorította a szemét és várta, hogy felébredjen. Azaz, hogy elaludjon. Álmában. Hogy végre felébredhessen.
A keze beleütközött valamibe… Te jó ég! Ez a melle…
És… ez… milyen kellemes érzés… Tetszettek neki a mellei. Már úgy, mint férfinak.
Ezért aztán kicsit lejjebb is kalandozott…
Álomba simogatta magát.

A következő időszak viszont még rémesebb volt.
Nem, nem sikerült felébrednie. Női teste már nem szórakoztatta annyira, mint az elején, amikor órákat töltött a tükör előtt, meztelen melleit bámulva, önmagával játszadozva. Rájött, hogy ez azért mégsem az igazi. Hiányzott a férfi teste.
Már az megalázó volt, ahogy a nők átnéztek rajta. (Jobb esetben. Rosszabb esetben kegyetlen megjegyzéseket kapott és sokszor örült, hogy ép bőrrel megúszott bizonyos helyzeteket.) A férfiak viselkedése viszont teljesen kiborította. Soha többé nem tudott a szemükbe nézni, mert nem találta a tekintetüket, ami a melle vonalánál ritkán emelkedett feljebb. A sok fogdosástól, dörgölőzéstől hánynia kellet, ráadásul valahányszor kikérte magának, egyszerűen az arcába nevettek: „B…tlan, hülye …csa!” És mi a fenéért állnak folyton olyan közel hozzá? És miért hiszik, hogy olyan kedves dolog, ha a nyakába csókolnak? És hogy merészelnek a fenekére csapni? Mint a balettigazgató, miközben a fülébe üvölt: „Na, gyerünk Barbika! Még mindig nem vagy elég tág! Húzd befelé a csinos kis popódat a balettgyakira, mert úgy kiváglak a karból, hogy mehetsz vissza az éjszakába vonaglani! Ott nem balettrúd van ám, hanem pózna!” És milyen jópofának hiszi magát ez az állat! Mindig, mindenkinek kinyilatkoztat, mintha ő fújná a passzátszelet.

Akkor már régóta egy bandázzsal tekerte körbe és szorította le a mellét, így legalább az állandóan éhes tekinteteket megúszta. A hajától még ennél is könnyebben szabadult meg. Borzongató elégedettség töltötte el, amikor a berregő hajvágót végighúzva a fején, feltűnt az első kopasz csík. Amikor végzett, tar koponyáját sokáig és kedvtelve tapogatta és nézegette a borotválkozó tükörben.
Borotválkozó tükör! Istenem, hogy vágyott rá, hogy szőrszál sercegését hallja újra, amikor a pengét végighúzza az arcán! Előfordult, hogy már csupán a borotválkozásra gondolva, könnybe lábadt a szeme a vágyakozástól. Különben is, túl sokat sírt mostanában. És azt a nyomorult betétet sem tudta rögtön megfelelően használni.
Akkor már egy ideje így élt, amikor végre először el merte mondani valakinek, hogy… Hogy ő valójában férfi. „Leszbi vagy te kisanyám – nevetett rá Adél – nincs abban semmi szégyen!” Hiába magyarázta, hogy ez nem így van, hogy ez egy szerencsétlen véletlen, vagy baleset, vagy mi… Hogy ez nem az ő teste! „Hogy te mit összehablatyolsz, csajszi! Cuki, ahogy dadogsz, cicám. – kis csippentés az arcán, hozzá cinkos kacsintás – Még nem mondtad el senkinek?” Bence dühösen nyelte a könnyeit, miközben megrázta a fejét. „Akkor most megünnepeljük a coming outodat, béjbi!” Hát, ez a nő nem százas! – gondolta Bence. Tiltakozó mozdulatát azonban Adél félreérthette, mert igyekezett megnyugtatni: „Nyugi, nem viszlek rögtön buzi-bárba! De van nem messze egy melegbarát hely, kezdetnek az is megteszi.” Egyre közelebb hajolt, majd ahogy összeért a szájuk, nyelvével szinte felpattintotta Bence ajkait… Ez volt Bence első leszbikus csókja… Vagy mi…

Az elkövetkező évek kínja, mindennapi rutinná vált.
Ha leállította a pasikat, azok nyálukat csorgatva azért megkérdezték, hogy nézhetnék-e legalább, ahogy ő egy lánnyal… „Mi a fenéért akarsz egy másik hapsit nézni szex közben?!” – őrjöngött Bence. Aztán rájött, hogy ezzel csak még jobban felizgatja őket. Hányingere lett. Adéllal már régen szakított, mert halálosan idegesítette, hogy a lány mindig nőként kezeli.

Sok mindent csinált végig az évek alatt. Száraz lett és keserű. Már nem tudta élvezni a női öltözőben nézelődést sem. Arról nem beszélve, hogy a WC-re bejutáshoz mindenhol órákat kellet sorban állni. Egyszer ugyan elege lett és bement a férfi mosdóba, de ott majdnem megerőszakolták, hiába tiltakozott. „Ha nem akartad, minek jöttél ide?!” – hallotta a háta mögött, amikor végre megszabadult.

Mire orvoshoz került, már eluralkodott rajta a depresszió, szinte megmozdulni sem tudott gyógyszer nélkül. És egyszer… Egyszer megtörtént. Valaki elhitte neki, hogy ő nem nő. Hanem ő Bence. És hogy van rá megoldás, hogy visszakaphassa a régi testét. Ami az övé. Vagy legalábbis majdnem olyan.

Bence végre boldog volt.

Két évvel azután, hogy hivatalosan is elkezdték a hormonkezelést, egy furcsa, összetört, fickót találtak egy ház tövében. Kitekeredett teste, mintha a kíntól csavarodott volna spirálba, karjai pedig egy félbeszakadt pordebra-ba törtek volna darabokra. Ránézésre nem lehetett eldönteni, hogy férfi vagy nő.

Amikor bejelentették, hogy a kormány bürokratikus okokból, meghatározatlan időre felfüggeszti a tranzíciót, Bence már tudta, hogy ennyi volt. Szorosan megkötötte mellén a bandázst. Szinte fájt. Alig volt rajta ruha, eszébe sem jutott normálisan felöltözni, annyira sietett. A tetőn már kicsit félt. Aztán elmosolyodott a bajsza alatt. Igen, a bajsza, amire annyira büszke volt. Igaz, nem volt még igazán sűrű, de a hormonoknak köszönhetően nőni kezdett. Bence mosolygott. Már tudta, hogy táncolni fog.
Preparált (közben gyönyörködött a karján dudorodó izmokban, amikért olyan keményen megdolgozott), majd – mintha Csajkovszkij szólna a fülében – forogni kezdett: tour piqué, tour piqué- tour piqué-tour piqué és a végén egy grand jeté… Bence előbb fölfelé és előre szállt – aztán boldog mosollyal, zuhanni kezdett.

Ahogy a földnek csapódott, megrázkódott és felébredt.
A telefonra nézett. „Szundi”. Már rég fel kellett volna kelni.

Ma jelenik meg a cikke arról a hülye pasiról, aki nővé operáltatta magát.

Micsoda egy gusztustalanság…